Nem tudom, én nem igazán értem ezt az ékszerviselés dolgot. Főleg akkor képedek el Bambisra nyitott szemekkel, amikor fiatal lányokon látok aranyékszereket. Tudjátok, azokat a csavart, vagy ilyen-olyan klasszik arany göncöket, amiket többnyire szettben vesznek meg, tehát van fülbevaló, nyaklánc, gyűrű és karkötő is, olyan jó kis nyolcvanas évek fílinggel.

De nem állapodnak meg ám ezen a szinten: láncból, karkötőből egy nő budoárjában több is van. Meg kell mutatni ami szép, úgyhogy ne lazsáljunk, menjen ezüst, arany, minden együtt.

Én ezt most azért írom, mert tisztára azt hittem, hogy ez már a múlté. Persze valószínűleg a baráti köröm miatt, de most sokként hatott, ahogy egy szép lányon ott fityegett minden, amihez már csak egy lila menedzseröltönyös, alkoholszagú nagybácsi kell egy szalagavatón. Az élmény hatására körülnéztem, és meglepve láttam, hogy nagyon sokan áldoznak még az arany oltárán.

Még ha esetleg fehérarany lenne, vagy nem is tudom…

El is gondolkoztam azon, hogy miért is lehet jó ékszert viselni, vagy hogy van-e olyan, amit el tudnék magamon képzelni, de elég nehéz. Néha-néha látok egy-egy designdarabot, de valahogy nem érzek olyan nagy késztetést az ilyesmi viselésére.

Másokon egyébként tetszik, ha van mondjuk egy – ismétlem, EGY – szép darab rajtuk, mondjuk egy karkötő vagy egy lánc, de egyébként tökre nem tartanám fontosnak, hogy nemesfémből legyen. Biztos hiányzik belőlem egy stratégiailag fontos gén, és mostmár sosem leszek igazi nő.

A másik, amit nem értek, az Amerikában a gyémántgyűrűk imádata, sőt kötelező volta. Szerintem elég undorító dolog még attól eltekintve is, hogy milyen körülmények között termelik ki azokat a gyémántokat. Ennek a jelenségnek a hátteréről egyébként van egy nagyon klassz cikk a Nerve-en, amit a Jezebelen találtam.