Ezt a cikket olvasva már nem tudom magamban tartani a véleményemet. Nem leszek szimpatikus a következőkkel, és akinek nem inge, meg tisztelet a kivételnek stb., de úgy érzem, hogy nagyon sok dolog el van hallgatva, nincs rendesen kitárgyalva a non-profit szervezetekkel kapcsolatban.
Tudtátok például, hogy 60 ezer kisebb-nagyobb alapítvány, egyesület van Magyarországon? Ez hatalmas szám. Ezt nevezném én hosszú faroknak. És nézegettétek már ezeknek a listáit? Hát tegyétek meg, szerintem érdemes. Van itt minden, az Elkeseredettek és Hosszúhajúak Egyesületétől a Krikettimádókon keresztül a Gyermekilyen Gyermekolyan alapítványokig.
Többségükre nagyon nagy szükség van, mert az erős civil társadalom nélkül csak az állam kabátujján lógó kis utcakosz marad a lakosság. Muszáj, hogy kezükbe vegyék az emberek saját és környezetük sorsát. Ha az csak annyiban nyilvánul meg, hogy vesznek egy csomó virágládát a lepusztult bérházi udvarra, meg kifestik a kaput, máris felnőttként kezdenek el cselekedni és jobbá tették a környezetük életét. Különösen fontos ez, ha ennél sokkal komolyabb problémákra nem létezik hatékony intézményes válasz. Ha például nem tudod megoldani a családtagod gyógyulását, vagy senki nem tájékoztat normálisan a jogi lehetőségeidről, akkor kell igazán egy szervezet, mely pontosan ezeknek a megoldására szakosodott.
Ez a másik oldalon is nagyon jótékony hatású: aki segít, az sokkal inkább belelát a különböző társadalmi problémákba és eleve úgy érezheti, hogy a napi termelésen kívül azért valami hasznosat is cselekedett.
Oké, akkor ezt mind értjük.
Számos eredendő és jogszabályi sajátosság miatt azonban tele van a rendszer súlyos mulasztásokkal. A töketlenségről nem is beszélve.
Például az állam egyre kevesebb pénzt ad a működési költségekre, sokaknak semmit. A legtöbb pályázatban kikötés, hogy elviekben semmit nem lehet villanyra, gázra, fennmaradásra költeni, ezért a non-profit szervezet ott csal és hazudik, ahol tud. Nem is tehet mást. Ez az egyik.
A másik általános gond, hogy nagyon gyakran szerelemből indulnak ezek a szervezetek, viszont egyrészt egyhamar megélhetésivé vedlenek át, mert a közhangulat és a napi túlélésért folytatott harc miatt elveszítik a lelkesedésüket, vagy éppen vérszemet kapnak és elkezdenek úgy igazán lopni. De ez ritkább.
Másrészt – és szerintem ez a fontosabb tényező - ezek az emberek azért lássuk be, többségében nem értenek ahhoz, amit csinálnak. Tapasztalataim szerint sokan soha nem is értettek hozzá, főként azért, mert nagyon gyakori, hogy közvetlenül a tanulmányaik elvégzésével rögtön egy non-profit szervezetnél kötnek ki a csillogó szemű fiatalok, aminél szerintem nincs rosszabb. Főként azért, mert az életben nem fogják megtanulni, milyen úgy valóban, keményen dolgozni. Éppen ezért egyébként nem is becsülik meg mások munkáját.
Talán ebből következik, hogy hihetetlen mértékű az áskálódás. Sokszor hallom, hogy a nagyvállalatoknál, az ügyféloldalon is durva a helyzet, na hát kérem a non-profitoknál született politikusnak kell lenni.
A fent leírtak miatt sokat gondolkoztam, hogy hogyan lehetne valahogy kisöpörni a szemetet a rendszerből és hogyan lehetne javítani a körülményeken. Igazából nem jutottam el semmilyen megoldásig, mert ez egy akkora nagy vogon úgy egészében a maga hatvanezres súlyával, hogy inkább innék egy pángalaktikus gégepukkasztót, minthogy beletörjem a bicskámat.
Viszont muszáj tenni valamit. A sok pénz és energia elaprózódik, elfolyik a sok dilettáns keze között, nekünk meg nem sokkal jobb. De az a rossz az egészben, hogy még nekik sem. Vagy mindegy az egész?