Amikor megjelent nálunk a Sports and Style, azt gondoltam, hogy egy amolyan külföldi mintára vaskos, színvonalas, elitista kiadvány érkezett meg hozzánk. Ehhez képest egy eléggé magyar ízű lapot kaptunk, ami nem is lenne gond, ha a tartalom lokalizálása, azaz magyarra fordítása nem rosszul kivitelezett és ízléstelen fotósorozatokat jelentene többek között.

De kezdjük az elején, az alapkoncepciónál. Elsőre nem volt számomra egyértelmű, hogy tényleg indokolt egy olyan magazin létezése, ami a sportolókat és a divatot párosítja egymással. Miért fontos, hogy sportolókat lássunk Armaniban? Ja, mert általában nem Armaniban, hanem susogósban látjuk őket? Vagy netán az lehetett az elgondolás, hogy a sport márpedig háttérbe van szorulva és sportolót legfeljebb évente kétszer tesznek bele (joggal – a szerk, azaz én) a divatmagazinokba és nincs egy hely, ahol elmondhatnák, mi vezetett a jachtos, ízléstelenékszeres jelenükhöz? (Tisztelet a kivételnek, ha van). Az mondjuk tény, hogy ez egy zsírpapírszerű sportmagazinban nem igazán hatásos egy mélyinterjú, és nem illik az Armanihoz sem.

Azt hiszem, mindegyik felsorolt szempont az okok közé sorolható, ami a lap létrejöttét illeti. És végülis miért ne? Kell egy hely, ahol a sportolók végre szusszanhatnak egyet és nemcsak melegítőben, hanem szép ruhákban is piedesztálra emelik őket.

Miután elfogadtuk ezt a formátumot, lássuk, milyen a tartalom. Nos, hogyismondjam: kizárólag sportbuzik számára vonzó, szerintem. Olyanoknak jó ez, akik izgalomba jönnek, ha a teniszről, golfról, úszásról, kosarazásról olvashatnak, és könnyel telik meg a szemük, ha visszaemlékeznek Janics Natasa olimpiai győzelmére. Nem tudom, tényleg annyi ilyen ember van itthon, hogy ez megérheti? Hááát….

A cikkek egy része a külföldi anyalapból származik, egy részét pedig mi magyarkák készítettük el. A külföldi nekem nagyon idegennek hat, de ebben nem vagyok hiteles forrás, mert nekem a versenyszerű sport már önmagában teljesen idegen és utoljára nyolcévesen lelkesedtem, ráadásul olyanért, akitől aztán az összes díját elvették doppinghasználat miatt.

A magyar pedig… nekem soknak tűnik ez az ajnározás. Hőstörténeteket olvashatunk itt, ahol Nick Hornbytól, mint prózaírótól, nem pedig mint írótól idéznek, meg szuperlatívuszokban beszélnek a riportalanyról. Aki hős is, meg minden, tényleg, de ez így kicsit olyan, mint egy klubújság – totális belügy az egész. És itt nem az a gond, hogy ez egy réteglap, hanem, hogy a sportolók szeretgetésével vannak tele az oldalak, ami természetellenesnek hat. Persze lehet, hogy csak én vagyok elfajzott és cinikus, aki nem tiszteli az „értékeket”.

A vizuális kivitelezésről is hadd ejtsek pár szót: az sajnos csapnivaló. Nem akarom bántani a fotóst, meg a stylistot aki a sorozatokat készítette, mert újra átélhettem a kilencvenes éveket és az néha jó, de azért a technikai tudáson túl érdemes stílusérzékkel is rendelkezni. Menthetetlennek tűnnek, de tanácsként talán megpróbálkozhatnak a következővel: lapozzák fel honfitársaik sorozatait a normál divatlapokban, és tanuljanak. Ezt tudom javasolni.

Egy dolog mondjuk szuper volt  a lapban: sokoldalas riportot készítettek egy paralimpikonnal, akinek a keze sérült, és ezt nem takargatták el (minden képen). Ezért a döntésért gratula. A többiért: hát... minden jót. :))