Tegnap volt szerencsém belefutni egy riportba az RTL-en, ahol elég sok időt szenteltek annak, hogy az emberek szerint egy nő nem gyászolta kellőképpen a férjét. Ekkor jutott eszembe, hogy pont nemrég olvastam cikket, ami a gyásszal kapcsolatos elképzeléseinket módosíthatja egy kicsit.
Egy Bonnano nevű professzor a Columbia Egyetemről úgy gondolta, hogy a gyászról alkotott elképzeléseink, melyek alapvetően Freud - saját bevallása szerint is - spekulatív tanaiból indultak ki, pontatlanok, és ideje lenne jobban rájuk nézni. Már csak azért is, mert a gyász hét stádiumát meghatározó Kubler-Ross páros Elisabeth Kübler-Ross igazából olyan esetek alapján alakította ki az elméletet, ahol a vizsgálati alanyokkal közölték, hogy meg fognak halni. Az igazi gyászt csak később húzták rá a kitalált struktúrára.
Bonnano 15 évig kutatta a témát elég mélyrehatóan, és arra jutott, hogy három jellemző gyászolási mintázat van: az egyik, amikor valaki összeomlik, majd lassan jobban érzi magát. A másik, amikor valaki sosem jön ki a gödörből teljesen. (Ez nagyon-nagyon ritka). A harmadik pedig, amikor eleinte nagyon rosszul van valaki, majd egész gyorsan vissza tud térni a normál kerékvágásba. A prof szerint a legtöbb ember ebbe a táborba tartozik.
Ezeknek a lazább gyászolóknak van néhány közös tulajdonsága: például sokan arról számolnak be, hogy még mindig érzik a kapcsolatot az elhunythoz, és beszélnek is hozzá például. Ez Bonnano szerint jó stratégia, viszont fontos, hogy mikor kezdődik: nem jó, ha túl korán, de az sem, ha túl későn következik be. Az sem jó, ha valaki megtartja a szeretett személy tárgyait, például érintetlenül hagyja a szobáját - ezt mondjuk eddig is tudtuk.
Egy másik jellegzetessége ennek a gyászolótípusnak, hogy tud mosolyogni, sőt nevetni, ha emberek között van. Ez a gyógyulási folyamatot már csak azért is felgyorsítja, mert a mosolygós gyászolóknak szívesebben segítenek, míg aki szomorú, az taszítja az embereket.
Némileg ellentmond ennek a kijelentésnek a kutatás egyik legfontosabb eredménye, miszerint az embereket a környezete kényszeríti a gyászolásra. Persze jót akarnak, mert azt gondolják, hogy ha nem mész végig időben a gyászon, később dupla erővel rádtör. Ezzel szemben a kutató szerint ami lelkierőnek tűnik, az az is. Így ha valakit arra kényszerítenek, hogy sokszor gondoljon visza a fájdalmára, ezzel annak az erősödését idézik elő. A másik gond, hogy a társadalom szerint beszélni is kell a gyászról, ami szintén csak a fájdalmat növeli és fixálja sokakban.
A gyász tehát teljesen egyéni. A gyászoló környezete annyit tehet, hogy bárhogyan is történjen a folyamat, támogatják őt. Ha beszélni akar róla, akkor meghallgatják, ha inkább elmenne moziba, akkor elkísérik.
Remélem, hogy ez így van.