Vigyázat, hosszú! De klassz!

Jó cikkre bukkantam a Guardianben: arról kérdezték a brit kulturális élet fontosabb szereplőit, hogy szerintük az egyik legfontosabb kortárs képzőművészeti intézmény, a Tate továbbra is elfogadhatja-e a Florida partjait éppen teljesen kicsináló BP pénzét vagy nem?

Hogy nektek könnyebb legyen, összefoglalom, ki mit mondott, mert nagyon érdekes ez a sokféle megközelítés:

1.Grayson Perry képzőművész

Szerinte a támogatásokat teljes mértékben elítélő duma leginkább a pénztelen művészeti egyetemistáktól jön, akiknek nincs vesztenivalójuk. A vállalati támogatások igenis nagyon fontosak a művészetek számára. Hogy igazából a támogatónak mi lehet a jó ebben, az kérdés, szerinte nem is igazán "greenwashing" történik ilyenkor, hanem a vezetőség egyszerűen csak szeretne egy kis VIP-gondoskodást kapni. A művészt olyannyira foglalkoztatja most ez a kérdéskör, hogy a támogatóit bele fogja foglalni a munkáiba, ahogyan ez a középkorban teljesen hétköznapi volt. Szóval ő leginkább a lázadozók ellen lázad.

2. Mark Ravenhill drámaíró

Hm, hát elég furcsa, amit mond, de azért meg lehet őt is érteni. Szerinte sokkal nagyobb szerepet kellene szánni az állami támogatásoknak, hiszen eleve a művészetek mindenkinek szólnak. (aha) Ami miatt érthető: a vállalati támogatók a tömegek felé akarnak nyitni, emiatt aztán mindig ki kell találni valami közösségi jellegű eseményt, aztán persze valami vállalati VIP-t, és a legrosszabb, hogy a premiereken az első sorok tele vannak unatkozó, érdektelen emberekkel - a támogató cégétől. Ebben van valami.

3. Cornelia Parker képzőművész

Ő ezzel szemben úgy gondolja, hogy az állami támogatásokkal búcsút inthetsz a kreativitásnak. Nem tom.

4. John Browne, a BP korábbi vezérigazgatója

A korábbi vezér nem kezdeményezett új együttműködéseket, de az ő irányítása alatt kicsit fókuszáltabbá váltak a meglévő projektek. Leginkább a Royal Operát, a Tate-et, a British Museumot támogatták. 

Szerinte fontos szerepe van a vállalati támogatásoknak és alkalmasak az állami szektor hiányosságainak kiküszöbölésére, ezenkívül szerinte a támogatás és a támogató nincs lényeges befolyással a készülő alkotásokra, mert végül mindig az lesz, amit az adott művész vagy intézmény szeretne.

Hát ennyire azért nem rózsás a helyzet.

5. Christopher Frayling, az Arts Council England korábbi elnöke (ez egy állami cucc)

Kiemelte, hogy a nagyvállalatok - és köztük olajcégek is - számos kiállítást és eseményt szponzorálnak. Ez miért ne lenne jó? Nem muszáj nekik ilyesmivel is foglalkozniuk. Nemkívánatos támogatókká váltak a dohány- és fegyvergyártók - akkor ha lezuhan egy repülőgép, már ne támogasson a légitársaság? Vagy ne támogasson egy bank, mert kaszinószerűen működik? És az iraki háborúban résztvevő állam támogatásai?

A megkérdezett szaki szerint a helyzet eldurvulásával még az is előfordulhat, hogy egyesek el fogják fogadni a dohánycégek támogatását is. Plusz a reneszánsz alkotók is bankárok támogatásából éltek, ami biztos nem volt túl szupi.

6. Richard Wenworth képzőművész

Szerinte minden pénz mocskos, és ha nem a BP támogat egy kiállítást, majd támogatja valaki más.

7. Liz Forgan az Arts Council England elnökségi tagja

Igazi diplomatáról van szó, legalábbis meglehetősen óvatosan és komplexen közelíti meg a kérdést: szerinte ma már nincs olyan komoly művészeti intézmény, ami elutasítja a vállalati támogatásokat és nem igazán lehet megmondani, hogy az ilyen jellegű együttműködések hatással vannak-e a végeredményre. De ha egy művész úgy érzi, hogy fenyegetve van az integritása, jobb, ha kilép a helyzetből.

8. John Keane képzőművész

Ő is megemlíti, hogy ha nem a BP a támogató, akkor majd lesz más. Szerinte klassz, hogy elkezdődött egy vita a BP elleni támadások kapcsán, mert az ilyesmi arra sarkallja a vállalatokat, hogy átgondolják, mit tesznek. (hahahaha!). Óvatosan arra utalt aztán ez a John, hogy lehet, hogy az olajcégek is nemkívánatos támogatók lesznek a dohánycégekhez hasonlóan.

9. David Edgar a Writers Guild elnöke, drámaíró

Szerinte a brit kultúratámogatás valahol az állami és a vállalati szponzoráció között van félúton. A művészeti intézmények számára fontos, hogy olyan vállalatoktól fogadjanak el támogatásokat, akik nem vetnek rájuk rossz fényt. Legalábbis szerinte az, hogy kitől fogadsz el pénzt, elmond valamit arról, ki vagy.

Neki egyébként nagyon jó tapasztalatai voltak egy Travelex nevű céggel.

10. Ian Rickson a Royal Court igazgatója

A különböző szervezetek versengenek a támogatókért, akik aztán kiválasztják a legszexibb programokat. Viszont ahogy a BP olaja egyre szivárog, a Tate kis szendvicsei egyre savanyodnak. Mivel azonban a művészeknek a támogatások jók és fontosak, nem mondható ki egyértelműen az ítélet. Ha a művészettámogatás jobb kezekben lenne állami szinten, nem lenne ekkora katyvasz ezen a téren.

11. Colin Tweedy az Arts Council vezérigazgatója

Ki mondja meg, hogy mi a jó és mi a rossz pénz? Ha nem a művészeteket támogatják, támogatnak mást. Ráadásul a BP kompromisszum nélküli projekteket is támogatott, nem szólt bele a témába.

A művészeti szcénát nem a támogatások, hanem sokkal inkább azok hiánya zilálja szét. Végül pedig ha egy vállalat legálisan működiB egy országban, akkor minden joga megvan a támogatáshoz.

12. Critmiss, blogger

Valamennyi véleményben volt némi igazság, de leginkább a 9. és a 10. nyilatkozóval tudok egyetérteni. Igenis fontos, hogy kitől fogadsz el pénzt és ez nemcsak azért van így, mert ha mondjuk egy pandagyilkos az, akkor a támogatásának ténye rosszat tesz az imidzsednek, hanem azért is, mert ha nem fér össze az alapvető társadalmi elvárásokkal vagy akárcsak a te vagy a célcsoportod énképével, úgy egyszerűen nem etikus. Az egy dolog, hogy neked túl kell élned, de nem bármilyen áron.

Szóval én asszem a Tate helyében eleve nem fogadtam volna el támogatást egy olajcégtől, de ha még ettől eltekintünk, akkor is azt mondtam volna nekik az olajszivárgással kapcsolatban, hogy ha nem tüntetik el a cuccot maradéktalanul a floridai partokról, akkor keresek más támogatót.

Egyre többet lehet olvasni a ruhaiparban elindult zöldmozgalmakról, sok új kezdeményezés indul és sok olyan márka, illetve kollekció jelenik meg, melyek etikus és/vagy organikus módon gyártanak.

A legtöbb forrás tényleg igyekszik megfelelően edukálni a közönséget az egész hátteréről és fontosságáról, de azért kicsit zavaró számomra, hogy nincs egy olyan adatbázis, ahol mindez egy helyre össze lenne fogva.

Rendesen meg kell dolgoznia annak a potenciális vevőnek az információkért, aki át akarná gondolni, hogy akkor most hol fog vásárolni és hol nem. És ha nem, akkor miért. 

Kellene tehát egy olyan kezdeményezés, ami a különböző márkákról és a gyárakról gyűjt össze és rendszerez információkat. Ahol nyomon lehet követni, hogy például mi a helyzet a Tesco sajátmárkás ruháival, vagy hogy a Primark vagy a Nike még mindig sweatshopokban dolgoztat-e, vagy már javult a helyzet?

Vagy hogy Bangladeshben hol vannak ilyen gyárak, hány embert dolgoztatnak, milyen körülmények között – tehát helyi jelentéseket is tartalmaznia kellene egy ilyennek.

Tudom, hogy hatalmas kérés, de ha ez nem olyan ügy, amiért érdemes dollármilliókat elkölteni, akkor mi más lehet az? Aktivisták, tessék kampányolni!
 

Ezt a cikket olvasva már nem tudom magamban tartani a véleményemet. Nem leszek szimpatikus a következőkkel, és akinek nem inge, meg tisztelet a kivételnek stb., de úgy érzem, hogy nagyon sok dolog el van hallgatva, nincs rendesen kitárgyalva a non-profit szervezetekkel kapcsolatban.

Tudtátok például, hogy 60 ezer kisebb-nagyobb alapítvány, egyesület van Magyarországon? Ez hatalmas szám. Ezt nevezném én hosszú faroknak. És nézegettétek már ezeknek a listáit? Hát tegyétek meg, szerintem érdemes. Van itt minden, az Elkeseredettek és Hosszúhajúak Egyesületétől a Krikettimádókon keresztül a Gyermekilyen Gyermekolyan alapítványokig.

Többségükre nagyon nagy szükség van, mert az erős civil társadalom nélkül csak az állam kabátujján lógó kis utcakosz marad a lakosság. Muszáj, hogy kezükbe vegyék az emberek saját és környezetük sorsát. Ha az csak annyiban nyilvánul meg, hogy vesznek egy csomó virágládát a lepusztult bérházi udvarra, meg kifestik a kaput, máris felnőttként kezdenek el cselekedni és jobbá tették a környezetük életét. Különösen fontos ez, ha ennél sokkal komolyabb problémákra nem létezik hatékony intézményes válasz. Ha például nem tudod megoldani a családtagod gyógyulását, vagy senki nem tájékoztat normálisan a jogi lehetőségeidről, akkor kell igazán egy szervezet, mely pontosan ezeknek a megoldására szakosodott.

Ez a másik oldalon is nagyon jótékony hatású: aki segít, az sokkal inkább belelát a különböző társadalmi problémákba és eleve úgy érezheti, hogy a napi termelésen kívül azért valami hasznosat is cselekedett.

Oké, akkor ezt mind értjük.

Számos eredendő és jogszabályi sajátosság miatt azonban tele van a rendszer súlyos mulasztásokkal. A töketlenségről nem is beszélve.

Például az állam egyre kevesebb pénzt ad a működési költségekre, sokaknak semmit. A legtöbb pályázatban kikötés, hogy elviekben semmit nem lehet villanyra, gázra, fennmaradásra költeni, ezért a non-profit szervezet ott csal és hazudik, ahol tud. Nem is tehet mást. Ez az egyik.

A másik általános gond, hogy nagyon gyakran szerelemből indulnak ezek a szervezetek, viszont egyrészt egyhamar megélhetésivé vedlenek át, mert a közhangulat és a napi túlélésért folytatott harc miatt elveszítik a lelkesedésüket, vagy éppen vérszemet kapnak és elkezdenek úgy igazán lopni. De ez ritkább.

Másrészt – és szerintem ez a fontosabb tényező - ezek az emberek azért lássuk be, többségében nem értenek ahhoz, amit csinálnak. Tapasztalataim szerint sokan soha nem is értettek hozzá, főként azért, mert nagyon gyakori, hogy közvetlenül a tanulmányaik elvégzésével rögtön egy non-profit szervezetnél kötnek ki a csillogó szemű fiatalok, aminél szerintem nincs rosszabb. Főként azért, mert az életben nem fogják megtanulni, milyen úgy valóban, keményen dolgozni. Éppen ezért egyébként nem is becsülik meg mások munkáját.

Talán ebből következik, hogy hihetetlen mértékű az áskálódás. Sokszor hallom, hogy a nagyvállalatoknál, az ügyféloldalon is durva a helyzet, na hát kérem a non-profitoknál született politikusnak kell lenni.

A fent leírtak miatt sokat gondolkoztam, hogy hogyan lehetne valahogy kisöpörni a szemetet a rendszerből és hogyan lehetne javítani a körülményeken. Igazából nem jutottam el semmilyen megoldásig, mert ez egy akkora nagy vogon úgy egészében a maga hatvanezres súlyával, hogy inkább innék egy pángalaktikus gégepukkasztót, minthogy beletörjem a bicskámat.

Viszont muszáj tenni valamit. A sok pénz és energia elaprózódik, elfolyik a sok dilettáns keze között, nekünk meg nem sokkal jobb. De az a rossz az egészben, hogy még nekik sem. Vagy mindegy az egész?

 

Néha nagyon jó, hogy kis csóró, fejletlen, periferiális szöszök vagyunk a világban. Például ezért nem utálnak minket a terroristák, ezért nyomathatnak a filmszakokon frissen végzettek játékfilmeket, vagy éppen ezért nem kell olyan dalszövegeket hallgatnunk, amikbe pénzért írnak bele márkákat.

Bizony, eljött ennek is az ideje, természetesen az USA-ban. Végülis mondhatjuk, hogy a lényegében mobiltelefon-gyártók által szponzorált popvideó-piac után ez egy természetes újabb közeg, de azért mégis ijesztő. Mindenesetre még nem annyira elterjedt, bár elképzelhető, hogy fű alatt ez tényleg utat talál a gyakorlatba.

Azt sem bírnám, ha kiderülne egy jó könyvről, hogy csak azért keni Ben Gay-jel magát a főszereplő, mert meg van szponzorálva. Az ilyesmi sajnos már a küszöbön van, mert nagyon nyitottak rá a hirdetők, és a legdurvább, hogy főként kistiniknek, tehát kábé 12 éveseknek írt lányregényekben kísérleteznek ezzel.

Nem túl biztató a helyzet, én inkább nem gondolok bele, milyen lesz márkák ellen hadakozó anyának lenni. Pontosítok: etikátlan márkastratégiák ellen harcoló anyának lenni.
 

Régóta olvasom Randy Cohen rovatát, a The Ethicist-et. Általában viszonylag egyszerű, de valódi dilemmát jelentő ügyeket “old meg”, gyakran azonban teljesen tanácsatalan vagyok egy-egy nehéz szituáció olvastán. De őa legtöbbször valóban átgondolt és tényleg megszívlelendő útmutatást ad. És ami tetszik: nem fél bevallani, ha valamit elrontott. Nemrég volt egy olyan cikke, ahol csak helyreigazításokat tett, természetesen az új tanácsok részletezése mellett.

Nemrég találtam rá egy másik tanácsadóra, aki a különböző társasági, társadalmi ügyekben mondja meg a tutit a Social Q rovatban. Ő Philip Galanes. A stílus és az alaposság hasonló.

Néhány példa a sztorikra és a tanácsokra:

The Ethicist
1.  Egy orvos megtudta az egészséges pácienséről, hogy mindenki azt hiszi róla: rákos. Ráadásul gyűjtésbe kezdtek a kezelésére. Az orvost titoktartás kötelezi, és nem mondta el senkinek, mégis nagyon bántja az eset és szeretné, ha ennek az egésznek vége szakadna. Mit tegyen? – volt a kérdés.

A válasz: Sajnos tényleg nem mondhatja el senkinek, amit a páciensről tud, viszont beszélhet velel és megkérheti arra, hogy vessen véget a hazugságnak. Amennyiben ez nem történik meg, az egyetlen dolog, amit megtehet, hogy többé nem kezeli.

2. Négy testvér összedobja a pénzt idős apjuk gondozására. Ketten Izraelben élnek, ahol az apjuk, ketten az USA-ban. A problémát az okozta, hogy a dollár esése miatt a két izraeli testvér arra kérte az amerikai testvéreket, hogy emeljék a hozzájárulásukat. A kérdés az volt, hogy ez most etikus követelés-e?

A válasz: nemhogy etikus, de teljességgel jogos kérés, ráadásul nemcsak a hozzájárulás pénzbeli értékét kell vizsgálni, hanem azt is, hogy az izraeli testvérek személyesen is gondoskodnak apjukról, míg az amerikaiak megússzák az egészet a pénz kipengetésével. Tehát akár még többet is fizethetnének elméletben, mint a többi testvér.

Eredmény: az amerikaiak belementek az emelésbe, és évente felülbírálják az összeget, de egyébként csak azért, hogy az árfolyamváltozáshoz igazítsák.

Social Q:

1. Egy pasit teljesen kiborít, hogy mindenki SMS-ezik, meg e-mailezik - azaz Blackberryzik séta közben, és nem figyel oda a közlekedésre. Ő maga sosem csinál ilyesmit az utcán és legszívesebben rászólna erre a nemtörődöm népségre.

Sajnos a válasz azonban az volt lényegében, hogy magát tenné nevetségessé, ha tényleg rájuk szóla, és egyébként is: ez a szokás már szinte alapjoggá vált, mindenki csinálja.

2. Egy diák két hónapon keresztül vendégeskedett egy olasz családnál egy másik diákkal. Míg az utóbbi azóta is rendszeresen ír nekik, ezt ő még egyszer sem tette meg. Nem tud jól olaszul, meg ez, meg az, mindenesetre egyre rosszabbul érzi magát emiatt. Szívesen küldene nekik egy kis ajándékcsomagot, de mivel már nagyon sok idő telt el azóta, nem tudja, hogy hogyan venné ki magát a dolog.

A válasz: sosem késő az ilyesmi. (Figyelem!)

Hetente néhány érdekes történet, okosságok, mi kell még?
 

Bizonytalan vagyok, hogy ez most ötlet, kérdésfeltevés vagy felismerés lesz, nem tudom. Mindenesetre ötletnek indult a dolog abból a felismerésből, hogy végülis az olyan hazai termékeket, amelyeket normális körülmények között, a munkatársaknak megfelelő fizetést biztosítva,  a törvényi szabályokat betartva és etikai, fenntarthatósági, környezetvédelmi szempontokat is figyelembe véve gyártanak, simán lehetne Fair Trade termékeknek nevezni. Ennek üzenet- és egyben marketingértéke is lenne.

Mégsincs ilyen. Talán azért, mert annyira zseniális vagyok, hogy ez csak nekem jutott eszembe, de inkább arra gyanakszom, hogy ezt egyszerűen egy cég sem meri bevállalni. Ez azért kemény önkritika, nem? Persze tudom, hogy ezt CSR-nek hívják, de egy valamilyen árut termelő kisvállalkozásnál azért elég hülyén hangzana. Ezért az ő esetükben én inkább a Fair Trade plecsnire szavaznék.

Erről jutott eszembe az a marketingintelem is, amit a Marks and Spencernek akartam posztolni, hogy ne a Fair Trade elnevezést használják a fair trade pólóikra, mert az ha kicsit tovább gondoljuk a dolgot, azt jelenti és vallja be egyben, hogy az összes többi ruhadarabot, azaz a termékek 99%-át nem fair módon gyártják. Ezért inkább valami tök más kifejezést kellene használni, vagy legalább egy kicsit változtatni a jelenlegin, mondjuk úgy, hogy azt írják a ruhákra, hogy Fairer Trade. Hm?

A Fair Trade belföldi hiányának persze lehet az is az oka, hogy belföldön nem lehet akkora változást elérni, mint a különböző szegény országokban, ahol sokkal kevesebb pénzből lehet egyrészt árut termelni, másrészt jelentős javulást elérni az érintettek életében.

Persze nemes dolog, de kicsit olyan érzésem van, hogy igazából ez a könnyebb út. Minden tiszteletem azoké, akik mondjuk Peruban gondoskodnak a fair kávétermelés körülményeiről, vagy akár általánosságban: Thaiföldre mennek gyerekeket tanítani, de ki törődik a munka nélkül tengődő Kiss Mari varrónővel Szentesen, vagy megy el Tahitótfalura gyerekeket tanítani? Szóval én kicsit többre értékelem azt, aki helyben próbál változtatni. Persze lehet, hogy már megint demagóg vagyok.

Kompromisszumos javaslatom a következő: a szabályosan, etikusan stb. működő cégek használhassák a Fair Trade elnevezést, a jelenleg Fair Trade-nek titulált mozgalom tagjai meg mondjuk hívják magukat Fair Change-nek. Vagy nemtomén.
 

Mostanában két olyan sztorira bukkantam, ahol a nagy(vállalat) “felhasználja” a kicsi szellemi termékét.

Az egyikben arra találhatunk példákat, amikor képzőművészek alkotásait reklámokban idézik, de sajnos ahogy a reklám- és a művészeti világban is gyakran előfordul, nem mindig lehet egyértelműen eldönteni, hogy plagizálás történt.

Mert míg Christian Marclay esetében egyértelmű, hogy lenyúlta egy 1995-ös videóját az Apple (korábban ugyanis meg akarták venni tőle a jogokat, csak ő nem adta, ezért csináltak egy “saját” verziót), addig egy Spencer Tunick nevű művész már sokkal kevésbé lehet biztos a dolgában. Az ő munkáiban meztelen emberek jelennek meg különböző terekben. Gondolom a nagyítások is jó nagyok. Nade mindegy – itt már elég hihető a reklámügynökség indoklása, miszerint ők az emberi bőrről készítettek szpotot, ehhez pedig úgy érezték, hogy megfelelő eszköz pár tucat pőre ember lefilmezése.

Az Apple reklámja (tökugyanaz, mint a koppintott videó)

Az a hír járja, hogy egyre több ilyen eset van, de leggyakrabban nem történik feljelentés. Pedig néha nagyon kínos a dolog. Például a mindenki által ismert Honda reklám láttán sokan azt hitték, hogy Peter Fischli és David Weiss eladták díjnyertes videójuk koncepcióját. Így szintén nem annyira vicces a történet.

Ez az eredeti.

Ez a Honda.

A másik sztori az Hermést hozza rossz hírbe. Ugyanis az egyik sálja teljesen úgy néz ki, mint egy nakshi kantha nevű bangladesi nép munkája. Elvileg már húsz éve azon dolgoznak az ottaniak, hogy új életet leheljenek a helyi népművészetbe, és világszerte árulják a munkáikat. Erre az Hermés előállt ezzel a designnal, több tízszeres áron.

Hm, hm….

Az első sztorik esetében úgy érzem, hogy a művészeknek néhány esetben egyszerűen “be kell nyelniük” a nyúlást, hiszen valóban lehet szó egyszerű koincidenciákról.

A második sztori… hát nem is tudom. Ha mondjuk a kazah viselet a divat, akkor a kazah nénik nevében kellene protestálnunk, vagy hogy van ez? Persze értem én, hogy kicsit visszatetsző lehet, ha egy nagyvállalat “inspirálódik” kulturális kincseink által, de mióta ugyanaz a célcsoport és a vásárlói réteg a két termék esetében? Miről beszélünk? 
 

Az utóbbi hónapokban mindenki ugrásra készen figyeli az Olimpia szponzorainak minden egyes lépését. Sokan felróják nekik, hogy egyáltalán szponzorok, sokan a CSR-t is keveslik.

A nyomás akkora, hogy a szponzorok mindent megtesznek annak érdekében, hogy konform módon viselkedjenek (már a szponzoráció tényétől eltekintve): legutóbb a szecsuáni földrengés áldozatait kezdték el segíteni, és még a kampányszlogent is megváltoztatták.

(NADE: a Kreatív Online-on épp fordítva írják, mint ahogy az valójában történt. Nem az volt a korábbi szlogen, hogy "Terjeszd a szent lángot, terjessz törődést és szeretet", hanem hogy "Lobbantsd lángra a szenvedélyt, terjeszd az álmot". Ez lett végül lecserélve. Így már mindjárt más, és valóban van értelme a változtatásnak. Az egész posztot azért kezdtem el írni, mert nem volt az egésznek értelme. Zárójel bezárva.)

Azért ha már a témánál tartunk, kikívánkozik belőlem a véleményem. Van ez a sok ember - aktivisták, sztárok, Mia Farrow, Clooney, Jolie, Spielberg és a többiek - és mind elkezd keménykedni, hogy mekkora botrány már Kína és vele együtt ez a Zolimpia, hogy az ország Szudántól vesz olajat, meg halomra öli a tibetieket.

Én mindezzel totálisan egyetértek. Csak azt nem tudom felfogni, hogy miért most hallatják a hangjukat ezek az emberek? Miért nem 2001-ben zúdult fel a világ, amikor megszületett a döntés arról, hogy Pekingben tartják meg a 2008-as Olimpiát? Miért nem voltak mindenhol tüntetések? Hol volt akkor Mia Farrow és barátai? Egyetlen szervezetről hallottam, aki rögtön működésbe lépett, ez a prágai székhelyű Olympic Watch volt. (Persze cáfoljatok meg, ha tévedek)

Szerintem aki eddig kussolt, azért jobb, ha azt is elmondja, hogy szégyelli magát, amiért eddig kussolt. Én örülök, hogy mostmár nem kussolnak, de azért kicsit későn nem kussolnak. Nna.

Az Encyclopedia Britannica ingyenessé tette nemsokára induló webes adatbázisát újságírók, bloggerek, könyvtárak és akadémikusok számára egy beharangozó kampány részeként.

Az új site-on blogot indítottak, widgeteket készítettek (nagyon jók!) és Twittereznek is. Ezenkívül létrehoznak olyan háttéranyagokat, amiket főként az újságírók, de akár diákok is használhatnak munkájuk során. Nagyon profi, érdemes megnézni. (Igaz, nekem kicsit túlzásnak tűnnek a reklámok)

Sokan felvetették, hogy mennyiben etikus egyesek, az ún. véleményvezérek számára ingyenessé tenni az enciklopédia tartalmát, amire ők azzal reagáltak, hogy ez olyan, mint az ingyenes példányok terítése a nyomtatott lapok esetében.

Én sem látok ebben semmi különöset. Szerintem a lényeg, hogy a hagyományos enciklopédiák is elmozdultak végre az internet felé. Mert igenis, tök szexi enciklopédia-widgetet bekopizni!

Nem tudom szó nélkül hagyni, na.

Van ez a cikk arról, hogy a divatiparban a másolásnak valójában nagyon is jelentős pozitív hatásai vannak azokra a tervezőkre és márkákra, akiket másolnak, ezért nem is annyira érdemes szénné szabályozni és szétpereskedni ezt a területet.

És van az eredeti cikk erről.

Nem mondom, a velvetes cikk igyekezett elrugaszkodni, de legalább egy árva link jót tett volna.

Nemrég kaptam egy üzenetet arról, hogy megújult az Elite Magazin honlapja, úgyhogy azon nyomban meg is néztem. Kattintottam egyre másra, szépen végigmentem rajta és gyűjtöttem az első benyomásokat, (amik röviden: végülis nem annyira ronda; legalább viszonylag letisztult; kevés a tartalom...) aztááán odaértem a szolgáltatásokhoz: Elite PR, Elite Event, sőt van még Elite ingatlan is!

Mindent egy helyen. Ha nagyon trendik akarnánk lenni, azt mondhatnánk: integrált médium. haha.

Hát nem tudom. Annyira azért nem szokták integrálni az ügynökségeket, hogy médiumok is legyenek egyidőben. Egy pöttyet etikátlan ez, nem? Vagy a napi működés során már olyan mértékben eluralkodott a pr-tartalomgyártás, hogy beállt a tapétaeffektus? Attól még gondolkozni lehet. Kognitív folyamatokat lefolytatni az agytekervényekben. Kikérni valami hozzáértőnek a véleményét. Whatever.

Mindenesetre elég hülye húzás egy egyébként sem annyira jól muzsikáló újság brandjére építeni egy vállalkozást. Mennyibe tartott volna egy új nevet kitalálni, és arra alapozni?

Kíváncsi vagyok, mit mondana erről az üzleti modellről egy hivatalos szerv.

Nem tehetek róla, ezek a hírek jönnek szembe velem: a BBC elindított egy website-ot Thread néven, ami csak és kizárólag az etikus, azaz fair trade divatról szól.

A honlap alapvetően egy divatreality-hez kapcsolódik - ahogy én látom - , csak éppen a BBC-hez illő módon valódi helyszíneken szenvedhetnek az egyébként privátban divatőrült jelentkezők. Április 22-én indul, ha ez egyáltalán bárkinek releváns.

Mindenesetre érdemes végigmenni az oldalon (flash és html verzió is van btw), egész jó kiindulópont, ha valóban érdekel valakit a téma.

Széljegyzet:
A recycling mostanában itt is megy, de valahogy unalmassá vált. Talán azért, mert mindenki ugyanazt csinálja: a Retrockban és a hozzá hasonló helyeken például általános, hogy szétkaszabolt ruhák és pólók vannak szinte véletlenszerűen összevarrva (bár némelyik még tetszik is nekem), aztán ugye itt vannak a ponyvatáskák, amik tényleg viccesek, de nekem az etikus divat nem jön be, ha látszik a ruhán, hogy a kutya szájából volt előhúzva eredetileg - és a designer nem tett hozzá érdemben a második végeredményhez.

Most bezzegezek, amit utálok, nade hol vagyunk mi ettől?:




















(junky styling)