Amikor kijött a hír, hogy megújul az Est, rögtön az érdekelt legjobban, hogy milyen lesz az új “Város” rovat. Aztán mivel a fogyasztói reflexeimbe már az épült be, hogy az Exit után nyúljak, csak pár napos késéssel, a hétvégén sikerült észlelnem a tényt, hogy kijött az első javított változat.

Akinek nincs ideje az egészet elolvasni, kaphat egy összefoglalást 58 másodpercben. Nem száz százalékosan pontos, de a trendeket megfelelően ábrázolja. Életlen és semmi értelme, de vicces. Voilá!

(Ha egy-egy részlet jobban érdekel, kattints a jó öreg Pause-ra.)

És tényleg: az új verzió sokkal jobb lett. De nézzük meg részletesen. Ha kevés az időd, csak a kiemeléseket olvasd:

A tartalomjegyzék totál informatív, egy pillanat alatt átlátható és még arra is volt hely, hogy a legfontosabbnak kikiáltott programokat vizuálisan kicsit kötetlenebb formában megmutassák. Kicsit olyan lett, mint egy website.

Továbblapozva nem a szerkesztőség összetételével fárasztanak, hanem rögtön berántanak az aktuális topfilmbe, ami most a Terminator. Újabb jó pont. Ezután az Exit a filmkritikáknál tart, ami az Estben három oldalas, nem csak kettő.

Lapozgatva tovább az Exit a filmbontást hozza, míg az Est továbbra is ráérősen molyol a filmek körül, helyesen. A filmes újságírók kritikája következik, majd a filmes hírek – hiszen magazinosodunk, nemdebár?

Aztán az Exit már a Z-nél tart a filmbontásban, amikor az Est a moziműsor taglalásába kezd. Ezen a ponton ér össze a tartalom egy időre. Aztán amikor az Est elkezd filmeket bontogatni, akkor jön el az Exitben a filmes hírek és az interjú ideje. Tehát az a trend, hogy az Est mindent előrevesz, míg az Exit szolgáltatóként értelmezve a szerepét és másodlagossá téve a szórakoztatást a különböző bontásokat teszi előkelőbb helyre és csak azok után következnek a magazinosabb tartalmak.

Sok-sok lapozást követően az Exit a webzene rovathoz ér, ami egyébként egy nagyon jó ötlet volt. Az Est még az előadásoknál tart, majd átvált az apróhirdetésekre. Az Exit viszont még csak most melegedik bele a zene témájába és jönnek az albumkritikák, a zenei hírek, majd az étteremértékelések és az éttermek reklámjai. Itt érkezünk el az Estben a Város témájához, és én már izgulok is, milyen lesz.

Zságer Balázs mondja el, mit jelent számára Budapest, aztán érdekes módon felsőoktatási téma jön, de megbocsátjuk, aztán egy budapesti designbolt kínálata összekötve celebbel, majd – tádááá – bringatippek. Igaz, az ajánlott útvonal, ami a Deák tértől a Dürer kertig megy, talán túl egyszerű. De ez is megbocsátva.

Az Exitet se feledjük, ők ezen a pontoon az Őrségi Nemzeti Park szépségeiről emlékeznek meg. Az Est pedig már a Hajós utca és környékét tanácsadja nekünk, röviden, átláthatóan – ennél többet nem is akarnék tudni, bevallom. Az Exitnél aztán most jön a felsőoktatás, az Estnél pedig az étteremhirdetések. Aztán jön az Exites Turmix, ami egyébként a kedvencem a városhasználati projekt miatt is. Az Est pedig csak most vált zenére, szerintem egyébként nagyon okosan.

Sálálá, sálálá, Est tökjó, Exit ajánl, aztán sportol, Est napi bontja a zenei programokat és már végezne is, amikor az Exit jól beerősít, és a szuper mitmiért rovatot és Dilbertet teszi elénk, majd öltözetet vizsgál. Ezután jön az interjú, míg az Est kifuttatja a kötelező bontást és egy Gróf Balázzsal elköszön.

Nos, nehéz helyzetbe kerültem. Az Est szerintem nagyon jó lett, igaz az Exit kellett ahhoz, hogy egyáltalán nekilóduljanak a változtatásnak. Mondjuk tetszett például a korábbi verzióban, amikor egy-egy grafikus végigőrülte az adott lapszámot, például az uborkás fanta (?) vagy mi kapcsán. Szóval furcsamód az a helyzet állt elő, hogy az Exit kicsit “poroskás” lett.

Már csak az a kérdésem, hogy nem olvadnának össze inkább? A kettőből killer programmagazint lehetne csinálni.

 

Amikor megjelent nálunk a Sports and Style, azt gondoltam, hogy egy amolyan külföldi mintára vaskos, színvonalas, elitista kiadvány érkezett meg hozzánk. Ehhez képest egy eléggé magyar ízű lapot kaptunk, ami nem is lenne gond, ha a tartalom lokalizálása, azaz magyarra fordítása nem rosszul kivitelezett és ízléstelen fotósorozatokat jelentene többek között.

De kezdjük az elején, az alapkoncepciónál. Elsőre nem volt számomra egyértelmű, hogy tényleg indokolt egy olyan magazin létezése, ami a sportolókat és a divatot párosítja egymással. Miért fontos, hogy sportolókat lássunk Armaniban? Ja, mert általában nem Armaniban, hanem susogósban látjuk őket? Vagy netán az lehetett az elgondolás, hogy a sport márpedig háttérbe van szorulva és sportolót legfeljebb évente kétszer tesznek bele (joggal – a szerk, azaz én) a divatmagazinokba és nincs egy hely, ahol elmondhatnák, mi vezetett a jachtos, ízléstelenékszeres jelenükhöz? (Tisztelet a kivételnek, ha van). Az mondjuk tény, hogy ez egy zsírpapírszerű sportmagazinban nem igazán hatásos egy mélyinterjú, és nem illik az Armanihoz sem.

Azt hiszem, mindegyik felsorolt szempont az okok közé sorolható, ami a lap létrejöttét illeti. És végülis miért ne? Kell egy hely, ahol a sportolók végre szusszanhatnak egyet és nemcsak melegítőben, hanem szép ruhákban is piedesztálra emelik őket.

Miután elfogadtuk ezt a formátumot, lássuk, milyen a tartalom. Nos, hogyismondjam: kizárólag sportbuzik számára vonzó, szerintem. Olyanoknak jó ez, akik izgalomba jönnek, ha a teniszről, golfról, úszásról, kosarazásról olvashatnak, és könnyel telik meg a szemük, ha visszaemlékeznek Janics Natasa olimpiai győzelmére. Nem tudom, tényleg annyi ilyen ember van itthon, hogy ez megérheti? Hááát….

A cikkek egy része a külföldi anyalapból származik, egy részét pedig mi magyarkák készítettük el. A külföldi nekem nagyon idegennek hat, de ebben nem vagyok hiteles forrás, mert nekem a versenyszerű sport már önmagában teljesen idegen és utoljára nyolcévesen lelkesedtem, ráadásul olyanért, akitől aztán az összes díját elvették doppinghasználat miatt.

A magyar pedig… nekem soknak tűnik ez az ajnározás. Hőstörténeteket olvashatunk itt, ahol Nick Hornbytól, mint prózaírótól, nem pedig mint írótól idéznek, meg szuperlatívuszokban beszélnek a riportalanyról. Aki hős is, meg minden, tényleg, de ez így kicsit olyan, mint egy klubújság – totális belügy az egész. És itt nem az a gond, hogy ez egy réteglap, hanem, hogy a sportolók szeretgetésével vannak tele az oldalak, ami természetellenesnek hat. Persze lehet, hogy csak én vagyok elfajzott és cinikus, aki nem tiszteli az „értékeket”.

A vizuális kivitelezésről is hadd ejtsek pár szót: az sajnos csapnivaló. Nem akarom bántani a fotóst, meg a stylistot aki a sorozatokat készítette, mert újra átélhettem a kilencvenes éveket és az néha jó, de azért a technikai tudáson túl érdemes stílusérzékkel is rendelkezni. Menthetetlennek tűnnek, de tanácsként talán megpróbálkozhatnak a következővel: lapozzák fel honfitársaik sorozatait a normál divatlapokban, és tanuljanak. Ezt tudom javasolni.

Egy dolog mondjuk szuper volt  a lapban: sokoldalas riportot készítettek egy paralimpikonnal, akinek a keze sérült, és ezt nem takargatták el (minden képen). Ezért a döntésért gratula. A többiért: hát... minden jót. :))

Sikerült lemaradnom az első férfi különszámról, ezért most igyekeztem nagyon lelkiismeretes lenni, és A-tól Z-ig elolvastam az Elle Mant.  Első átlapozásra ólmos álmosság lett rajtam úrrá, ezért szünetet kellett tartanom. Csak olyan szituációkban sikerült aztán a végére jutnom, amik sok várakozást tettek szükségessé.

Lássuk csak: nem annyira rossz a helyzet, ahogy azt először vártam volna. A cikkek nagy részét érdemes lehet ledarálni annak, akit ez érdekelhet. Az öltözködésen túl ugyanis szó esik társadalmi osztályokról, apa-fiú viszonyról, házasságról, pénzre hajtó nőkről és mindenféle Teva szandálos pasasról, akik abban találták meg életük értelmét, hogy világot látnak. Szót kap benne Hankiss Elemér és Kieselbach Tamás is, meg még egy-két előadóművész és üzletember.

Nő csak egy alkalommal jelenik meg kifejezetten, Eva Mendes személyében. Elég érdektelen, de végül is nem vagyok férfi, szóval lehet, hogy izgalmas vele a beszélgetés.

Én magam megtudtam, hogy Obama beceneve Obambi, és hogy a személyre szabott öltöny a „bespoke” öltöny. Érdekes volt a kedvencem, Háy János és Vámos Miklós, valamint Dragomán György írása is a házasságról, plusz be tudom mostmár azonosítani Sinyát, a Hajtás Pajtás központi figuráját arcról.

Szép volt a divatsorozat is James Bonddal, igaz, elég erős az a szexuális aktus utáni pillanat a végén… De Bondba belefér.

Amit elég feleslegesnek éreztem, az a Férfias játékok elnevezésű rovat, ami ugyan klassz kütyükkel volt tele, csak nem értettem, miért annyira férfiasak. Felesleges volt még a Lábuk előtt hever a világ című válogatás, ahol eleinte még akár jól is jöhettek volna ki az egészből egy idősebb külföldi és egy fiatalabb magyar művészpasas párosításával, de aztán elvesztette az irányát az anyag és teljesen összezilálódott.

A Men and the city című férfiarc-ápolási cikk létjogosultsága mellett az életben nem tudnék kardoskodni, annak minden szépen összerakott mondata ellenére sem. Férfiak esetében eleve kicsit fura mini kencekatalógust nézegetni. De gondolom, ez nem lesz sokáig így. Egy idő múlva már ugyanolyan természetes lesz mindez, mint a nők esetében.

Nőként egyáltalán nem tudom megítélni, hogy ez jó lap-e vagy sem. Jó is volt ezzel szembesülni: rádöbbentem, milyen lehet egy pasasnak női Elle-t vagy Marie Claire-t olvasnia. A többiről nem is beszélve. Egyszerűen kínai az egész. (Át is passzolom Szabolcsnak a Karmamediából)

Nem tudom például belőni, hogy ezek a témák ebben a körítésben, ilyen hatalmas karakterszámban és ezáltal alig olvashatóan kit érdekelhetnek? Ez – amennyire én látom - a kompenzálni akaró kiscsávók, a beérkező babalelkűek és a jogászok lapja. De tényleg csak tippelek, mert az érinthetetlenek kasztjából érkezve nem nyílt sok alkalmam betekintést nyerni a privilegizált fériak lelkébe.

Mindenesetre szívesebben vennék elő egy bigétlenített FHM-et, mint az Elle Mant, aki ha hirtelen életre kelne, tutira egy szellemtelen, finomkodó csávó lenne rózsaszín puttófejjel. Épp mint a címlapon Brad Pitt és George Clooney. Not my type. Legalábbis nem ebben a körítésben.
 

Vagy lengyelek. Vagy románok. Mindegy is, a lényeg a letörölhetetlen, feledhetetlen keletiblokk-érzés. Nem is értem azt az öt százalék reményt, ami bennem volt a TV2 új arculatát illetően. Arra számítottam, hogy majd jól megalkotják a frankót, és beállítanak valami elegáns, könnyed dologgal, hogy aztán a többi csatornának is rá kelljen kontrázni. Hiszen úgy tűnt, hogy tanultak a zárójeles kettesből, amit Erdélyi Zsoltnak köszönhettünk. Nekem legalábbis egészen bejött a legutóbbi design.

Erre mit kapunk? Televizje Szlovenszkij Ketecske.

És miaf@sznak kell a logóba a URL?

Ez valami közszolgálati megállapodás volt az Informatikai Minisztériummal, hogy ezzel sarkallják az embereket az internethasználatra? Vagy újraértelmezték a vonal alatti marketingkommunikációt?

Pedig tényleg össze kellene kapniuk magukat, mert például az RTL Klub sem kilencvenes éves németes már és Erős Antónia is egyre inkább korábbi, szép önmagára hasonlít.

Ilyesmit inkább az M1/M2 párostól vártam volna, mert ez a kórház a város szélén fíling inkább a Híradóban megszokott irizáló, fényes blúzok világához passzol. De milyen pech! Még a közszolgálatinak is jobban néz ki az arculata.

A TV2 mostani teljesítményét én egy_kettessel_értékelném. Á la Hal a tortán.

Mert ha nincs, akkor neked lőttek. Mostmár mindenki mindenkit meggugliz, fény derül titkokra, kényes életrajzi elemekre, ronda frizurákra, ami gyakran rontja az esélyeket nemcsak a meglévő és esetleg jelenlegi munkahelyeken, hanem akár a párkapcsolatokban, baráti és ismerősi körben is.

Ahogy nő és egyre jobb a Google, egyre több helyről lehet aggodalmaskodó hangokat hallani Google és privacy témában, erről írt a Boston Globe is elég hosszan. Sok érv és ellenérv hangzik el, bennem leginkább egy kritika ragadt meg: egy Frank Pasquale nevű fickó szerint biztosítani kellene a jogot azok számára, akik valamilyen kellemetlen találattal szembesülnek magukról a Google-ben, hogy azt levetethessék a találati listából.

Persze lehet itt jogokról meg kötelezettségekről és kivitelezhetőségről beszélni, meg arról, hogy a Google-nek miért is kellene ilyesmivel foglalkoznia, de szerintem fogjuk fel a dolgot fejlesztésként. Itt ugyan nincs termék, van viszont szolgáltatás. Ha jól működik, akkor meg vidámak felhasználók és vidámak a befektetők. Mi kell még?

Zárójelben
Finnországban törvény tiltja a potenciális munkatársak megguglizását, nehogy aztán a talált adatok miatt aztán diszrkiminálhassák őket. Ha már a Google nincs velük, a törvénykezés legalább igen. Szerencsések.
 

Hattttalmas jelentőségű világpremiernek lehettünk tegnap tanúi: elindult a TomCruise.com. Az apropót az adta, hogy Tom Cruise 25 éve játszotta élete első főszerepét, de egyébként 27 éve van a fedélzeten. Azért biztosan a legújabb filmje, a Valkűr premierje is közrejátszott ennek a kis minimúzeumnak a megalkotásában.

A site-hoz egyébként elég masszív pr-kampány is társul, amiben már a legdurvább fegyvert is bevetették, ráadásul duplán: Tom újra elment Oprához, és most előadta a normálist. És ami elképesztő, hogy már most sokkal elnézőbbek vele a bulvársite-ok.

A honlap maga egész jó, de nem az a rajongóbázis, ahol szabadon lehetne randalírozni és shoppingolni. Itt inkább tiszteletteljesen és fegyelmezetten kell körbejárni a Tom Cruise emlékművet. Sok a flash, a képek nagyok, de nem lehet őket letölteni. Az azonban mindenképp az oldal mellett szól, hogy nagyon szépen kategorizálták a filmeket – minden alapvető információ megvan, és meg lehet nézni a trailereket is. Nincs túl sok elem, például két hír jelenik csak meg az újdonságok között, ami pluszpont. És bár elhanyagolható jelentőségű, azért tetszik, hogy kikapcsolás után szépen, fokozatosan halkul a háttérzene. :)



Az oldal végigkattintása után eszembe jutott, hogy vajon TomKaték legújabb barátainak milyen lehet a honlapja? Elsőre azt gondoltam, hogy elég felesleges próbálkozás, mert biztos mindegyik vérprofi, de ez közelsincs így. Ezért úgy döntöttem, érdemes végigmenni rajtuk.

A legközelebbi "barát", Katie Holmes oldala jelenleg nem elérhető. Hm… Xenu biztos leblokkolta.

A legkorábbi barátházaspár női tagja, Jada Pinkett Smith elég furcsa site-ot üzemeltet. Tiszta kilencvenes évek, ronda fontok és kevés információ. Ami viszont kiderül, az sokkoló: a nő egy nekem keménynek tűnő rockzenekarban is játszik. Hm…










Will már sokkal összeszedettebb, igaz, nem neki kell a gyerekneveléssel foglalkoznia: nála is szépen kategorizáltak a filmek, és még a 2005-ig tartó zenei pályáját is bevállalta. Van itt minden, ami kell: rovid bemutatkozás, hírek, bannerek, és fórum. Ez utóbbival kapcsolatban meglepett, hogy alig vannak hozzászólók. Persze lehet, hogy csak túl sok topik van.


A másik baráti pár a Beckhaméké. A női tagnak nincs honlapja. Érdekes. A férfinek van, emlékszem is, hogy mennyire beharangozták akkoriban. Teljesen korrekt, szerintem a legjobb itt a társaságban. Még blogot is diktál (biztos vagyok benne, hogy nem ő írja, bocsánat). Kár, hogy nem videón teszi, mert irtó jó az akcentusa. Ami hihetetlen: nincs merchandising. Jó, “partnerek” vannak, de mégsem David-bögrékkel van tele az oldal. Egész szimpi.



A legújabb barátok a Seal-Klumék. Seal oldala nemsokára indul. A Heidi Klum GmbH viszont full gőzzel működik. Ez egy igazi vállalati site rengeteg eladandó áruval. Még reklámbanner is van rajta! Szerintem mindent elárul a wirtschaftról, hogy Heidi Klum már azelőtt levédette a nevét, és logót gyártatott magának, mielőtt valaha is végigment volna a kifutón. 



























A tapasztalat tehát: az online jelenlét mintha nem szerepelne az abszolút prioritások között sztáréknál. Pedig abszolút hatékonyan használhatnák az elsődleges információk átadására, a ranjongókkal való kommunikációra és nem utolsósorban az imázsuk alakítására.

Ebben a most megnézett honlapok közül a Davidé és a Tomé a legjobb. Foci és Xenu ide vagy oda.