Csak egy rövid értesítés: a hivatalosan csütörtökön megnyílt Velencei Biennálén Németh Hajnal "Összeomlás - passzív interjú" című munkáját állítják ki a magyar pavilonban. Szerintem jó döntés volt, hogy ezt választották, nekem nagyon tetszik.

Ebben a videóban is meg tudjátok nézni (a második perctől látható):

A blog fennállása óta eltelt években elképzelhetetlen, hogy ne írtam volna arról, mennyire utálom a hosszú leírásokat az irodalmi szövegekben. Főleg az zavar, ha magas homlokokról és beesett szemekről kell olvasnom, de sokan Jókai óta tudjuk, hogy a hosszas környezetleírás is zsibbasztó tud lenni.

Most nálam okosabb emberek végre teljesen nyíltan leírták, hogy a kortárs irodalomban aztán tényleg nincs helye az ilyesminek. Nem arról van persze szó, hogy a leírásokat teljesen ki kell irtani a szövegekből (bár én még azt is pártolnám a legtöbb esetben), hanem egyszerűen meg kell választani, hogy milyen eszközökkel mutatjuk be a körülményeket. Az a jó, ha mindez pontosan, lényegretörően történik, és az kap említést, ami fontos és ennek valódi hangulatteremtő ereje van.

A mai olvasók már csak korlátozott mértékben hajlandók a leírásokkal bajlódni, és a legjobb könyvek szerzői is azt kockáztatják, hogy egyszerűen továbblapoznak az emberek, ha éppen nem teszik le az egész könyvet olvasatlanul.

A Salon.com nem mindig van rendben, de ezzel a cikkel csak egyetérteni tudok.

Ha a külföldi lapokból is tájékozódtok, talán jobban feltűnhetett nektek, hogy elharapódzott a forradalmak virágnevekkel és színekkel való megjelölése. A Slate újságírójának ne rójuk fel, hogy nem hallott a mi őszirózsás forradalmunkról, inkább díjazzuk, hogy utánanézett ennek a dolognak.

A trend kezdetét a csehek bársonyos forradalmára, 1989-re teszik. Ezt irigyelték meg a grúzok 2003 novemberében és nemes egyszerűséggel ők is bársonyos forradalomnak nevezték a történéseket. Azonban úgy hozta a sors, hogy fontos szerepet kaptak a szimbólumok szintjén a rózsák, így a mázlisták átnevezhették az egészet rózsás forradalomra. Szóval ők még egész szép mesével tudnak visszaemlékezni a dologra.

Az ukránok viszont állítólag teljesen tudatosan választották 2004-ben a narancsos forradalom elnevezést, miután grúz és amerikai szakértők - egyébként okosan - kiemelték a branding fontosságát. A kirgizek 2005-ös forradalma ennek példájára aztán átment néhány névváltáson a citromostól a rózsaszínen, a selymen és a nárciszon át egészen a tulipánig, mert ezt kezdte el végül használni a sajtó.

Ezek aztán nagyon sok utánzót hoztak, például Kuwaitban lett kék forradalom, Libanonban cédrus, Burmában sáfrány, Iránban zöld, de még George W. Bush is bepróbálkozott egy bíbor forradalommal, mikor legyőzték Saddamot.

Tunéziában kicsit jobb a helyzet elnevezésileg, mert a jázmin nemzeti jelkép. Így tehát érthető, hogy ezt a mindenkinél menőbb nevet viselheti a forradalmuk.

Mi lesz vajon a neve az egyiptomi eseményeknek?

2009-ben egy fiatal srác vett egy doboz negatívot, mert azt remélte, hogy talál majd alapanyagot a könyvéhez. Ez nem jött össze, viszont rengeteg gyönyörű képre bukkant, ezért utánament a sztorinak.

A képeket egy Vivian Maier nevű nő készítette, aki nevelőnőként élt családoknál New Yorkban. Folyamatosan fényképezett, minden hétvégén ez volt a programja, így az évek során kb százezer kép készült. Erről azonban nem sokan tudtak, mert nagyon visszahúzódó volt, soha nem mutatta meg szélesebb körben a fotókat. Így fordulhatott elő, hogy csak halála után fedezték fel.

2009-ben halt meg egy baleset következtében, a képekre pár nappal ezután talált rá a fiatal férfi, aki most minden nap folyamatosan azon dolgozik, hogy archiválja őket. Valószínű, hogy ha okosan csinálja, egy életre meggazdagszik belőle, de mi is jól járunk ezzel, mert sokan azt mondják, hogy Vivian Maier olyan kaliberű fotós volt, mint Walker Evans vagy August Sanders.

Itt egy videó a sztoriról:

A Design Héten legalább 15 programot jelöltem be, hogy majd elmegyek, ehhez képest két helyszínt nem találtam (Krea és Code Decode a legnagyobb bulival), és csak egyre jutottam el végül. Ez pedig a Martin Munkácsi kiállításmegnyitó volt a Lumúban,ráadásul gondolom, igazából még csak nem is kapcsolódva a kiszemelt programsorozathoz. :)

Amikor elmentem oda, először visszarebbentem, mert azt hittem, hogy valami hipster céges buliba csöppentem, ugyanis mindenki feketében volt. Mint utólag kiderült, ez volt a dress code, csak én valamiért nem kaptam meg a meghívót.

Mindenesetre nagyszabású esemény volt, érezhetően erre és a kiállítás kommunikációjára ment el az intézmény éves büdzséjének nagy része. Ez utóbbinak ugyanis hagyományos hirdetés és egy önálló kiadvány is a részét képezte - úgy látszik, míg mindenki a social media felé indul, addig az számít extravagánsnak, ha valaki tradicionálisan költekezik.

A kiállítás hatalmas területet és nagy időtávot ölel fel, de mindenképp el kell még menni újra megnézni, hogy összefüggésében is érthetőek legyenek az egyes képek.

Javaslom mindenkinek, tényleg élmény megnézni egy ilyen tárlatot.

Egy felmérés szerint:

A 13 év feletti amerikaiak több mint 40 százaléka vásárolt könyvet 2009-ben.

64 százalékuk nő.

Leginkább a thrillerek és krimik keresettek.

A vásárlások 22 százalékát olyan háztartások tették, melyeknek éves összbevétele kevesebb mint 32 ezer dollár.

Az életrajz és az önéletrajz a legkedveltebb nem fikciós műfaj.

(Miszcellánia helyett :)

Még korábban kifakadtam azon, hogy még mindig nincs kulturális rovat az Origón. Szerintem ez teljesen érthetetlen, hiszen ezen a bazárszerű, hatalmas portálon már tényleg igazán elférne. Ennek ellenére évek óta semmi nem történik, csak bővül, dagad, virágzik a filmes és a zenei rovat, amik még értékelhető, kultúrával kapcsolatba hozható szekciók a site-on.

A Tumblr-en el is kezdődött egy vita erről, ahol azt hozták fel a létrehozásával kapcsolatban ellenérvként, hogy egyrészt nem lenne olvasója, másrészt elavult az az elképzelés, miszerint szükség van kultúra rovatra, hiszen más helyeken simán meg lehet találni azokat a cikkeket, amiket normál esetben oda szánnánk.

Ezzel az érveléssel sok gond van, legfőképpen az, hogy egyáltalán nem kapnak helyet kulturális témájú cikkek más rovatokban, másrészt meg különösebb haszna sincs, ha az olvasónak kell keresgélnie két Orbán Viktor között valamilyen kulturális szellemi táplálékot. (Talán a Tumblr-en is pont így fogalmaztam)

Ahogy már korábban is írtam, az Origó tartalmi szerkezete sok kívánnivalót hagy maga után, rengeteg téma egyáltalán nem passzintható bele. Ezen pedig mindenkép változtatni kell szerintem. Egy következő bejegyzésben meg is nézem, hogyan lenne érdemes. :)

Vigyázat, hosszú! De klassz!

Jó cikkre bukkantam a Guardianben: arról kérdezték a brit kulturális élet fontosabb szereplőit, hogy szerintük az egyik legfontosabb kortárs képzőművészeti intézmény, a Tate továbbra is elfogadhatja-e a Florida partjait éppen teljesen kicsináló BP pénzét vagy nem?

Hogy nektek könnyebb legyen, összefoglalom, ki mit mondott, mert nagyon érdekes ez a sokféle megközelítés:

1.Grayson Perry képzőművész

Szerinte a támogatásokat teljes mértékben elítélő duma leginkább a pénztelen művészeti egyetemistáktól jön, akiknek nincs vesztenivalójuk. A vállalati támogatások igenis nagyon fontosak a művészetek számára. Hogy igazából a támogatónak mi lehet a jó ebben, az kérdés, szerinte nem is igazán "greenwashing" történik ilyenkor, hanem a vezetőség egyszerűen csak szeretne egy kis VIP-gondoskodást kapni. A művészt olyannyira foglalkoztatja most ez a kérdéskör, hogy a támogatóit bele fogja foglalni a munkáiba, ahogyan ez a középkorban teljesen hétköznapi volt. Szóval ő leginkább a lázadozók ellen lázad.

2. Mark Ravenhill drámaíró

Hm, hát elég furcsa, amit mond, de azért meg lehet őt is érteni. Szerinte sokkal nagyobb szerepet kellene szánni az állami támogatásoknak, hiszen eleve a művészetek mindenkinek szólnak. (aha) Ami miatt érthető: a vállalati támogatók a tömegek felé akarnak nyitni, emiatt aztán mindig ki kell találni valami közösségi jellegű eseményt, aztán persze valami vállalati VIP-t, és a legrosszabb, hogy a premiereken az első sorok tele vannak unatkozó, érdektelen emberekkel - a támogató cégétől. Ebben van valami.

3. Cornelia Parker képzőművész

Ő ezzel szemben úgy gondolja, hogy az állami támogatásokkal búcsút inthetsz a kreativitásnak. Nem tom.

4. John Browne, a BP korábbi vezérigazgatója

A korábbi vezér nem kezdeményezett új együttműködéseket, de az ő irányítása alatt kicsit fókuszáltabbá váltak a meglévő projektek. Leginkább a Royal Operát, a Tate-et, a British Museumot támogatták. 

Szerinte fontos szerepe van a vállalati támogatásoknak és alkalmasak az állami szektor hiányosságainak kiküszöbölésére, ezenkívül szerinte a támogatás és a támogató nincs lényeges befolyással a készülő alkotásokra, mert végül mindig az lesz, amit az adott művész vagy intézmény szeretne.

Hát ennyire azért nem rózsás a helyzet.

5. Christopher Frayling, az Arts Council England korábbi elnöke (ez egy állami cucc)

Kiemelte, hogy a nagyvállalatok - és köztük olajcégek is - számos kiállítást és eseményt szponzorálnak. Ez miért ne lenne jó? Nem muszáj nekik ilyesmivel is foglalkozniuk. Nemkívánatos támogatókká váltak a dohány- és fegyvergyártók - akkor ha lezuhan egy repülőgép, már ne támogasson a légitársaság? Vagy ne támogasson egy bank, mert kaszinószerűen működik? És az iraki háborúban résztvevő állam támogatásai?

A megkérdezett szaki szerint a helyzet eldurvulásával még az is előfordulhat, hogy egyesek el fogják fogadni a dohánycégek támogatását is. Plusz a reneszánsz alkotók is bankárok támogatásából éltek, ami biztos nem volt túl szupi.

6. Richard Wenworth képzőművész

Szerinte minden pénz mocskos, és ha nem a BP támogat egy kiállítást, majd támogatja valaki más.

7. Liz Forgan az Arts Council England elnökségi tagja

Igazi diplomatáról van szó, legalábbis meglehetősen óvatosan és komplexen közelíti meg a kérdést: szerinte ma már nincs olyan komoly művészeti intézmény, ami elutasítja a vállalati támogatásokat és nem igazán lehet megmondani, hogy az ilyen jellegű együttműködések hatással vannak-e a végeredményre. De ha egy művész úgy érzi, hogy fenyegetve van az integritása, jobb, ha kilép a helyzetből.

8. John Keane képzőművész

Ő is megemlíti, hogy ha nem a BP a támogató, akkor majd lesz más. Szerinte klassz, hogy elkezdődött egy vita a BP elleni támadások kapcsán, mert az ilyesmi arra sarkallja a vállalatokat, hogy átgondolják, mit tesznek. (hahahaha!). Óvatosan arra utalt aztán ez a John, hogy lehet, hogy az olajcégek is nemkívánatos támogatók lesznek a dohánycégekhez hasonlóan.

9. David Edgar a Writers Guild elnöke, drámaíró

Szerinte a brit kultúratámogatás valahol az állami és a vállalati szponzoráció között van félúton. A művészeti intézmények számára fontos, hogy olyan vállalatoktól fogadjanak el támogatásokat, akik nem vetnek rájuk rossz fényt. Legalábbis szerinte az, hogy kitől fogadsz el pénzt, elmond valamit arról, ki vagy.

Neki egyébként nagyon jó tapasztalatai voltak egy Travelex nevű céggel.

10. Ian Rickson a Royal Court igazgatója

A különböző szervezetek versengenek a támogatókért, akik aztán kiválasztják a legszexibb programokat. Viszont ahogy a BP olaja egyre szivárog, a Tate kis szendvicsei egyre savanyodnak. Mivel azonban a művészeknek a támogatások jók és fontosak, nem mondható ki egyértelműen az ítélet. Ha a művészettámogatás jobb kezekben lenne állami szinten, nem lenne ekkora katyvasz ezen a téren.

11. Colin Tweedy az Arts Council vezérigazgatója

Ki mondja meg, hogy mi a jó és mi a rossz pénz? Ha nem a művészeteket támogatják, támogatnak mást. Ráadásul a BP kompromisszum nélküli projekteket is támogatott, nem szólt bele a témába.

A művészeti szcénát nem a támogatások, hanem sokkal inkább azok hiánya zilálja szét. Végül pedig ha egy vállalat legálisan működiB egy országban, akkor minden joga megvan a támogatáshoz.

12. Critmiss, blogger

Valamennyi véleményben volt némi igazság, de leginkább a 9. és a 10. nyilatkozóval tudok egyetérteni. Igenis fontos, hogy kitől fogadsz el pénzt és ez nemcsak azért van így, mert ha mondjuk egy pandagyilkos az, akkor a támogatásának ténye rosszat tesz az imidzsednek, hanem azért is, mert ha nem fér össze az alapvető társadalmi elvárásokkal vagy akárcsak a te vagy a célcsoportod énképével, úgy egyszerűen nem etikus. Az egy dolog, hogy neked túl kell élned, de nem bármilyen áron.

Szóval én asszem a Tate helyében eleve nem fogadtam volna el támogatást egy olajcégtől, de ha még ettől eltekintünk, akkor is azt mondtam volna nekik az olajszivárgással kapcsolatban, hogy ha nem tüntetik el a cuccot maradéktalanul a floridai partokról, akkor keresek más támogatót.

A sikeres művészek, designerek ruhái, tárgyai mindig érdekesebbek az egyszerűen csak gazdag emberekéhez képest, mert bár van közös halmaz, az előbbiek szépérzéke és gyakran furcsa esztétikája sokkal magávalragadóbb a szimplán jómódú, átlagízléssel kialakított környezetnél.

Az establishment katalogizálása, egymás meglapogatása nagyon régtől élő és teljesen természetes dolog, erre szolgál többek között az Interview magazin is, de főleg Amerikában nagy hagyománya van a szépek és gazdagok bemutatásának, gondoljunk csak a Vogue dámariportjaira.

Ennek a hétköznapi verziója a sok vintage/boho/artsy blogger, akik éjjel-nappal fotózzák magukat, illetve vintage/boho/artsy képeket gyűjtenek, és facérként, az esküvőjükön, de még házasként is dokumentálják a patinás, cool tárgyakkal átszőtt életüket. A gazdagok mindeközben jól elvannak egymás között, és kvaterkáznak a jól bevált felületeken.

Újdonságot hoztak mindebbe a street fashion bloggerek, legfőképpben a Sartorialist és Garance Doré, de gondolom a design blogok esetében is van egy-kettő, melyek felkeltették az elit figyelmét, és úgy döntöttek, hogy nekik is megmutatják, milyen különlegesek, de elérhetők, azaz jófejek is egyben. (Garance Doré egy posztjában be is vallotta, hogy a klasszikus street fashion már nem is annyira érdekli, hanem a divatbemutatók kulisszái és a kapcsolódó események lettek fontosak számára.)

Időközben egy új krónikás is született Todd Selby személyében, aki 2008 nyarán kezdte el fényképezni művészismerőseit, illetve lakásaikat. Tényleg tud fotózni a pasas, úgyhogy elég hamar Karl Lagerfeld, vagy éppen Alexander Wang, és legutóbb Philip Starck lakásában találta magát, megfűszerezve mindezt jó kis fotós megbízatásokkal a Vogue-tól vagy a Louis Vuittontól.

Nem tudni igazán, mitől ennyire vonzó, amit csinál. Talán attól, hogy valóban szépen fotózik és nagyon jól választja ki a tárgyakat. És természetesen attól, hogy érdekesek - legalábbis annak tűnnek - a tulajdonosok. Nagyon jellegzetes egyébként, hogy az egyes fotósorozatokhoz egyáltalán nincsenek szövegek. Nem tudjuk, pontosan mit látunk, nincs lelkizés arról, hogy melyik kacat honnan van. Úgy érzem, ez is egy fontos előnye a projektnek.

Érdemes végignézni a rengeteg sorozatot, mert inspirációs forrásnak is jók. Külön előny, hogy itt nincs meg az a mardosó rossz érzés, ami a hétköznapi bloggerek gyönyörű környezetével kapcsolatban olyan sokszor felmerül - basszus, miért nem néz ki legalább fele ilyen jól a lakásom -, hiszen a szakadék itt már olyan nagy, hogy eszünkbe sem jutna azon búslakodni, hogy nincsen például milliós értékű ékszergyűjteményünk.

Nyílt nemrég egy retrospektív kiállítás a MoMában egy számomra egyébként korábban ismeretlen képzőművész, Marina Abramovic munkásságáról. Egy képet mutattak az egyik projektjéről korábban a megnyitó körül, amiről rögtön sejtettem, hogy jó munka lehet:

Itt annyi történik, hogy csendben le lehet ülni a művésznővel szemben egy asztalhoz, aztán továbbmenni.

Ez akkora hatással van sokakra, hogy elsírják magukat, amin nem is lepődök meg, de azért érdekes. 

Egyébként egy hosszabb beszámolót is olvashattok a kiállításról, illetve elsősorban a látogatók civilizálatlan viselkedéséről.

Mindennek ellenére nagyon szeretnék New Yorkba menni.

Kieg: Közben rájöttem, hogy már ismertem a művésznőt, a Műcsarnokban is szerepelt egy nagyobb kiállításon.

Találtam még jó forrásokat, itt például a kiállítást látogató celebeket tudjátok megnézni, és végül de egyáltalán nem utolsósorban itt Tumblr-blog, ahol ezeket a síró embereket gyűjtik: Marina Abramovic Made Me Cry a címe.

Ha vagytok olyan szerencsések, hogy a csütörtök számotokra bulinap, vagy éppen tudtok lazítani egy kicsit, szerintem ejtsétek útba a Gödört, mert nagy parti lesz. Ráadásul a részvételetekkel támogatjátok a Fiatal Képzőművészek Stúdióját is.

Lesz itt minden:

19h - SHAKAMIVA KISHAWA
20h - RUTKAI BORI ÉS A BETONKA
21h - STÚDIÓ TOMBOLA
22h - POP IVAN
23h - ESPRIT D'ESCALIER (KUPCSIK ADRIÁN ÉS PETRÁNYI ZSOLT)
24h - BARCSAY JENŐ EMLÉKZENEKAR
UTÁNA DJ-K HAJNALIG (DJ CSISZÉR ZSUZSI, DJ SIEGMUND ÁKOS)
VISUAL : KIÉGŐ IZZÓK

Belépő: 1500 Ft // A jegyek elővételben 1200 forintért megvásárolhatók a Stúdió Galériában (1077. Bp. Rottenbiller u. 35.))

A Barcsay Jenő emlékzenekar külön poén szerintem. :)

Nekem egyébként ők a kedvenceim a kulturális non-profit szervezetek közül, mert - és pr-esek, itt most egy számotokra hasznos dolgot mondok el - egy abszolút tuti jolly joker. Ugyanis mindenki a tagja, aki valaha számított, számít vagy számítani fog. Ez a szervezet tömöríti a jó képzőművészeket (évente van hozzájuk tagfelvétel), és tavaly volt fennállásának az ötvenedik évfordulója. Tehát ha valaki nagyon jó fej akar lenni, és egy olyan kezdeményezést akarna támogatni, ami releváns, itt van a legjobb helyen. A legtöbb esetben olcsóbban jut hozzá a szponzor a legtutibb nevekhez, és lelkes segítséghez, mint ha keres egy nagy, ráadásul állami pénzekkel amúgy is teletömött intézményt. Egy újabb hely a logótemetőben.

Nna. Az egyesület nincs jó helyzetben, mert a válság nem kímélte, ugyanis mindenki a könnyebbnek tűnő utat és a bevált dolgokat választja, általános a durva spórolás. Ráadásul ahogy már egyszer-kétszer írtam itt, a non-profit szervezetek nem tudnak működési költségre pályázni, illetve csak nagyon ritkán. Mindenféle hülye könyvre, ezmegazra folynak el a százezrek, de a fűtés az persze csak úgy jön a semmiből.

Hát sajnos nem, úgyhogy kéne egy kis pénz. Gyertek el, segítsetek, úgy, hogy közben ráadásul még jól is érzitek magatokat.

Egy ember egy éve eldöntötte, hogy elolvas hetente egy könyvet. Ennek két oka volt: egyrészt karácsonyra a felesége megvette neki az összes könyvet, ami az Amazonon a kosarában volt - máris 25-re rúgott a penzum -, másrészt pedig olvasott egy cikket, ahol Bush arról vitatkozott egy riporterrel, hogy ki olvasott több könyvet. Bush 26-tal lemaradt a riporter 36-os eredménye mögött. A pasas, Inaki Escudero úgy volt vele, hogy ha ez az efoglalt ember, az USA elnöke el tudott olvasni 26 könyvet, akkor neki is kell, hogy legyen ennyi ideje.

Szóval belefogott, és a legkülönbözőbb témájú könyveket olvasta el. Hogy emlékezzen arra, pontosan miket, egy blogot is indított. (Pár szót azért írhatott volna róluk)

Két szabályt követett a projekt alatt: egyrészt csakis akkor kezdett új könyvbe, ha már elolvasta az előzőt, és ugyanez volt igaz a kiválasztással is. Ezáltal valóban odafigyelt az aktuálisan olvasott könyvre.

A tapasztalatokat leszűrve azt mondta, hogy ez nagyon jó élmény volt számára, mert sok idézet, ötlet, elképzelés megmaradt benne ezekből a könyvekből.

Még egy praktikus tipp azoknak, akik esetleg követnék a példáját: tömegközlekedés közben olvasott. Általában én is ezt csinálom, kevés alkalmasabb idő van erre. (Bár mondjuk a kapaszkodón lógó, vagy éppen ajtóba szorult könyvolvasókat már nevetségesnek tartom.)

Ti mennyire könyvtáraztok?

(via swissmiss)

A fenti videóban az Aviva Képzőművészeti Díjhoz kötődő kiállításmegnyitót és az eredményhirdetést láthatjátok.(A dátum sajnos nem jó, szept. 15. volt igazából)

Bár nagyobb összeget mertem volna tenni a győztesre, azért kicsit izgultam az eredményhirdetéskor, amikor kimondták, hogy nem Kokesch Ádám, Kaszás Tamás, Csáki István, Uglár Csaba vagy Benczúr Emese nyerte el a díjat, hanem a Kis Varsó. Még jó. Ők a kultshowbiz egyik legfelkapottabb, legmegszilárdultabb csoportja, míg a többiek valóban a pályájuk elején járnak, igaz, már több sikert, és egy-egy emlékezetes önálló kiállítást tudhatnak maguk mögött.

A közönségdíjas Benczúr Emese lett a Find your place című munkájával, amit a videóban is láthattok. (A rózsaszín plexikörös installáció az.) Végül is ez sem meglepő, mert látványos, jó nagy és egyszerű. Nameg angolul van a szöveg. Tök érdekes problematika lehet egyébként a magyar nyelv-angol nyelv használata, főleg képzőművészeti kontextusban. Viszont az tény, hogy mondjuk egy "Találd meg a helyed" nemcsak bénábban hangzott volna, de nehezebb is lett volna összeilleszteni, és nem lehet eladni külföldön.

Hogy legyen egy kis ingyenpiablog jellegünk is: belépéskor ital várta a vendégeket, ami jó pont, épp nagyon szomjas voltam, úgyhogy lecsaptam az ásványvízre. A műsor kicsit hosszúra nyúlt, elsősorban a végén lassult be, például Petrányi Zsolt nagyon belelovallta magát a témába, így nehéz volt a szalámiszagban álldogálni tök éhesen. Olyannyira, hogy annak ellenére, hogy ilyen helyeken és szituációkban nem szoktam enni-inni, most rárepültem a tálakra. Egyébként egy darab szalámis szendvics nem volt, úgyhogy csak a képzeletem játszott velem. Aztán amit macaronnak néztem, az is csak sima mini ischler volt, ami kicsit kiábrándított, bár finom volt.

Az ételekről kicsit feljebb emelve a tekintetünket: a hozzám hasonló közember beengedése tökös dolog volt, de jó lépésnek bizonyult. A képzőművészeket bemutató videókra is szükség volt, bármennyire is sután sikerültek, mert kellett ez a plusztartalom ahhoz, hogy végre szó essen  róluk, ugyanis általában mindenki csak meglapogatja a vállukat a háttérben, de ódzkodnak attól, hogy akár csak egy mondat eleresztését is megengedjék nekik. Szóval ez szintén jó döntés volt.

Végül a díjazottal is egyetértek, legalábbis kommunikációs szempontból. Az Avivának ebben az első évben be kellett lőnie a szintet és általánosságban véve meg kellett mutatnia magáról, hogy ő jófej és tényleg érdekli a terület. Ennyi. Most még csak az alapozás zajlik. A suli első napján sem feltétlenül a Slayer pólóra bízzuk a bemutatkozást, hanem egyszerűen megpróbálunk bevágódni, amennyire még lehetséges. Majd miután már valamelyest elfogadtak bennünket, vagy megtaláltuk a közegünket, kieresztjük a hangunkat. Így tesz majd a cég is, remélhetőleg nemsokára. Addig marad nekünk a Kis Varsó.

Hosszú távon majd jól jár a képzőművészeti szcéna szerintem, mert kell valaki, aki példát mutat a többieknek. Ha ez az Aviva, hát istenem, akkor az.

Amikor olvastam, hogy egyes helyeken a tanárok megengedik a diákoknak, hogy saját maguk állítsák össze az olvasólistájukat, zsigerből rávágtam, hogy nem értek egyet.

Azonban belegondolva: iskolai éveim nagy részében elképesztő kínszenvedés volt átrágnom magam a kötelező olvasmányokon, mert nem láttam értelmüket, nem volt közük hozzám és heveny undort váltottak ki belőlem. Ez viszont nem jelentette azt, hogy nem szerettem olvasni, ráadásul azt sem, hogy csak lányregényeket vettem volna elő.

Egyszerűen nem értettem, miért jó, ha depressziós sztorikat kell olvasnom buta fiúgyerekekről, lásd Kincskereső kisködmön, Légy jó mindhalálig, Pál utcai fiúk, Tüskevár. Brrrrr! A Tüskevárat konkrétan az anyukám olvasta el helyettem, a kisködmönös fiút utáltam azért, mert irigy, a Légy jó mindhaláligban halálosan idegesített a fiú kisebbrendűségi komplexusa és hogy mindenáron magázódni akart, a Pál utcai fiúk meg konkrétan hülyék voltak.

Nem sok maradt, tényleg olyan borzalmas könyveket kellett elolvasnunk. Később a középiskolában már valamivel jobb lett a helyzet, de akkor is inkább házon kívül kerestem a napi irodalmi betevőt.

Szóval belegondolva: igen, legyen nagy szabadsága a gyerekeknek az olvasólistájuk összeálításában, beletéve néhány kötelező elemet, de nem túlterhelve a listát régi beidegződések miatt ottragadt, korszerűtlen könyvekkel.

Korábban írtam arról, hogy én inkább dokumentálom az életemet, mint élem, mert rájöttem, hogy például tinédzserkoromból öt kép van rólam és slusszpassz. A mostanában készült képeket mindig megtartom magamnak, és videózni is csak nyilvános helyeken és programokon szoktam, de azért már ez is egy kicsit az etikus-nem etikus határán mozog, mert nem kérdezem meg az embereket, hogy beleegyeznek-e a szereplésbe. Ezt mondjuk a tévések sem feltétlenül szokták megtenni, ha vágóképre vadásznak.

Mindenesetre addig biztosan nem mennék el, hogy egy házibuliról videót vagy fotókat posztoljak. Ezzel azonban sokan nem így vannak: csak nézzünk körül a Facebookon, ahol sajnos a legtöbb esetben úgy is belenézhetsz valakinek a fotóalbumába, hogy egyébként letiltotta a profilját. De elég egy lájkolás vagy komment egy közös ismerős által és mindent megtudhatok a vasárnap esti ivászatról. Elvileg dolgoznak az ügyön, és lesznek még szigorúbb előírások, addig viszont tényleg túl sokat megtudhatunk ismerőseink ismerősi köréről.

Ez az egész már olyan méreteket öltött az USÁ-ban, hogy a party-k házigazdái a meghívóban, vagy ott a helyszínen megkérik a vendégeket, hogy ne fényképezzenek, blogoljanak, tweeteljenek az eseményről. Egyes nyilvános helyeken is előfordul már az ilyesmi, ami például egy stand-up comedy esetében teljesen érthető.

A New York Times újságírója szerint mivel az emberek nem érzik a határokat, az egyes események szervezőinek a felelőssége, hogy felhívja a figyelmüket a közösségimédia-mentességre. Valószínűleg mi is el fogunk ide jutn, úgyhogy előzetesen is vegyük ezt egy alapvetésnek.

Mindenhol – de legalábbis ahol én mozgok – muszáj utálni a Reneszánsz Évet. Úgy egy az egyben. Eleinte az arculatot lehetett szidni, mostmár vannak programok is - a kötelező szájhúzás sosem maradhat el. Értem én, de mégsem tudok teljesen azonosulni ezzel. Rendben, a Nagy Vágta bevonása valóban tiszta röhej, de például a reneszánsz iwiw valami zseniális.

És azt se felejstük el, hogy alapvetően a legtöbb Reneszánsz-rendezvény nem “nekünk” szól, hanem azoknak, akik épp ráéreztek a művészetekre egy monstre Monet vagy Van Gogh kiállításon. Őket kell most továbbvezetni, és ha ez csak részben sikerül, én már boldog vagyok. Persze lehet, hogy pont ezért ez a szájhuzigálás.

Nekem viszont alapvetően tetszik a kezdeményezés.

A pénzosztogatás gyakorlata persze más kérdés. Már csak az említett Nagy Vágta esete is azt sejteti, hogy itt is szerteszéjjel tapsikolják a pénzt. De amíg konkrét információk nem állnak rendelkezésemre, addig én támogatom. :)