Eddig meg voltam győződve arról, hogy a Cosmopolitan és társai ugyanolyan kamu cikkeket írnak, mint mondjuk egy People vagy egy Bravo. Ehhez képest kiderült, hogy az eredeti, amerikai lap nagyon komolyan veszi a pontosságot: egész fact checker részlege van.

Az itt dolgozóknak az a munkája, hogy ha valakitől bármilyen idézet megjelenik a magazinban, akkor egy végső jóváhagyást kell kérniük tőle. Mivel a Cosmóról van szó, ez elsősorban szexuális jellegű információk ellenőrzését jelenti, tehát napi szinten kell kutatókat és más szakembereket felhívni erogén zónák és testrészek izgathatóságával és ehhez hasonlókkal kapcsolatban. Az interjúalanyok általában szörnyülködve nevetnek a cikkek leegyszerűsítései miatt, dehát azzal is tisztában vannak, hogy az éppen kiadott könyvük is meg lesz említve, ezért természetesen megpróbálják a legjobbat kihozni az újságírók által írottakból.

A másik eset, amikor az alanyok nevét megváltoztatják ugyan, de a korukat és az idézeteket pontosan meghagyják (erre sem gondoltam volna). Ilyenkor fiatal férfiakat kell felhívni és egyeztetni, hogy mi is az, ami a legjobban tetszik nekik egy nőben és ehhez hasonlók. 

Kívülről hallgatva egy-egy ilyen beszélgetés egészen bizarr lehet, és nem is tudom, mennyi ideig lehet ezt a munkát végezni.

Mindenesetre igazán meglepő, hogy lényegében komoly újságírói munka folyik a Cosmopolitannél, amihez hasonló az online site-ok nagy részénél azért nem annyira jellemző. Azt nem hiszem, hogy a különböző mutációk, a nemzetközi kiadások követik ezt a szigorú rendet, de mivel az anyalapból kölcsönöznek sok cikket, legalább azok pontosak. Ez is jobb, mint a semmi.

Azt már többször is leírtam, hogy a Fantastic Man és a Gentlewoman ma valószínűleg a két legfontosabb magazin a világon (a kiadójuk ugyanaz). A sikerük titka leginkább a töretlen stílusérzék, a játékosság, a már emlegetett irónia, és az, hogy teljesen banális dolgokat tárgyalnak ki viszonylagos részlegességgel. A Fantastic Manből például mindent megtudhatunk az orrszőr megfelelő eltávolításának módjáról, de olvashatunk a fejessalátához írt ódákat is amellett, hogy bemutatják nekünk a legújabb férfidivatot.

Egyre több új magazinon látható a hatásuk, ami többek között olyan elemekben nyilvánul meg, mint a matt papír, a kevés, kreatívabb módon elhelyezett szöveg, az apró formai és tartalmi finomságok szétszórva a lapban.

Ennek a két kiadványnak az igazi fontossága leginkább abban rejlik, hogy megmutatták: nem kell mindenképp csúnya szőke meztelen lányokat fényképezni lepukkant lépcsőfordulókban, ha ki akarunk tűnni a többi lap közül. Tökéletesen elég, ha a megszokott dolgokra tekintünk kicsit más szemmel, illetve alapműfajokhoz nyúlunk épp csak kicsit eltérő módon.

Erre példa, hogy a Gentlewoman egyik trendjelző sorozatában a divatszíneket nem rengeteg modell egymásra halmozott kifutós képén vagy vogue-osan ugrándozó lányokról készült sorozaton keresztül mutatta be, hanem egy-egy aktuális kulcs ruhadarab makrofotójával, melyeken csupán a színek domináltak.

Hasonlót tettek a Fantastic Mannel is: ott a kék különböző, éppen divatos árnyalatait mutatták be, nagyobb hangsúlyt helyezve az anyagok textúrájára is. 

Ezek csak apróságok, de ilyenből rengeteg van.

Én leginkább egy olyan magazint szeretnék itthon megszületni látni, ami egyesíti magában ezt a típusú banalitást és finomságot, de szókimondó és radikális is. Tehát nem az a kellemkedő hangvételű dolog, ami a Fantastic Man-Gentlewoman párosra jellemző, hanem egy elegánsan okos és kritikus lap, ami vállalja annak kockázatát, hogy nem feltétlenül érthetők elsőre a választásai.

Ilyen sose lesz, legalábbis nem nyomtatott formában. De álmodozni lehet. :)

Van egy kisebb társaság, amelynek az egyik közös programja, hogy időről időre összejönnek és egy hétvége alatt készítenek egy magazint, a Longshotot. Ehhez ingyenes segédeszközöket használnak, és a témagyűjtéshez, a cikkek kidolgozásához a közösség tudását is igénybe veszik.

Az Atlantic nevű site-on sorra vették, mi volt az öt legfontosabb lecke, amit a legutóbbi lapszám készítése közben tanultak. Az első, hogy a HP Magcloud szolgáltatását (egy print on demand cucc) kell használni, mert jó és olcsó. A második, hogy a Twitteren érdemes témákat és olvasókat gyűjteni, a harmadik, hogy a jó munkafolyamat kialakítása fontosabb, mint a jó eszközök, de az eszközök nagyban meghatározzák a munkafolyamatot. Ez esetben ez azt jelenti, hogy a Submishmash és a Google Docs segítségével végezték a beküldött anyagok feldolgozását. (Ez a Submishmash egy olyan site, aminek a segítségével például pályázatokat lehet kezelni, de igazából bármit, ahol sok kontentból kell válogatni.)

A negyedik lecke az, hogy nem mindent érdemes élőben közvetíteni (Ustreammel csinálták egyébként), pláne nem egy szerkesztőség munkáját. Az ötödik lecke zavaros, de az a lényege, hogy imádta az egészet, mert mindenki beleadott mindent.

Tényleg izgalmas lehet egy ilyen projekt, főleg kiégett, különböző kreatív szakmákban dolgozóknak adhat újabb löketet. Egyszer tutira kipróbálnám. 

Ne kérdezzük meg, hogyan lehetséges ilyet készíteni vagy hogy van-e ilyen Magyarországon. Nekem már elegem van az ilyesmiből és igyekszem kerülni. Inkább csak gyönyörködjünk ennek a belga magazinnak, a Knack Weekendnek a borítóiban.

Hétről hétre különböző országokat mutattak be és nem elégedtek meg a sematikus turisztikai stock fotókkal, hanem gyönyörű, míves és feltűnő borítókat terveztek mindegyik számnak. Egy Khuan Caveman Co. nevű cég készítette a képeket. Így néz ki a francia szám:

Gyönyörű! Simán kitenném a falamra.

(via Design Work Life)

(Nem a mi nyaralónk, csak hogy megnyugodjatok. :))

A neve alapján azt gondolnád, hogy már biztosan van ilyen lap, de ez nem így van, mert most jött ki a legeslegelső kiadvány, mely - ahogy a nevéből is ki lehet következtetni - a legutóbbi divathetek kollekcióit és eseményeit gyűjti össze.

Azonban ez nem olyan, mint mondjuk a Vogue Collections, ahol egy szimpla szemlét kapsz abból, ki mit csinált. Az Elle lapjában mindent, ami ezzel kapcsolatos, megtalálsz ömlesztve, mégis rendszerezve, határozottan infotainment jelleggel. Ráadásul az úgy látszik, egyre divatosabb hangvételben, azaz direkt ráerősítve az iróniára.

A készítők célkitűzése az volt, hogy egy gyűjtői darabot hozzanak létre, amit szezonról szezonra megvesznek a divat iránt kicsit jobban érdeklődők és miután memorizáltak minden fontos és haszontalan információt, felteszik a többi közé a polcra. Ennek érdekében egy gyönyörű, játékos kivitelezésű kiadványt készítettek, amit ha rendesen (de még mindig kevés energiabefektetéssel) elolvasol, teljesen penge lehetsz a legutóbbi történésekből.

Azt mondanád, hogy mindezt megkapod az internettől, de nem ez a helyzet. Itt kompakt formában, összegyűjtve találod meg, ami fontos volt. A neten szétfolyik ez a rengeteg kép és információ, ráadásul ritka egy ilyen méretű szűrt, mégis pazar áttekintés. Ezt más magazinok sem igazán hozzák.

Hogy miért készített ilyet az Elle? Egyrészt a nyomtatott médiumoknak mindent - bármit - meg kell próbálniuk annak érdekében, hogy olvasókat szerezzenek és tartsanak meg. Másrészt azáltal, hogy láthatóan értő módon nyúlnak hozzá a divattémához és nem a tipikus magazintempót hozzák, kicsit magasabbra pozicionálhatják magukat. Ezáltal erősíthetik a "divat" pillért és fontosabb szereplőnek tűnhetnek a többi hasonló lap között.

Ha érdekel, hogy hány méter magas volt Karl Lagerfeld bemutatóján a jégfal vagy hogy kik ültek az első sorokban, de a legjobb kollekciókat is látni szeretnéd, ezt a magazint azonnal meg kell venned.

Ami egyébként

nem jöhetett volna létre,

ha nincs

a

Kontrax Fantastic Man. Nélkülük ezt a lépést ez a szerkesztőség nem tette volna meg, szóval ezért is hálásak lehetünk a legjobb (férfi)magazint alapító hollandus férfiaknak, Jop van Bennekomnak és Gert Jonkersnek. 

A világ legjobb lapja most egyértelműen a Fantastic Man, mondon bárki bármit. Leginkább azért érdemli ezt a titulust, mert olyan férfiképet mutat meg, ami sokkal messzebb merészkedik annál, mint amit bármelyik másik magazin megenged magának.

Meglehetősen maszkulin, de nőies és infantilis húzások sem idegenek tőle. Leginkább a minden lapját átható irónia és humor az erőssége, és persze a stílusérzék. Férfiideáljai között vannak brit, amerikai, latino, gay típusok, és mind gyönyörűen megfér egymás mellett. A mostani számban például "nagydarab" férfiak is helyet kaptak egy sorozatban, ráadásul úgy, hogy alakjukat "mesésnek" titulálták. És amúgy szépek is lettek.

Szerettem volna idézetekkel alátámasztani a fentieket, de sajnos a pasim kölcsönadta a lapot valakinek, szóval soha az életben nem fogjuk már viszontlátni. Olvassátok el, megéri.

Végre megjelent az új Room, amit természetesen újra egy partival ünnepelt meg a város. Ez sajnos annyira jól sikerült, hogy nem tudtam értékelhető videót vágni az ott készült anyagból, úgyhogy most csak a lapot mutatom meg. Nem hiszem, hogy nagyon tiltakozni fogtok, ha meglátjátok, milyen lett.

Ez a lapszám ugyanis nagyon üdítő, a cikkek és a divatanyagok egyaránt. A legjobb természetesen a Rubik Ernővel készült interjú, amit többször is el fogok olvasni, és tényleg mindenkinek ajánlom, mert nemcsak elképesztően érdekes és filozofikus, hanem nagyon bölcs is, ráadásul könnyed módon.

A másik kedvenc anyagom a Carven tervezőjével, Guillaume Henry-val készült interjú, aminek nagyon jót tesz, hogy az újságíró jól ismeri őt. Ezáltal sokat megtudhatunk a gondolkodásmódjáról, ami nagyon szimpatikus nekem, mert például szereti a hétköznapi, emberi dolgokat, és nagyon nagy lelkesedéssel beszél róluk. Tetszik az a koncepció is, amivel elkezdte a munkát a Carvennél - a cég újraindítására tervezett első kollekcióban például olyan lányt formázott meg, aki nincs tudatában a szépségének. Sehol nincs tehát a halálosan unalmas és sablonos, ráadásul életidegen "erős, öntudatos nőknek tervezek" szöveg. Szuper!

Rita Ackermann két anyaggal is szerepel a magazinban: az egyik egy művészeti projekt Emil Kotlyarenkóval, a másik pedig egy interjú egy fiatal, klassz művészcsajjal, Aurel Schmidttel. Még nagyon sok anyagot lehetne sorolni, például Imola, azaz Betonpandánk interjúját az amerikai Vogue újságírójával, Hamish Bowles-szal és egy másikat Damir Doma divattervezővel, vagy éppen Szörényi Beatrix (egyébként nagyon jó képzőművész) anyagát az osztrák művészcsoporttal, a gelitinnel.

Izgalmas és érdekes, nagyon szeretem ezt az új formátumot is. Kicsit talán sok lett az interjú a többi anyaghoz képest, bár a lapszám központi gondolatához, a kapcsolatokhoz, viszonyokhoz (Relations) ez teljesen passzol. Meg egyébként is, az Interview magazin az egyik kedvenc lapom, szóval ha a Room csapata mától csak interjúkat csinálna, én azzal is boldog lennék. (Utólag a főszerkesztő úrral is megvitattuk a kérdést, és jelezte, hogy a következő számban több lesz a más jellegű írás, és egyáltalán - a szöveges tartalom) Mindenesetre akárhogy is nézzük, ahogyan tavaly, ez a mostani is egy erős tavasz-nyári szám lett, a téli társának egyenrangú párja. Bírom.

Amikor kijött a hír, hogy megújul az Est, rögtön az érdekelt legjobban, hogy milyen lesz az új “Város” rovat. Aztán mivel a fogyasztói reflexeimbe már az épült be, hogy az Exit után nyúljak, csak pár napos késéssel, a hétvégén sikerült észlelnem a tényt, hogy kijött az első javított változat.

Akinek nincs ideje az egészet elolvasni, kaphat egy összefoglalást 58 másodpercben. Nem száz százalékosan pontos, de a trendeket megfelelően ábrázolja. Életlen és semmi értelme, de vicces. Voilá!

(Ha egy-egy részlet jobban érdekel, kattints a jó öreg Pause-ra.)

És tényleg: az új verzió sokkal jobb lett. De nézzük meg részletesen. Ha kevés az időd, csak a kiemeléseket olvasd:

A tartalomjegyzék totál informatív, egy pillanat alatt átlátható és még arra is volt hely, hogy a legfontosabbnak kikiáltott programokat vizuálisan kicsit kötetlenebb formában megmutassák. Kicsit olyan lett, mint egy website.

Továbblapozva nem a szerkesztőség összetételével fárasztanak, hanem rögtön berántanak az aktuális topfilmbe, ami most a Terminator. Újabb jó pont. Ezután az Exit a filmkritikáknál tart, ami az Estben három oldalas, nem csak kettő.

Lapozgatva tovább az Exit a filmbontást hozza, míg az Est továbbra is ráérősen molyol a filmek körül, helyesen. A filmes újságírók kritikája következik, majd a filmes hírek – hiszen magazinosodunk, nemdebár?

Aztán az Exit már a Z-nél tart a filmbontásban, amikor az Est a moziműsor taglalásába kezd. Ezen a ponton ér össze a tartalom egy időre. Aztán amikor az Est elkezd filmeket bontogatni, akkor jön el az Exitben a filmes hírek és az interjú ideje. Tehát az a trend, hogy az Est mindent előrevesz, míg az Exit szolgáltatóként értelmezve a szerepét és másodlagossá téve a szórakoztatást a különböző bontásokat teszi előkelőbb helyre és csak azok után következnek a magazinosabb tartalmak.

Sok-sok lapozást követően az Exit a webzene rovathoz ér, ami egyébként egy nagyon jó ötlet volt. Az Est még az előadásoknál tart, majd átvált az apróhirdetésekre. Az Exit viszont még csak most melegedik bele a zene témájába és jönnek az albumkritikák, a zenei hírek, majd az étteremértékelések és az éttermek reklámjai. Itt érkezünk el az Estben a Város témájához, és én már izgulok is, milyen lesz.

Zságer Balázs mondja el, mit jelent számára Budapest, aztán érdekes módon felsőoktatási téma jön, de megbocsátjuk, aztán egy budapesti designbolt kínálata összekötve celebbel, majd – tádááá – bringatippek. Igaz, az ajánlott útvonal, ami a Deák tértől a Dürer kertig megy, talán túl egyszerű. De ez is megbocsátva.

Az Exitet se feledjük, ők ezen a pontoon az Őrségi Nemzeti Park szépségeiről emlékeznek meg. Az Est pedig már a Hajós utca és környékét tanácsadja nekünk, röviden, átláthatóan – ennél többet nem is akarnék tudni, bevallom. Az Exitnél aztán most jön a felsőoktatás, az Estnél pedig az étteremhirdetések. Aztán jön az Exites Turmix, ami egyébként a kedvencem a városhasználati projekt miatt is. Az Est pedig csak most vált zenére, szerintem egyébként nagyon okosan.

Sálálá, sálálá, Est tökjó, Exit ajánl, aztán sportol, Est napi bontja a zenei programokat és már végezne is, amikor az Exit jól beerősít, és a szuper mitmiért rovatot és Dilbertet teszi elénk, majd öltözetet vizsgál. Ezután jön az interjú, míg az Est kifuttatja a kötelező bontást és egy Gróf Balázzsal elköszön.

Nos, nehéz helyzetbe kerültem. Az Est szerintem nagyon jó lett, igaz az Exit kellett ahhoz, hogy egyáltalán nekilóduljanak a változtatásnak. Mondjuk tetszett például a korábbi verzióban, amikor egy-egy grafikus végigőrülte az adott lapszámot, például az uborkás fanta (?) vagy mi kapcsán. Szóval furcsamód az a helyzet állt elő, hogy az Exit kicsit “poroskás” lett.

Már csak az a kérdésem, hogy nem olvadnának össze inkább? A kettőből killer programmagazint lehetne csinálni.

 

Újra a Room party-n használtam a várost és költöttem a pénzt az alkoholt csak nyomokban tartalmazó koktélokra... Na jó, buliztam. Asszem ezt most nem fogom tudni használati kísérletként eladni.

Szóval megjelent a The Room kilencedik száma. A tematika a nyolcvanas évek divatja és művészete, erősen koncentrálva Magyarországra.

Még nem olvastam el az egészet, de annak ellenére, hogy utálom a nyolcvanas éveket, szeretem ezt a számot. Vizuálisan megint odavág, érdekelnek az interjúalanyok, jók a sorozatok benne. Valahogy úgy szól egy korszakról, hogy közben többet mond el annál - a máról is ugyanannyit tudunk meg belőle.

A pr-cikkek kezelése nem változott, de legalább a Nike megpróbált témaválasztásában alkalmazkodni. Ennek köszönhetően egy egészen érdekes írást tettek bele a lapba az egyik új kampány készítéséről. Ez egyelőre az egyetlen dolog, amit kiemelnék, mint nem annyira szerencsés tényezőt.

Az nagyon jót tett a lapnak, hogy a művészeti részt a kezükbe vették a művészettörténészek, kurátorok. Így ez a tematika is lett annyira erős, mint a divat. Szóval ezúttal sikerült egy olyan tavaszi számot elkészíteni, ami egyenrangú az őszi lappal.

Videóztam is, a vártnál egy kicsit kevesebb alapanyagból.

Amikor megjelent nálunk a Sports and Style, azt gondoltam, hogy egy amolyan külföldi mintára vaskos, színvonalas, elitista kiadvány érkezett meg hozzánk. Ehhez képest egy eléggé magyar ízű lapot kaptunk, ami nem is lenne gond, ha a tartalom lokalizálása, azaz magyarra fordítása nem rosszul kivitelezett és ízléstelen fotósorozatokat jelentene többek között.

De kezdjük az elején, az alapkoncepciónál. Elsőre nem volt számomra egyértelmű, hogy tényleg indokolt egy olyan magazin létezése, ami a sportolókat és a divatot párosítja egymással. Miért fontos, hogy sportolókat lássunk Armaniban? Ja, mert általában nem Armaniban, hanem susogósban látjuk őket? Vagy netán az lehetett az elgondolás, hogy a sport márpedig háttérbe van szorulva és sportolót legfeljebb évente kétszer tesznek bele (joggal – a szerk, azaz én) a divatmagazinokba és nincs egy hely, ahol elmondhatnák, mi vezetett a jachtos, ízléstelenékszeres jelenükhöz? (Tisztelet a kivételnek, ha van). Az mondjuk tény, hogy ez egy zsírpapírszerű sportmagazinban nem igazán hatásos egy mélyinterjú, és nem illik az Armanihoz sem.

Azt hiszem, mindegyik felsorolt szempont az okok közé sorolható, ami a lap létrejöttét illeti. És végülis miért ne? Kell egy hely, ahol a sportolók végre szusszanhatnak egyet és nemcsak melegítőben, hanem szép ruhákban is piedesztálra emelik őket.

Miután elfogadtuk ezt a formátumot, lássuk, milyen a tartalom. Nos, hogyismondjam: kizárólag sportbuzik számára vonzó, szerintem. Olyanoknak jó ez, akik izgalomba jönnek, ha a teniszről, golfról, úszásról, kosarazásról olvashatnak, és könnyel telik meg a szemük, ha visszaemlékeznek Janics Natasa olimpiai győzelmére. Nem tudom, tényleg annyi ilyen ember van itthon, hogy ez megérheti? Hááát….

A cikkek egy része a külföldi anyalapból származik, egy részét pedig mi magyarkák készítettük el. A külföldi nekem nagyon idegennek hat, de ebben nem vagyok hiteles forrás, mert nekem a versenyszerű sport már önmagában teljesen idegen és utoljára nyolcévesen lelkesedtem, ráadásul olyanért, akitől aztán az összes díját elvették doppinghasználat miatt.

A magyar pedig… nekem soknak tűnik ez az ajnározás. Hőstörténeteket olvashatunk itt, ahol Nick Hornbytól, mint prózaírótól, nem pedig mint írótól idéznek, meg szuperlatívuszokban beszélnek a riportalanyról. Aki hős is, meg minden, tényleg, de ez így kicsit olyan, mint egy klubújság – totális belügy az egész. És itt nem az a gond, hogy ez egy réteglap, hanem, hogy a sportolók szeretgetésével vannak tele az oldalak, ami természetellenesnek hat. Persze lehet, hogy csak én vagyok elfajzott és cinikus, aki nem tiszteli az „értékeket”.

A vizuális kivitelezésről is hadd ejtsek pár szót: az sajnos csapnivaló. Nem akarom bántani a fotóst, meg a stylistot aki a sorozatokat készítette, mert újra átélhettem a kilencvenes éveket és az néha jó, de azért a technikai tudáson túl érdemes stílusérzékkel is rendelkezni. Menthetetlennek tűnnek, de tanácsként talán megpróbálkozhatnak a következővel: lapozzák fel honfitársaik sorozatait a normál divatlapokban, és tanuljanak. Ezt tudom javasolni.

Egy dolog mondjuk szuper volt  a lapban: sokoldalas riportot készítettek egy paralimpikonnal, akinek a keze sérült, és ezt nem takargatták el (minden képen). Ezért a döntésért gratula. A többiért: hát... minden jót. :))

Amikor megláttam a TV-ben, hogy a Kiskegyed címlaptémája a hitelválság hatása a magyar celebek életére, hát nem hittem a szememnek egyrészt, és rögtön felírtam magamnak, hogy “Kiskegyedet venni!” másrészt. Még jó. Megvesztem a kíváncsiságtól, hogy minden magazinok Marikája hogyan oldja meg a feladatot.

Ha azt nézzük, teljesen közszolgálati húzás, hogy foglalkoznak a témával és az is egész jó, hogy a hazai ismert embereken keresztül megmutatják, hogy most nem csak az egyszeri olvasó szív, hanem mindenki. Ez azért bár sovány, de vigasz.

Körülbelül ennyiben ki is merül a dolog pozitívum tekintetében, mert arról viszont egy szó sem esik, hogy mégis mi ez az egész, és hogy pontosan mi is történt két hete, amire a lead alapján már a Kiskegyed szerkesztősége is felkapta a fejét. Mert azért már kicsit régebb óta tudjuk, hogy válság van.

Simán meg tudták volna oldani, hogy egy kis egy- vagy féloldalas ábrán vagy keretesben mellékeljenek egy rövid összefoglalást. Így viszont annyi fog megmaradni az egészből, hogy „Láttad a Pálffyt a Kiskegyedben? Jön a gázáremelés!”

Mondhatjuk, hogy ne várjunk el túl sokat, de ha már valami újra, a szokásosnál többre vállalkoznak, akkor tolják meg a témát rendesen, nem?

Voltam előző héten egy újabb eseményen a városhasználati projekt keretein belül, ez a The Room magazin új lapszámának beharangozó partyja volt. Csak ott volt a bökkenő, hogy sok ismerős volt és kevés fényképezgető ember, úgyhogy most nem vettem elő a kamerámat. Majd legközelebb. Azért ejtsünk néhány szót az eseményről és a lapról.

A parti

Az utóbbi időben a Merlinben vannak a lapindító bulik, ami jót tesz az eseménynek, mert a Gödör valahogy nem volt alkalmas erre. Ott legalábbis eszembe sem jutott, hogy egy kicsit is elidőzzek. A Merlinben viszont le lehet ülni, van nagy tánctér, szóval rendben van.

A mostani közönség jobb volt, mint a legutóbbi alkalommal valamikor tavasszal. Valahogy kevesebb anorexiás lányhordát és több normál fiatalt láttunk. A zene is inkább vicces akart lenni, de talán kicsit lehetett volna merészebb.

És hogy milyen volt emberek között lenni? So-so. Mivel lazább volt a hangulat, most bírtam. Azért túl sokáig nem voltam ott, de határozottan kezdek belejönni.

Egyébként nem direkt van, hogy csak ilyen helyekre jutok el. Mindig bekarikázom a furább programokat, de egy héten csak egyre van kapacitásom.

Az új lapszám

A fő téma ezúttal a Women Wonder. Ennek megfelelően a fő interjúk és riportok emblematikus nőkről szólnak, mint amilyen Rita Ackermann, Tóth Orsi, vagy éppen Cicciolina.

A divatsorozatok nagyon szépek, valahogy az őszi/téli lapszámokban talán a súlyosabb, gazdagabb ruhák miatt sokkal jobban szárnyalnak a készítők. A kedvencem ennek ellenére a Kovács Lehel által rajzolt Shooting Season c. sorozat.

A pr-cikkeket még mindig nem jól kezelik, azaz nem jelölik, hogy szponzorált a tartalom. Ettől eltekintve jobb olvasni az újságot, mert mostmár nem az van, hogy (szinte) minden szöveget Tóth Ali ír. Ezek az újonnan bevont emberek teljesen rendben vannak, értenek ahhoz, amiről írnak és a több hang megszólalása is kellemesebb, mint szegény Túlhajszolt Ali egyszemélyes előadása. Főleg a comic téma tetszett.

Szóval most sikerült a régi jó Room-os hagyományoknak megfelelően ütős lapszámot összehozni. Persze ne várjunk világmegváltást, bár lehet, hogy ez mégis az, hiszen végeredményben nagy szó, hogy egy nemzetközileg vállalható, vizuálisan szupererős magazin születik itthon félévről félévre. Remélem, hogy ez már csak egyre jobb lesz.

Mivel videót nem készítettem, kárpótlásul kigyűjtöttem két kedvenc számomat a Girls in Hawaii-tól, már azok közül, amik fenn vannak a Mixwit rendszerében. Plusz egyet a Design7-es videóban lehet meghallgatni. Úgy látszik, kezdek rákattanni az indy-re. Bambuláshoz ajánlom. :)

 

Sikerült lemaradnom az első férfi különszámról, ezért most igyekeztem nagyon lelkiismeretes lenni, és A-tól Z-ig elolvastam az Elle Mant.  Első átlapozásra ólmos álmosság lett rajtam úrrá, ezért szünetet kellett tartanom. Csak olyan szituációkban sikerült aztán a végére jutnom, amik sok várakozást tettek szükségessé.

Lássuk csak: nem annyira rossz a helyzet, ahogy azt először vártam volna. A cikkek nagy részét érdemes lehet ledarálni annak, akit ez érdekelhet. Az öltözködésen túl ugyanis szó esik társadalmi osztályokról, apa-fiú viszonyról, házasságról, pénzre hajtó nőkről és mindenféle Teva szandálos pasasról, akik abban találták meg életük értelmét, hogy világot látnak. Szót kap benne Hankiss Elemér és Kieselbach Tamás is, meg még egy-két előadóművész és üzletember.

Nő csak egy alkalommal jelenik meg kifejezetten, Eva Mendes személyében. Elég érdektelen, de végül is nem vagyok férfi, szóval lehet, hogy izgalmas vele a beszélgetés.

Én magam megtudtam, hogy Obama beceneve Obambi, és hogy a személyre szabott öltöny a „bespoke” öltöny. Érdekes volt a kedvencem, Háy János és Vámos Miklós, valamint Dragomán György írása is a házasságról, plusz be tudom mostmár azonosítani Sinyát, a Hajtás Pajtás központi figuráját arcról.

Szép volt a divatsorozat is James Bonddal, igaz, elég erős az a szexuális aktus utáni pillanat a végén… De Bondba belefér.

Amit elég feleslegesnek éreztem, az a Férfias játékok elnevezésű rovat, ami ugyan klassz kütyükkel volt tele, csak nem értettem, miért annyira férfiasak. Felesleges volt még a Lábuk előtt hever a világ című válogatás, ahol eleinte még akár jól is jöhettek volna ki az egészből egy idősebb külföldi és egy fiatalabb magyar művészpasas párosításával, de aztán elvesztette az irányát az anyag és teljesen összezilálódott.

A Men and the city című férfiarc-ápolási cikk létjogosultsága mellett az életben nem tudnék kardoskodni, annak minden szépen összerakott mondata ellenére sem. Férfiak esetében eleve kicsit fura mini kencekatalógust nézegetni. De gondolom, ez nem lesz sokáig így. Egy idő múlva már ugyanolyan természetes lesz mindez, mint a nők esetében.

Nőként egyáltalán nem tudom megítélni, hogy ez jó lap-e vagy sem. Jó is volt ezzel szembesülni: rádöbbentem, milyen lehet egy pasasnak női Elle-t vagy Marie Claire-t olvasnia. A többiről nem is beszélve. Egyszerűen kínai az egész. (Át is passzolom Szabolcsnak a Karmamediából)

Nem tudom például belőni, hogy ezek a témák ebben a körítésben, ilyen hatalmas karakterszámban és ezáltal alig olvashatóan kit érdekelhetnek? Ez – amennyire én látom - a kompenzálni akaró kiscsávók, a beérkező babalelkűek és a jogászok lapja. De tényleg csak tippelek, mert az érinthetetlenek kasztjából érkezve nem nyílt sok alkalmam betekintést nyerni a privilegizált fériak lelkébe.

Mindenesetre szívesebben vennék elő egy bigétlenített FHM-et, mint az Elle Mant, aki ha hirtelen életre kelne, tutira egy szellemtelen, finomkodó csávó lenne rózsaszín puttófejjel. Épp mint a címlapon Brad Pitt és George Clooney. Not my type. Legalábbis nem ebben a körítésben.
 

Kedvencem, a the coolhunter divatsite-ot indított Fashionation néven, aminek az a lényege, hogy a legjobb anyagokat gyűjtik össze a legkülönbözőbb divatmagazinokból, és teljes sorozatokat mutatnak meg saját kommentekkel.

Tehát ha nem is teljes merítést kapsz, azért a legfontosabb fotósorozatokat, videókat, divatbemutatókat meg tudod nézni, vagy épp képbe kerülhetsz arról, kik most a legjobb fotósok.

Természetesen itt is van street fashion, de most leegyszerűsítették a témát: szavazni lehet, hogy az egymás mellé tett két, egymásra eléggé hasonlító ember/öltözet közül melyik néz ki jobban, ennyi. Nem tudjuk meg, hogy mit hol vett a delikvens, vagy hogy miért az ötvenes évek gönceiben érzi jól magát.

Szerintem tetszeni fog, mert elég keveset vállal, és azt - a coolhunter eddigi működését tekintve - biztosan teljesíteni fogja.

Nemrég kaptam egy üzenetet arról, hogy megújult az Elite Magazin honlapja, úgyhogy azon nyomban meg is néztem. Kattintottam egyre másra, szépen végigmentem rajta és gyűjtöttem az első benyomásokat, (amik röviden: végülis nem annyira ronda; legalább viszonylag letisztult; kevés a tartalom...) aztááán odaértem a szolgáltatásokhoz: Elite PR, Elite Event, sőt van még Elite ingatlan is!

Mindent egy helyen. Ha nagyon trendik akarnánk lenni, azt mondhatnánk: integrált médium. haha.

Hát nem tudom. Annyira azért nem szokták integrálni az ügynökségeket, hogy médiumok is legyenek egyidőben. Egy pöttyet etikátlan ez, nem? Vagy a napi működés során már olyan mértékben eluralkodott a pr-tartalomgyártás, hogy beállt a tapétaeffektus? Attól még gondolkozni lehet. Kognitív folyamatokat lefolytatni az agytekervényekben. Kikérni valami hozzáértőnek a véleményét. Whatever.

Mindenesetre elég hülye húzás egy egyébként sem annyira jól muzsikáló újság brandjére építeni egy vállalkozást. Mennyibe tartott volna egy új nevet kitalálni, és arra alapozni?

Kíváncsi vagyok, mit mondana erről az üzleti modellről egy hivatalos szerv.

Az Elle Dekor ugyan lakberendezési magazin, mégis hasonló problémák teszik tönkre, mint amik a női magazinok esetében is jelentkeznek, de az utóbbiakat mégsem dönti romba – legalábbis általában. Ugyanis szerintem a Glamour is elkezdett lecsúszni, mert túlságosan is hallgatnak az olvasók szavára.

A női magazinok ellentmondásosságát hónapokig lehetne részletezni, de most az a szempont érdekel elsősorban, hogy az olvasóik hogyan - illetve hogyan nem - oldják fel a kognitív disszonanciát, ami annak nyomán keletkezik, hogy ezek a magazinok tele vannak skizofrén cikkekel és megfizethetetlen termékekkel.

Ezt a legtöbben elfogadják, és megveszik őket, aztán slussz. Nem lesznek se többek, se kevesebbek ettől. Sokan azonban hőbörögnek és olvasói leveleket küldözgetnek, hogy ugyan miért többmilliós a bemutatott áru?

Kinek írják ezek a cikkeket? – teszik fel a naiv kérdést.  Tényleg, kinek is? – gondolkoznak el a szerkesztőségben. Lehet, hogy tudják a megfelelő választ, mégsem adják meg az olvasóknak, hanem inkább kísérleteznek az olcsóbb megoldásokkal:  Teljes szett 15 ezer forint alatt!, Rendezze be fillérekért, stb.

De valóban ez a jó út? Tényleg bele kell törődni, hogy Magyarországon vagyunk, másképp úgysem megy? Hova vezetnek az olcsójolánok?

Én úgy érzem, hogy az ilyen magazinoknak nem az életről kell szólniuk. Közük sincs a valósághoz, dehát ez így van rendjén. Ha női magazint/divatlapot/lakberendezési magazint veszek, azt akarom tudni, hogy merre tartunk. Ha csak öt év múlva látom a magyar boltokban az utánzatokat, akkor öt év múlva. De addig is azt szeretném látni, hogy mások mit alkottak, mi az, ami később az életünk része lesz. A valósághoz ott vannak a közéleti, és az ismeretterjesztő lapok.

Éppen ezért egy női magazinok számon kérni, hogy Pradát vagy Miu Miut mutat be Mayo Chixs és Saxoo London, vagy ha már az Elle Dekornál voltunk, Philippe Starckot és Tord Boontjét a Kika meg a Domus kínálata helyett… az azért überciki. Kiskegyedet az ilyennek, ne “kiskegyesített” Glamourt és “otthonosított” Elle Dekort.

Nagyon régen eszembe jutott asszem éppen a futópadon, vagy talán internetezés közben (?), hogy milyen lenne az ideális fitness magazin. Régebben vettem ilyesmit néha-néha, sőt egy évre szegény anyumnak is előfizettem a Wellness magazinra. Ez még nem is volt annyira súlyos, de alapvetően bullshit, és hihetetlenül zavaró ahogy azt sulykolják, hogy márpedig meg kell változnod, mert különben lúzer maradsz.

Az egészséges életmódot, és diétát körülbelül két oldalban össze lehet foglalni. Ha betartod, egészséges és ráadásul vékony leszel. Ennyi. De ez önmagában ugye még nem tölt meg magazinokat, és sorra lehetne bezárni a Shape-et és társait.

Ami viszont abszolút motiváló bennük, és érdemes lehet használni, az a szépre sportolt testek látványa. Nem ízléstelen, és teljesen szétfotosopolt képekre gondolok, hanem olyanokra, amik megmutatják, hogy milyenné alakítja például a futás az embert, vagy milyenek egy úszó izmai. Fel lehetne kérni neves fotóművészeket egy-egy szám erejéig, lehetne bele divatsorozatot tenni, gyakorlati tanácsokat adni a különböző sportágakra vonatkozóan, de teljesen minimálisan, hiszen a törzsanyag a mindig változatlanul hagyott egészséges életmód-útmutató.



Ami még pozitívum lenne, hogy az igazi, kisportolt testek teljesen másképp néznek ki, mint a szétéhezett, csontos modelltestek. A látványuk pedig talán hozzájárulna egy kis szemléleltváltáshoz a női testet illetően. De persze ez már igazán idealista gondolat.

Mindenesetre alapvetően ez nem egy fitness-, hanem egy motivációs magazin lenne művészi kivitelezéssel.


Ui: Eszembe jutott, hogy lehetne bele tenni egy receptszerű, kiollózható blokkot, ahol minden hónapban egy-egy szépen kidolgozott testrész képe lenne az egyik oldalon, az ajánlott edzésmódok (receptek) pedig a másikon. Na mindegy.