A Baba brand átmentése az új időkbe szerintem az egyik legjobban sikerült akció volt: nemcsak az idősebb korosztályok, de még a kortársaim is ismerhették. Az újonnan érkezőknek meg valószínűleg szimpatikus ez az egyszerű elemekkel operáló márka, ami kicsit emlékeztet a Pöttyösre, csak nem megenni kell, hanem magunkra kenni.

Látható, hogy az évek során szépen lassan növekedett a "Baba" márkajelzésű termékpaletta, a legújabbak a kézápoló krémek. Okosan csinálják, ráadásul végig a testápolás témakörén belül maradnak a bővítés során, amivel még el lehet szórakozni akár egy évtizedig is.

Annak ellenére, hogy én magam is abban hiszek, hogy egy cégnek egyetlen dolgot kell csinálnia, de azt jól, mégsem tűnik rossz ötletnek egy nagyobb ugrás a Baba részéről, kicsit más területekre. 

Természetesen leginkább a babacuccokra gondolok: babaruháktól a babaápolási- és szállítási eszközökön át egészen a bababútorokig tényleg minden beleférne. Ezzel a névvel annyira könnyű lenne érvényesülni és nem is kellene annyit költeni a márkaépítésre! Persze az új termékek megfelelő minőségben való előállítása és minden, ami ezzel jár, egy hatalmas lépés lenne a cég számára, nem vagyon naiv. Az viszont biztos, hogy ha az alapok meglennének, nem okozna sok fejtörést a Baba számára, hogyan szerezzen vevőket.

Ti vennétek például Baba márkájú babakocsit?

Amikor végre elindult a magyar MTV (ami még a Music Television nevet viselte és láthatók voltak rajta videoklipek is), rögtön feltűnt, hogy állandóan ugyanazok a hirdetések ismétlődnek az összes reklámsávban. Akkoriban ez egy T-Home-os téma volt, bár akkor lehet, hogy még volt T-Online. Arra gondoltam, hogy ez biztosan azért van így, mert még nem sikerült a deal minden hirdetővel és csak napok kérdése lesz, hogy a megszokott idegtépő, de változatos hirdetési blokkokkal fárasszanak minket.

Most ugorjunk pár évet. Ha megnézzük az MTV-t (ami mára pusztán MTV), láthatjuk, hogy a hirdetések ugyanolyan módon, halmozva vannak elhelyezve, csak most nem a T-Csoport, hanem a Nasivin a megrendelő. Éjjel-nappal Nasivin Sanft megy, már szinte kívülről fújom, hogyan következnek egymás után a vágóképek. 

via reklámkritika

Azt gondolnánk, hogy ezzel a tempóval ez a legdurvábban hirdetett termék, de tévedés lenne, mert összességében a Cillit Bang szőkenős reklámja, napi durvulásban pedig az a vidámparkos fájdalomcsillapítós Nurofen Forte vezet.

Ezzel együtt szerintem nem én vagyok az egyetlen, akiben felmerül a kérdés: miért éri meg a Nasivinnek, hogy indokolatlanul sokszor lepörgessék a hirdetését, a Parodontax fogkiesős reklámjához hasonló utálatot generálva a megcélzott célcsoportban? Akkor már az is okosabb döntés lett volna, ha több tíz, még kisebb tematikus csatornán szórták volna szét a pénzüket. Kíváncsi vagyok, hogy ez meddig fog még tartani, meg persze az is nagyon érdekelne, hogy erre tényleg senki nem figyelt fel a vállalatnál? És az MTV sales-esei szerint ez teljesen rendben van?

Nagy gourmet-k számára már biztosan régóta ismert a tény, és még tutira vannak egyéb infóik is, az én figyelmemet viszont csak nemrég hívták fel arra, hogy Michelin-csillagos büszkeségünk, a Costes igen erősen nyúlja a New York-i csúcséttermet, a Per sét.

Webdesignban mindenképpen, de egyúttal nyugodtan mondhatjuk, hogy kommunikációban is, legalábbis ami az ott található tartalmat jelenti. Vessünk egy pillantást a nyitóoldalakra:

Per se

Costes

Ez már első pillantásra is nagyon kínos, de ha botor módon továbbkattingatunk, újabb kellemetlen perceket szerezhetünk magunknak. Nem vagyok kőből, szóval csak a bemutatkozó menüpontot mutatom meg még nektek mindkét site esetében:

Per se

Costes

Ez kicsit erős azért, nem? Nehéz megérteni, hogy ha ennyi energiát feccölnek a tulajdonosok egy színvonalas étterem létrehozásába és fenntartásába, miért nem próbálkoztak meg eredeti gondolatokkal vagy legalább egy saját elképzeléseken alapuló honlappal? Pláne, ha amit koppintottak, minden józan megfontolás mellett is borzalmas.

Olcsójános húzás, egyáltalán nem elegáns és inkább rombolja, mint építi a Costes nevét. Kár érte.

Update: ahogy az utolsó kommentek között láthatjátok, a Costes reagált a posztra. A fenti borzalom, azaz a honlap a korábbi ügyvezetőhöz kötődik, az új csapat viszont már december óta dolgozik a megújításán. Nagyon-nagyon remélem, hogy sikerrel járnak és a honlap is olyan színvonalas lesz, mint maga az étterem.

Vigyázat, hosszú! De klassz!

Jó cikkre bukkantam a Guardianben: arról kérdezték a brit kulturális élet fontosabb szereplőit, hogy szerintük az egyik legfontosabb kortárs képzőművészeti intézmény, a Tate továbbra is elfogadhatja-e a Florida partjait éppen teljesen kicsináló BP pénzét vagy nem?

Hogy nektek könnyebb legyen, összefoglalom, ki mit mondott, mert nagyon érdekes ez a sokféle megközelítés:

1.Grayson Perry képzőművész

Szerinte a támogatásokat teljes mértékben elítélő duma leginkább a pénztelen művészeti egyetemistáktól jön, akiknek nincs vesztenivalójuk. A vállalati támogatások igenis nagyon fontosak a művészetek számára. Hogy igazából a támogatónak mi lehet a jó ebben, az kérdés, szerinte nem is igazán "greenwashing" történik ilyenkor, hanem a vezetőség egyszerűen csak szeretne egy kis VIP-gondoskodást kapni. A művészt olyannyira foglalkoztatja most ez a kérdéskör, hogy a támogatóit bele fogja foglalni a munkáiba, ahogyan ez a középkorban teljesen hétköznapi volt. Szóval ő leginkább a lázadozók ellen lázad.

2. Mark Ravenhill drámaíró

Hm, hát elég furcsa, amit mond, de azért meg lehet őt is érteni. Szerinte sokkal nagyobb szerepet kellene szánni az állami támogatásoknak, hiszen eleve a művészetek mindenkinek szólnak. (aha) Ami miatt érthető: a vállalati támogatók a tömegek felé akarnak nyitni, emiatt aztán mindig ki kell találni valami közösségi jellegű eseményt, aztán persze valami vállalati VIP-t, és a legrosszabb, hogy a premiereken az első sorok tele vannak unatkozó, érdektelen emberekkel - a támogató cégétől. Ebben van valami.

3. Cornelia Parker képzőművész

Ő ezzel szemben úgy gondolja, hogy az állami támogatásokkal búcsút inthetsz a kreativitásnak. Nem tom.

4. John Browne, a BP korábbi vezérigazgatója

A korábbi vezér nem kezdeményezett új együttműködéseket, de az ő irányítása alatt kicsit fókuszáltabbá váltak a meglévő projektek. Leginkább a Royal Operát, a Tate-et, a British Museumot támogatták. 

Szerinte fontos szerepe van a vállalati támogatásoknak és alkalmasak az állami szektor hiányosságainak kiküszöbölésére, ezenkívül szerinte a támogatás és a támogató nincs lényeges befolyással a készülő alkotásokra, mert végül mindig az lesz, amit az adott művész vagy intézmény szeretne.

Hát ennyire azért nem rózsás a helyzet.

5. Christopher Frayling, az Arts Council England korábbi elnöke (ez egy állami cucc)

Kiemelte, hogy a nagyvállalatok - és köztük olajcégek is - számos kiállítást és eseményt szponzorálnak. Ez miért ne lenne jó? Nem muszáj nekik ilyesmivel is foglalkozniuk. Nemkívánatos támogatókká váltak a dohány- és fegyvergyártók - akkor ha lezuhan egy repülőgép, már ne támogasson a légitársaság? Vagy ne támogasson egy bank, mert kaszinószerűen működik? És az iraki háborúban résztvevő állam támogatásai?

A megkérdezett szaki szerint a helyzet eldurvulásával még az is előfordulhat, hogy egyesek el fogják fogadni a dohánycégek támogatását is. Plusz a reneszánsz alkotók is bankárok támogatásából éltek, ami biztos nem volt túl szupi.

6. Richard Wenworth képzőművész

Szerinte minden pénz mocskos, és ha nem a BP támogat egy kiállítást, majd támogatja valaki más.

7. Liz Forgan az Arts Council England elnökségi tagja

Igazi diplomatáról van szó, legalábbis meglehetősen óvatosan és komplexen közelíti meg a kérdést: szerinte ma már nincs olyan komoly művészeti intézmény, ami elutasítja a vállalati támogatásokat és nem igazán lehet megmondani, hogy az ilyen jellegű együttműködések hatással vannak-e a végeredményre. De ha egy művész úgy érzi, hogy fenyegetve van az integritása, jobb, ha kilép a helyzetből.

8. John Keane képzőművész

Ő is megemlíti, hogy ha nem a BP a támogató, akkor majd lesz más. Szerinte klassz, hogy elkezdődött egy vita a BP elleni támadások kapcsán, mert az ilyesmi arra sarkallja a vállalatokat, hogy átgondolják, mit tesznek. (hahahaha!). Óvatosan arra utalt aztán ez a John, hogy lehet, hogy az olajcégek is nemkívánatos támogatók lesznek a dohánycégekhez hasonlóan.

9. David Edgar a Writers Guild elnöke, drámaíró

Szerinte a brit kultúratámogatás valahol az állami és a vállalati szponzoráció között van félúton. A művészeti intézmények számára fontos, hogy olyan vállalatoktól fogadjanak el támogatásokat, akik nem vetnek rájuk rossz fényt. Legalábbis szerinte az, hogy kitől fogadsz el pénzt, elmond valamit arról, ki vagy.

Neki egyébként nagyon jó tapasztalatai voltak egy Travelex nevű céggel.

10. Ian Rickson a Royal Court igazgatója

A különböző szervezetek versengenek a támogatókért, akik aztán kiválasztják a legszexibb programokat. Viszont ahogy a BP olaja egyre szivárog, a Tate kis szendvicsei egyre savanyodnak. Mivel azonban a művészeknek a támogatások jók és fontosak, nem mondható ki egyértelműen az ítélet. Ha a művészettámogatás jobb kezekben lenne állami szinten, nem lenne ekkora katyvasz ezen a téren.

11. Colin Tweedy az Arts Council vezérigazgatója

Ki mondja meg, hogy mi a jó és mi a rossz pénz? Ha nem a művészeteket támogatják, támogatnak mást. Ráadásul a BP kompromisszum nélküli projekteket is támogatott, nem szólt bele a témába.

A művészeti szcénát nem a támogatások, hanem sokkal inkább azok hiánya zilálja szét. Végül pedig ha egy vállalat legálisan működiB egy országban, akkor minden joga megvan a támogatáshoz.

12. Critmiss, blogger

Valamennyi véleményben volt némi igazság, de leginkább a 9. és a 10. nyilatkozóval tudok egyetérteni. Igenis fontos, hogy kitől fogadsz el pénzt és ez nemcsak azért van így, mert ha mondjuk egy pandagyilkos az, akkor a támogatásának ténye rosszat tesz az imidzsednek, hanem azért is, mert ha nem fér össze az alapvető társadalmi elvárásokkal vagy akárcsak a te vagy a célcsoportod énképével, úgy egyszerűen nem etikus. Az egy dolog, hogy neked túl kell élned, de nem bármilyen áron.

Szóval én asszem a Tate helyében eleve nem fogadtam volna el támogatást egy olajcégtől, de ha még ettől eltekintünk, akkor is azt mondtam volna nekik az olajszivárgással kapcsolatban, hogy ha nem tüntetik el a cuccot maradéktalanul a floridai partokról, akkor keresek más támogatót.

Nemrég eszembe jutott, hogy életem első marketingleckéjét a McDonald's egyik vidéki egységének üzletvezetőjétől kaptam.

Történt ugyanis, hogy a középiskolai osztályommal külföldi kirándulásra készültünk, az egészet szervező tanár pedig gondolta, most nagyon korszerű lesz. Ránk bízta, hogy szerezzünk szponzort az útra. A mi párosunk a McDonald's-ot kapta. Lelkiismeretesen elmentünk, kihívtuk az üzletvezetőt és tálaltuk a témát: adjon nekünk pénzt a meki, és mi mondjuk kitesszük valahova a buszunkra a hirdetésüket.

Ez már első pillantásra is iszonyatosan béna, és természetesen másodikra is.

A válasz ennek megfelelően azonnal megérkezett: nekik semmilyen hasznot nem hoz, ha a helyi meki hirdetését megfuttatják külföldön. Ezt nem volt nehéz belátni, úgyhogy rögtön megköszöntük a figyelmet és gyorsan távoztunk.

Szponzori pénz nem lett végül a kirándulásra. :)

A következő példát nem azért hozom fel, mert szerintem itthon elképesztően rossz a helyzet, mert mindenki buta és használhatatlan és mekkora egy koszfészekben vagyunk. Nem. Eszem ágában sincs összehasonlítani az USA online piacát az itthonival, nem említhető egy lapon a kettő.

Épp csak szeretném megmutatni, hogy a világ szerencsésebb felében elképzelhető az, hogy tehetséges, felsőbb körökből vagy legalábbis jó anyagi háttérrel induló emberek a blogjukkal milyen szintre tudnak eljutni. (Ez a társadalmi helyzet-szempont itt most azért fontos, mert a divatról van szó.)

Aki kicsit is foglalkozik a témával, azt tudja, hogy Scott Schumann és Garance Doré viszi talán a két legfontosabb street fashion blogot, ráadásul pár hónapja elkezdtek járni, úgyhogy lehetőségeik és márkaértékük is megsokszorozódott. Garance ráadásul nagyon jól rajzol is, szóval egy ideje megszaporodtak a felkérések.

Valószínűleg annak érdekében, hogy még több hirdetőre tegyenek szert, és hogy a meglévőkkel elmélyítsék a személyes kapcsolatot, valamint természetesen, hogy az imázsukat építsék, összehoztak egy workshopot, amire elsősörban hirdetőket hívták meg. Egyébként csupán nézelődni is lehetett, szóval nem volt exkluzív a kör.

A részvételért 55-65 dollárt kellett fizetni, a divat és a social media lehetőségeit taglaló előadások után pedig koktélozni lehetett. Be is teszem ide a meghívót: 

Hát igen. Elképesztően elegáns és menő az egész. Az mondjuk vicces, hogy rámentek erre a bulvárvonalra azzal, hogy "speaking together for the first time", de ettől most tekintsünk el. Klassz, amikor ennyire megy valakinek a szekér.

A Mashable egyik bloggere készített egy összeállítást, amiben sorba vette, hogy a divatmárkák hogyan jelentek meg a közösségi médiában. Egyrészt ugye elkezdték használni a Facebookot, többen saját közösségi site-ot indítottak (Louis Vuitton, Dolce & Gabbana, Chanel, Burberry), illetve közösségi funkciókat adtak a honlapjaikhoz. Ezenkívül promókat indítottak olyan site-okon, mint a ruhákkal és kiegészítőkkel játszó Polyvore, vagy a hihetetlenül sikeres személyes stílus site-ok, mint a Lookbook vagy a Weardrobe. (Ezeket érdemes megnézni, tényleg nagyon jók).

Aztán itt vannak természetesen a különböző alkalmazások, melyek stílustanácsokat adnak, figyelmeztetnek a leárazásokra, vagy a közelben levő divatüzletekre.

Tipikus trend a divatbloggerek szárnyalása is, ami ebben az évben korábban ismeretlen mértéket öltött.

A felhasználók által generált tartalom is beütött, szóval mostmár a divatmárkák is arra buzdítják a fiatalokat, hogy induljanak mindenféle pályázatokon, és tervezzenek valamit, vagy tudósítsanak divateseményekről.

Mindez csak egyre erősebb lesz, hiszen sorra dőlnek be még a stabilnak gondolt divatházak is. Ezért aztán úgy kell nekik a rajongótábor és a márkahűség, mint egy falat kenyér, még akkor is, ha sok esetben nem tömegmárkákról beszélünk.

Az ügyintézésnél kevés dolgot utálok jobban, úgyhogy nagyon megörültem, amikor láttam, hogy élelmes és okos emberek kitalálták az Elintézzük.hu-t. Hiszen lehet-e annál szolgáltatóibb egy szolgáltatás, mint ami arra irányul, hogy levegye az ügyintézés terhét a vállunkról? Ráadásul viszonylag jó áron, bár most kell egy kicsit várnom, hogy végre az ügyfelük lehessek.

Nos, ezek a csodálatos emberek most kitalálták, hogy ha élményeket lehet ajándékozni, akkor miért ne lehetne szabadidőt? Kétféle csomagolásban adják, csokival:

Belátom, nem a legromantikusabb vagy legbensőségesebb ajándék, meg lehetne kicsit dizájnosabb is, de hogy olyan, amilyet egyébként mindenki szeretne, csak nem meri megvenni magának, az tuti.

Ha nem vásároltam volna már meg az ajándékok nagy részét, én elgondolkoznék ezen az opción.

Mindenesetre gratula az Elintézzük.hu csapatnak, szerintem jól kitalálták. És nagyon szurkolok, hogy sikerüljön felfuttatni a szolgáltatást, mert az egész ötlet megérdemli, hogy életképes legyen.

Mindannyiunk közös, univerzális élménye az anyai babusgatás megfázáskor, vagy ha bármi bajunk van. Ha az én anutám a szomszéd kerületben lakna, szerintem minden vasárnap leheverednék a kanapéjára és aludnék egy nagyot, persze csak a jó kis ebéd, meg kvaterkázás után.

Ezzel gondolom nagyon sokan vagyunk így, erre alapoz a Kleenex egy új, elvileg október 1-jén indított integrált, 360 fokos kampányával. :) Az egésznek az üzenete, hogy "Get mommed!", azaz "Engedd magad babusgatni". A kampánynak egy Getmommed nevű honlappal ágyaztak meg, ahol különböző mamitípusok közül lehet választani. Van itt elborult ezomama, vidéki sütimama, menedzsermama, örök barátnőmama, latinamama, horgolósmama, szigorúmama és mamamama. (Szerintem kellett volna még arisztokrata/gazdagmama is)

Mindegyik megindokolja, hogy miért őt kellene választani, de ha nem lenne elég, amit magukról elmondanak, kitölthetsz egy tetszet, ami megmondja, ki illene hozzád legjobban.

Ha megtörtént a választás, megmondhatod az online anutádnak, hogy mit csináljon: ébresszen, mondja meg, milyen lesz az időjárás, emlékeztessen a teendőidre, mentsen meg (kínos szituációkban megcsörgeti a telefont), adjon tanácsot, növelje az önbizalmadat, meséljen egy mesét, kívánjon neked boldog szülinapot, vagy emlékeztessen a barátaid szülinapjára.

Kíváncsi voltam, hogy nekem milyen mamit ajánlana a rendszer, ezért kitöltöttem a tesztet. Alapvetően mindegyik mamitípushoz tettem egy-egy ikszet, de aztán az örök barátnőmami lett nekem kiutalva. Ami a saját anyukámat figyelembe véve telitalálat.

Egyébként a feketemami (horgolós) típusát nem ismertem, nem tudom megítélni, hogy jó-e, mindenesetre nagyon cuki, ő a kedvencem. A latina anyuka is ismeretlen számomra, kicsit talán laposabb a többinél, de nem tudom megítélni.

A Jezebel szerint előítéletes az egész, de szerintem ahhoz, hogy szórakoztató legyen, muszáj volt típusokat kialakítani. És mivel nagyon kedvesen van összeállítva, szerintem ez nem igazán releváns tényező.

A kampányhoz van több Facebook Page, Youtube csatorna a videókkal, amik eddig egész jól teljesítenek. Gyengeségnek talán azt említhetnénk, hogy elvileg ez egy speciális zsebkendőtípusra van kihegyezve és biztosan egyértelműsítik a TV-szpotokban, ez az online felületről nem jön le. Nem mintha hiányozna, hogy a flash animált mamám az arcomba tolja a gyógyulásomhoz elengedhetetlen zsepitípust.

A fenti videóban az Aviva Képzőművészeti Díjhoz kötődő kiállításmegnyitót és az eredményhirdetést láthatjátok.(A dátum sajnos nem jó, szept. 15. volt igazából)

Bár nagyobb összeget mertem volna tenni a győztesre, azért kicsit izgultam az eredményhirdetéskor, amikor kimondták, hogy nem Kokesch Ádám, Kaszás Tamás, Csáki István, Uglár Csaba vagy Benczúr Emese nyerte el a díjat, hanem a Kis Varsó. Még jó. Ők a kultshowbiz egyik legfelkapottabb, legmegszilárdultabb csoportja, míg a többiek valóban a pályájuk elején járnak, igaz, már több sikert, és egy-egy emlékezetes önálló kiállítást tudhatnak maguk mögött.

A közönségdíjas Benczúr Emese lett a Find your place című munkájával, amit a videóban is láthattok. (A rózsaszín plexikörös installáció az.) Végül is ez sem meglepő, mert látványos, jó nagy és egyszerű. Nameg angolul van a szöveg. Tök érdekes problematika lehet egyébként a magyar nyelv-angol nyelv használata, főleg képzőművészeti kontextusban. Viszont az tény, hogy mondjuk egy "Találd meg a helyed" nemcsak bénábban hangzott volna, de nehezebb is lett volna összeilleszteni, és nem lehet eladni külföldön.

Hogy legyen egy kis ingyenpiablog jellegünk is: belépéskor ital várta a vendégeket, ami jó pont, épp nagyon szomjas voltam, úgyhogy lecsaptam az ásványvízre. A műsor kicsit hosszúra nyúlt, elsősorban a végén lassult be, például Petrányi Zsolt nagyon belelovallta magát a témába, így nehéz volt a szalámiszagban álldogálni tök éhesen. Olyannyira, hogy annak ellenére, hogy ilyen helyeken és szituációkban nem szoktam enni-inni, most rárepültem a tálakra. Egyébként egy darab szalámis szendvics nem volt, úgyhogy csak a képzeletem játszott velem. Aztán amit macaronnak néztem, az is csak sima mini ischler volt, ami kicsit kiábrándított, bár finom volt.

Az ételekről kicsit feljebb emelve a tekintetünket: a hozzám hasonló közember beengedése tökös dolog volt, de jó lépésnek bizonyult. A képzőművészeket bemutató videókra is szükség volt, bármennyire is sután sikerültek, mert kellett ez a plusztartalom ahhoz, hogy végre szó essen  róluk, ugyanis általában mindenki csak meglapogatja a vállukat a háttérben, de ódzkodnak attól, hogy akár csak egy mondat eleresztését is megengedjék nekik. Szóval ez szintén jó döntés volt.

Végül a díjazottal is egyetértek, legalábbis kommunikációs szempontból. Az Avivának ebben az első évben be kellett lőnie a szintet és általánosságban véve meg kellett mutatnia magáról, hogy ő jófej és tényleg érdekli a terület. Ennyi. Most még csak az alapozás zajlik. A suli első napján sem feltétlenül a Slayer pólóra bízzuk a bemutatkozást, hanem egyszerűen megpróbálunk bevágódni, amennyire még lehetséges. Majd miután már valamelyest elfogadtak bennünket, vagy megtaláltuk a közegünket, kieresztjük a hangunkat. Így tesz majd a cég is, remélhetőleg nemsokára. Addig marad nekünk a Kis Varsó.

Hosszú távon majd jól jár a képzőművészeti szcéna szerintem, mert kell valaki, aki példát mutat a többieknek. Ha ez az Aviva, hát istenem, akkor az.

A Slate újságírója megvizsgálta, hogy mekkora esélye van az egyszeri Youtube-videónak arra, hogy egymillióan megnézzék? Nos előre elmondhatom, hogy szinte semmi, ami gerillában nyomuló ügynökségeknek, kampányoknak kicsit torokszorító hír lehet.

A pasas egy robot segítségével 10.000 videó nézettségének alakulását vizsgálta, aminek az eredménye az volt, hogy a listázást követő harmincegy nap után csupán 250 érte el az egyezres nézettséget, ami 3,1 százalékos arány, ha nem számítjuk azokat a videókat, amiket egy hónapon belül leszedtek a netről. 25 darab, azaz 0,3 százalék ért el több mint 10.000 letöltést, 65 százalék az ötvenet sem érte el, de jó hír, hogy csak 2,8 százalék volt a nulla nézettséget elért videók száma. A százezres nézettséget egy német DJ, Michael Mind videója érte el (?).

Az újságíró ezután új kísérletbe kezdett és újabb videók linkjén futtatta a lekérdezéseket. Az új csoportban már két videó érte el a százezres nézettséget: az egyik egy focista képen tenyerelését mutató anyag volt, a másik pedig Brooke Hogan új száma, a Hey Yo!. (Ne kérdezd)

A többi szám is hasonlóan alakult, de kicsit alacsonyabbak voltak, mint amit egy brit cég vizsgálata adott ki. (A különbséget az okozta egyébként, hogy időközben nagyon megnőtt a feltöltések száma, viszont nem növekedett a felhasználók érdeklődése.)

Az újságíró még update-elni fogja a kísérletet, ha változnának az adatok és úgy teszek majd én is. Mindenesetre arra jutott, hogy nagyon alacsony annak az esélye, hogy egy videóból igazi vírus legyen és százezres nézettséget érjen el (még ott, a nemzetközi vizeken is!). Az segít, ha nagy látogatottságú site-ok linkelnek rád, de azt valahogy el is kell érni.

Felmerül a kérdés, hogy akkor most érdemes-e buzzteremtéssel próbálkozni ennek fényében? Nekem az jutott az eszembe, amit Clay Shirky mondott: színvonalas tartalommal továbbra is könnyű - ha nem könnyebb - lesz kitűnni, mert az amatőr tartalom mennyisége nagy sebességgel nő és már-már az lesz az újdonság, ha valami profi.

Szóval csak arra kellene rávenni az ügyfelet, hogy tényleg gondolja át és tényleg fizesse meg, ha buzzt akar teremteni. Mert a "webkettő" az bizony nincs ingyen.

Főleg hímnemű marketingeseknek érdemes megnéznie, min ment keresztül a Dell a mini netbookjainak kampányában. Készítettek egy site-ot Della néven, ahol szééépen artikulááááltan elmondták a nőknek, hogy a mini netbook az olyan, hogy használhatják kalóriabevitel-számláló honlapok látogatására, vagy éppen recepteket keresgélhetnek a neten.

Ez nem igazán talált befogadó közönségre, valószínűleg sok elégedetlenkedő levelet kaphattak a kommentek mellé (amiknek egy vállalati site-on nem látom annyira sok értelmét), mert kicsit finomítottak a tippeken. Egyébként érdemes megnézni, semmi értelme nincs a szövegnek, még így sem.

A Dell tehát beismerte a hibát, elnézést kért és gyorsan korrigált - korrekt. Nem kellett volna azonban eljutnia idáig: amennyire megítélhetem, a nők bár szeretnek hülyülni és simán lehet, hogy megvesznek poénból egy rózsaszín fúrógépet, azért a nap nagy részében értelmes emberi lények, komplex gondolatokkal, ízléssel, lelkivilággal és életmóddal.

Ezért ha egy nőt akarsz megszólítani, esetleg valóban érdemes lehet kicsit csiszolni a durva éleken, de semmiképp sem érdemes visszamenni a Disney hercegnőkig. Ezt egyedül a kozmetikai ipar és a divat teheti meg büntetlenül. Egyelőre.

Frissítés: A Dell megszünteti az egész Della hóbelevancot. Okos döntés.

Kognitív disszonanciába kerültem: feloldhatatlan helyzetbe hozott ez az új McDonald's szendvics, az M. Ugyanis nézzétek csak, milyen szlogennel subheadline-nal (!!!) hirdetik:

Megismétlem a gyengébb szeműek kedvéért: "Színtiszta, zamatos marhahússal."

Ezek szerint eddig nem is rendes marhahúst ettem, hanem valamilyen katyvaszt. Marhahúst - valamivel. Azzal még ki tudnék egyezni, hogy ez kicsit jobb, mert mondjuk megmasszírozzák a bocikat, míg a mezőn legelésznek és sörrel itatják őket, de ezzel a szlogennel vajon mit akartak?

Nem változtat a dolgon, hogy aztán odaírják, hogy kiváló minőségű marhahús van benne.

Én rögtön kényelmetlenül éreztem magam, mert arra gondoltam, hogy nem vagyok normális, hogy szemetet zabálok. Emiatt én lehet, hogy mostmár sokkal kevesebbszer fogok sajtburgerezni, sőt.

Mindenesetre lehet, hogy ez a kampány magasan pozicionálta az új terméket, de hogy a régieket teljesen a mélybe rántotta ezzel a szlogennel subheadline-nal (!!!!), az is tuti. Ezért én ezt egy hatalmas nagy FAIL-re értékelem.

Újabb fura médiavásárlási szösszenetre bukkantam, ezúttal a TV2-n.

Márka: Chevrolet

Kampány célja: március 15-ig tartó akció beharangozása

Szpot leadásának időpontja: március 15, 19:43

Persze ez nem a médiavásárló, hanem valószínűleg inkább a TV2 sales csapatának vagy informatikusainak a hibája.

Sajnos felvételem nincs róla, mert nem géppel a kezemben nézek tévét. Mindenesetre tegye fel a kezét, aki vasárnap este nyolckor még elindul autót venni!

Az itt látható hirdetés már korábban feltűnt, de a napi BKV-zás során nem ugrotta meg az ingerküszöbömet. Azonban tegnap este két percnél tovább időztem a Blahán, úgyhogy szemrevételezni tudtam ezt itt.

Most tekintsünk el attól, hogy a MAKSZ-ot ismeri-e az utca embere. Koncentráljunk inkább arra, hogy akihez szól, vajon találkozik-e egyáltalán az üzenettel?

Mert ugye elvileg ez a hirdetés a potenciális hirdetőket akarná meggyőzni arról, hogy ez a szervezet tökjó, tessék a tagjainak a felületein költekezni.

B2B tartalmat az utcán eladni... olyan, mint a budapesti dugókról hirdetni a metróban.

Frissítés: ma láttam, hogy bizony a metróban is képesek voltak ezt hirdetni, sőt külön kreatívval!

A közös étkezések fontosságát hangsúlyozó marketingkampány indult. Én nem támadnám az üzenetet, nincs is szebb dolog a családnál és tény, hogy teljesen diszfunkcionális volt az enyém, már ami a közös étkezéseket illeti. (Hajnali négytől este tízig dolgozó szülőkkel nehéz ilyen tapasztalatokra szert tenni.)

Mindenesetre megfigyeléseim szerint a közös családi étkezéseknél kevés nyomasztóbb dolog van: ahogy Rushdie is mondta, a családtagok olyanok, mint az orvos - mindig tudják, hol fáj a legjobban. Szóval a beszélgetések fájdalmasak, viszont elkerülhetetlenek. És ne feledkezzünk meg a jó magyar étkezési kultúráról, aminek sarokpontját a zsíros, paprikás, szaftos kaják, és azok habzsolása képezi. Mindezek miatt a nagyobb családban én fuldoklom egy-egy ilyen alkalommal.

Azért remélem, hogy nem mindenkinek ilyen rémálomszerű ez az élmény, úgyhogy megkérdezem egyrészt, hogy meddig volt szokás nálatok, másrészt, hogy bírtátok-e. Előre is köszi, nagyon kíváncsi lennék. 

A Gfk és a Tárki úgy döntött, hogy a szokásos Esomar kategorizálást megpróbálja helyettesíteni egy új rendszerrel, mert itthon ez kevésbé alkalmazható.

Kitalálták hát a következőket:

 Forrás: Kreatív Online

Szerintem is szükség van egy jobban megfogható kategóriarendszerre, főleg azért, mert nyilvánvaló, hogy nem feltétlenül az számít, ki mennyit keres, meg mije van, hanem hogy amit keres, mire tartja jónak elkölteni.

Nekem így a pálya széléről csak két dolog nem annyira kóser: az egyik, hogy ha már mindenki számára használható, komolyan vehető rendszert dolgoztak ki, akkor miért olyan elnevezéseket használnak, mint a "felső klasszik", meg az underclass? Ezek olyan munkacímszerűen lazázósak és olyanok, mintha én találtam volna ki őket. És ez most nem pozitívum.

A másik pedig, hogy biztos bennem van a hiba, de én nem látom a középosztálybeli családokat, meg az átlagcsaládokat. Még a városi alsóközépre tippeltem volna elsőre, de ott meg az van hogy budapestiek, meg fiatalok. Ezt nem igazán értem. Valaki nyissa fel a szemem.

Az USA-ban új irányt vettek a reklámkampányok: érthető módon a vágykeltés helyett eljött az olcsóság hangsúlyozásának ideje. Hogy érzékelhessük a különbséget, a New York Times összegyűjtött néhány példát is: a reklámokat már nem bazi nagy házakban forgatják, hanem kisebb, hétköznapibb környezetben, az olcsó arckrémek reklámjaiban leszólják a drágákat, a DVD-zés lett az új családi mozizás. Még a jómóduak is sokkal megfontoltabbak lettek és nagyon odafigyelnek a költéseikre, előre megtervezik a vásárlásaikat. Sokan el se mennek a boltokba.

És akiknek mindez tökjól jön? Például az életbiztosítóknak. Az emberek biztonságra, védelemre vágynak, simán megszólíthatóak. Ezt pedig ki is használja a New York Life nevű biztosító is, mely a jövőben növelni fogja a reklámra fordítandó büdzséjét.

A megszólított szakértők szerint az egészet a középkategóriás termékek fogják a legjobban megsínyleni, mert míg gazdagok mindig lesznek és mindig meg tudják majd venni a luxusmárkákat, a szegények meg eddig is csak az árra mentek rá, addig a középosztály is inkább az olcsóbb termékeket fogja választani. Ennek szerencsére valamikor vége lesz, és gyors lesz a felfutás, addig viszont marad a kuponozás.
 

Nálunk ugyan sosem volt sokkal másabb az irány, az azért biztos, hogy még jobban rá fognak erősíteni a hirdetők az alacsony árakra és még tovább fog tartani az árcédulás hirdetések kora, ahol többkilónyi véres húst, meg tisztítószereket kell óriásplakátokon nézegetni reggelenként a megállókban.
 

Kétpupú teve lettem, úgyhogy szabad a pálya: ha tetszik a blogom, ha nagyon fontos ügyet képviselsz, ha el akarsz mondani valamit reklámformátumban, vagy úgy gondolod, hogy egy-két kattintással több sosem árt, akkor már most kezdj el barkácsolni és küldd el nekem a banneredet.

Hogy kikerüljön, csak annak kell teljesülnie, hogy normálisan nézzen ki, és olyan intézményt/ügyet/eseményt/minimárkát/embert képviseljen, amivel tudok azonosulni.

A könnyebbség kedvéért itt a címem: trillian@live.com

Nullabüdzsések számára tökingyenes, legalábbis remélem, hogy ezt lehetővé teszi a rendszer. Használjatok ki.

Persze ne legyünk teljesen pesszimisták: a for-profit szférából érkező érdeklődőknek annyit tudok előzetesen elmondani, hogy a feltételezhető olvasókról, egyebekről levélben bármikor. Egyébként pedig tök gyors és hatékony vagyok. :D

+ Felhívás:

Egyébként ha már itt tartunk, kellene indítani egy banner art versenyt. Ha jófej marketinges, cégvezető vagy menő reklámos vagy, dobj be valamit a közösbe és ha  kellően ösztönző nyeremények jönnek össze, istenbizony megszervezem.

Hadd jöjjön el a parlagon heverő art directorok és a sufni-flashbűvészek ideje!

Reklámportások, szevasztok! Először nem értettem, miért kapom a linket, aztán egyszercsak szembesültem magammal.

Mindennek ellenére :) ez egy tökjó site, és ha valaki új RSS-forrásokat keres, tele van már a Toolbarja feedekkel, lusta rendezgetni a Netvibes-t, vagy pont hogy azt sem tudja, mi az RSS, akkor érdemes beállítani a Reklámportát nyitóoldalnak. Meg korrektül néz ki, ami még mindig eredménynek számít.

Tetszik, hogy beindult a Neo és elkezdte egy helyre gyűjteni a magyar kommunikációs szakma tudásbázisát. A Médiapédia volt az első, aztán azon belül nemrég a wikis próbálkozás jelent meg és most ez a kezdőoldal a legfrissebb. Rendben van. Csak így tovább!

A következő feladat előtt pihenésképpen nézzétek meg ezt az üdvözlővideót.

Tegnap este a Raiffeisen legújabb reklámját nézve felötlött bennem, hogy "basszus, ezek még hány hitelt akarnak felvenni?". (Oké, elvileg be is fektetnek, de nem tudom miből, ha hiteleket vesznek fel, szóval inkább ne is szívódjunk fel ebben a logikai buborékban.)

Mindenesetre aztán azzal a gondolattal szórakoztattam magam, hogy ha nagyon pihent agyam lenne, akkor megpróbálhatnám kiszámolni, hogy a sorozat első darabja óta most hol tartana a havi törlesztőrészletük.

És ezen a ponton ugrott be, hogy a többi reklámsorozathoz képest itt bizony van egy buktató: míg a Pannonos család él és virul és közben valamilyen érthetetlen oknál fogva a kertben ássa el a  vonalas retrotelefonját, Emese a Budapest Banknál próbál állást szerezni, a doki és a szöszi meg próbál összejönni (CIB), addig ezek folyamatosan veszik fel a hiteleket. Vagy legalábbis komolyan gondolkoznak rajta, terveznek és bár közben aranyosak, azért mégsem történik semmi.

Ennek a sztorinak nincsen kifutása, nincsen íve. Merthát miért nem történik már velük valami? Ha felvettek hitelt, akkor annak miért nem látjuk a hatását, mint mondjuk az idétlen Nyuszómuszóéknál (FHB Bank), akik folyamatosan továbblépnek és kicsiből egyre nagyobb lakásba költöznek? Ha meg nem vesznek fel hitelt, az lényegében azt jelenti, hogy a kínált termék nem annyira jó. Sőt, mostmár termékek soráról beszélhetünk.

Nem tudom... bár jók a karakterek, mégiscsak érdemes lenne valamit kezdeni velük, nem?

Megjelent egy cikk a Kreatív Online-on és majd a Kreatívban is fog arról, hogy a pr-esnek kell-e hazudnia? Egy PR Week által szervezett konferencián ugyanis egy nagy fejes kijelentette, hogy ez elkerülhetetlen. Ráadásul amikor szerencsétlen pr-es „sem megerősíteni, sem cáfolni nem tudja" az állításokat, akkor mindenki beismerést neszel.

A Kreatív mostanában utánamegy a dolgoknak, ezért megkérdezett pár hazai „gurut", náluk ez hogyan működik. Addig nincs is baj, amíg elmondják, hogy az ügyfél, pláne ha tőzsdei cég, gyakran információk visszatartására, sőt, már részben elavult információk terjesztésére utasítja őket. Ilyesmi elképzelhető például akkor, ha kommunikációs kényszer van a nagy médiaérdeklődés miatt, és a vállalat szeretné kézben tartani a témát, mielőtt totális baromságok és spekulációk terjednek el, viszont a háttérben már folynak egyeztetések, amik viszont még nincsenek lezárva. Nagy kaland. Dolgozó emberek vagyunk, lenyeljük. Az újságíró is így tesz, hiszen mindenki jóhiszeműen járt el.

A probléma viszont ott kezdődik, amikor ezek a „guruk" arról adomáznak, hogy jahát ők használnak vattaembereket  (értsd: sajtótájékoztatókra beültetnek olyan embereket, akik nem újságírók, hogy úgy tűnjön, sokan vannak), meg hamis névjegykártyákat készítenek a sajtóregisztrációkhoz, mer' ha hüje a zügyfél, akkor azt kapja, amit megérdemel.

Tényleg, Balázs? Vattaemberek hátán másztatok fel az állítólagos piacvezetői helyre? Ezek után nem kéne lemásznotok onnan és esetleg bocsánatot kérni a szakma többi, korrekt módon dolgozó szereplőjétől? Mert bár nem úgy tűnhet - pláne ezek után - , de ez egy szakma, amit lehet jól és korrekt módon is művelni. Ha hülye az ügyfél, meg kell mondani neki. Be kell vállalni azt is, hogy fancsali képpel azt mondja „drágám, úgy érzem, elbeszélünk egymás mellett", és lelép. Keressen az ilyen másik ügynökséget. Nem éri meg az elpazarolt erőforrásokat és idegileg kimerülő munkatársakat. Persze ez nálatok biztosan nem így van, amit nagyon sajnálok.

A Szőnyeg alatt alcímben foglalt rész egyébként hülyeség, vagy legalábbis nem igazán illik ebbe a cikkbe. De gondolom, ha már annyit dolgozott rajta az újságíró, nem volt szíve kivágni. Igaz, hogy a tények politikailag korrekt megfogalmazása nem a legegyenesebb út, viszont az is könnyen belátható, hogy nem akar az ember rögtön hülyeségekkel a Blikk címlapjára kerülni. Kényszerleszállás és kényszerleszállás között óriási különbségek vannak, ezért ha az sikeres, azaz minden gond nélkül történt, miért ne neveznénk technikai leszállásnak? És miért külön izgalmas az az újságíró számára, hogy a szóvivők egyeztetnek egymás között? Miért ne tennék? Járassák le magukat, tolják át a válaszadást egymásra, mondjanak félinformációkat, amikben maguk sem biztosak? Azzal, hogy egyeztetnek, az újságírót is megkímélik, hiszen így nem kell mindenkit felhívniuk.

Sajnos azonban itt nem az újságíróval volt a gond, hanem sokkal inkább a magát pr-esnek nevező „gurunak". Én azt szeretném, ha a következő Kreatívba írna egy bocsánatkérő levelet, melyben leírja, hogy ők és csakis ők használnak vattaembereket és hogy kizárólag saját magukra értette a statiszták által írt blogok és hamis névjegykártyák esetét. Ez a minimum.

Reklámblokk, szokásos tusfürdőreklám, most éppen a luxus élménye a kulcsszó, a márka: Dove. A csomagoláson és az animált folyadékon kívül egy modell térül-fordul a kamera előtt, közben megy a szöveg a fantasztikus tusolásról. Ami viszont furcsa, hogy oda van biggyesztve a képernyő aljára, hogy Yasmine, üzleti információmenedzser.

Hű.

Azért az elég erős, hogy a megcélzott sikerorientált, igényes fiatal nőket ennyire sikerült hülyének nézni.

És egyébként is: miből gondolták, hogy ez így, ebben a formában tényleg működni fog? Csak mert ki van írva egy menő foglalkozás neve? Miért nem szól hozzánk Yasmine? Ahhoz ő már túlságosan üzleti információmenedzser? Bakker.

Május 26-tól törvénybe ütközik Angliában a blogokon, fórumokon, és egyáltalán bármilyen csatornán a (jó)hírét kelteni bármilyen terméknek, ha nem egyértelmű, hogy az adott tevékenység megbízásra történik. Ehh.

Meglehetősen furcsa lesz a buzz marketing ügynökségek munkája. Ha lesz még olyan nekik. Hiszen így már semmi értelme az egésznek. Milyen már egy olyan fórumhozzászólás, amihez oda van írva, hogy "ez a hozzászóló az Unilever megbízásából írt a fórumba", vagy "a blogger a Pepsi kérésére posztolta ezt a hírt", vagy hogy egy magyar példát vegyünk "Ezt a pénztárcát az AXN vírusmarketing-kampányának részeként szórtuk szét - ReVISION".

Amikor az MTI és a kazinczbarcikai ősanya ügye felmerült, mindenki hitetlenkedett, hogy mennyire béna az egész, ilyencsakmagyarországonmerülhetfelkomolyan. Aztán jön a meglepetés egy brit rendelet képében.

Bónusz: fejlettebb demokráciákban is sokan bénán csinálják. :)