Azt már többször is leírtam, hogy a Fantastic Man és a Gentlewoman ma valószínűleg a két legfontosabb magazin a világon (a kiadójuk ugyanaz). A sikerük titka leginkább a töretlen stílusérzék, a játékosság, a már emlegetett irónia, és az, hogy teljesen banális dolgokat tárgyalnak ki viszonylagos részlegességgel. A Fantastic Manből például mindent megtudhatunk az orrszőr megfelelő eltávolításának módjáról, de olvashatunk a fejessalátához írt ódákat is amellett, hogy bemutatják nekünk a legújabb férfidivatot.

Egyre több új magazinon látható a hatásuk, ami többek között olyan elemekben nyilvánul meg, mint a matt papír, a kevés, kreatívabb módon elhelyezett szöveg, az apró formai és tartalmi finomságok szétszórva a lapban.

Ennek a két kiadványnak az igazi fontossága leginkább abban rejlik, hogy megmutatták: nem kell mindenképp csúnya szőke meztelen lányokat fényképezni lepukkant lépcsőfordulókban, ha ki akarunk tűnni a többi lap közül. Tökéletesen elég, ha a megszokott dolgokra tekintünk kicsit más szemmel, illetve alapműfajokhoz nyúlunk épp csak kicsit eltérő módon.

Erre példa, hogy a Gentlewoman egyik trendjelző sorozatában a divatszíneket nem rengeteg modell egymásra halmozott kifutós képén vagy vogue-osan ugrándozó lányokról készült sorozaton keresztül mutatta be, hanem egy-egy aktuális kulcs ruhadarab makrofotójával, melyeken csupán a színek domináltak.

Hasonlót tettek a Fantastic Mannel is: ott a kék különböző, éppen divatos árnyalatait mutatták be, nagyobb hangsúlyt helyezve az anyagok textúrájára is. 

Ezek csak apróságok, de ilyenből rengeteg van.

Én leginkább egy olyan magazint szeretnék itthon megszületni látni, ami egyesíti magában ezt a típusú banalitást és finomságot, de szókimondó és radikális is. Tehát nem az a kellemkedő hangvételű dolog, ami a Fantastic Man-Gentlewoman párosra jellemző, hanem egy elegánsan okos és kritikus lap, ami vállalja annak kockázatát, hogy nem feltétlenül érthetők elsőre a választásai.

Ilyen sose lesz, legalábbis nem nyomtatott formában. De álmodozni lehet. :)

Van egy kisebb társaság, amelynek az egyik közös programja, hogy időről időre összejönnek és egy hétvége alatt készítenek egy magazint, a Longshotot. Ehhez ingyenes segédeszközöket használnak, és a témagyűjtéshez, a cikkek kidolgozásához a közösség tudását is igénybe veszik.

Az Atlantic nevű site-on sorra vették, mi volt az öt legfontosabb lecke, amit a legutóbbi lapszám készítése közben tanultak. Az első, hogy a HP Magcloud szolgáltatását (egy print on demand cucc) kell használni, mert jó és olcsó. A második, hogy a Twitteren érdemes témákat és olvasókat gyűjteni, a harmadik, hogy a jó munkafolyamat kialakítása fontosabb, mint a jó eszközök, de az eszközök nagyban meghatározzák a munkafolyamatot. Ez esetben ez azt jelenti, hogy a Submishmash és a Google Docs segítségével végezték a beküldött anyagok feldolgozását. (Ez a Submishmash egy olyan site, aminek a segítségével például pályázatokat lehet kezelni, de igazából bármit, ahol sok kontentból kell válogatni.)

A negyedik lecke az, hogy nem mindent érdemes élőben közvetíteni (Ustreammel csinálták egyébként), pláne nem egy szerkesztőség munkáját. Az ötödik lecke zavaros, de az a lényege, hogy imádta az egészet, mert mindenki beleadott mindent.

Tényleg izgalmas lehet egy ilyen projekt, főleg kiégett, különböző kreatív szakmákban dolgozóknak adhat újabb löketet. Egyszer tutira kipróbálnám. 

A Slate szerzője, Daniel Gross szerint érdemes fenntartásokkal kezelni a nyomtatott sajtó jövőjéről, azaz éppen eltűnéséről szóló spekulációkat. Az ugyanis, hogy szeptember 30-ig bezárólag 10.6 százalékot csökkent az amerikai lapok példányszáma, nem a nyomtatott sajtó jövőjéről, hanem sokkal inkább a válság jelenéről mond el sokat.

Szerinte nem lehet figyelmen kívül hagyni, hogy min ment keresztül a világ gazdasága, ráadásul azt sem, hogy azért rengeteg blog és online médium még nagyobb mértékben veszített a közönségéből, és az online reklámbevételek is nagyot estek, csak ezt ritkán szokták megemlíteni.

A nyomtatott lapok mindenesetre a következőképpen reagáltak a helyzetre: csökkentették a működési költségeket és emelték az árakat mind az újságárusoknál, mind az előfizetések esetében. Ez érdekes módon úgy néz ki, hogy bejött, például a New York Times a példányszám csökkenése ellenére a harmadik negyedévben már arról számolt be, hogy az értékesítési bevételek nőttek, ráadásul túlszárnyalták a hirdetési bevételeket.

Ez a modell kezd tehát kialakulni: költségcsökkentés és áremelés. Nem tűnik túl szimpatikusnak, de ha mindehhez tartják a színvonalat, még lehet belőle valami, legalábbis nyernek egy kis időt, míg kitalálják, hogyan turbózzák fel a bevételtermelést az online verziókban.

Nagyon egyszerűen: felhívják őket mobilon. Kicsit részletesebben: mindegyik terrorszervezetnek megvannak a módszerei arra, hogy a híreiket tudassák a sajtóval. A leginkább médiatudatos egységeknek saját szóvivőik is vannak, ilyen például a Talibán, amely kettővel rendelkezik, eggyel keleten, eggyel pedig nyugaton. Ezek a szóvivők küldik ki a sajtóközleményeket, rajta a mobilszámukkal.

A szóvivők alkalmazása egyébként mindkét oldal számára kockázatos: az újságírókat gyakran elrabolják (ráadásul a beszélgetőpartnernél tutira van fegyver), a szóvivőket pedig bebörtönözhetik, ami már előfordult egyszer, és azóta feszültebb is lett a viszony.

Az Al-Kaidát a legnehezebb elérni, főleg, mert 2003 óta nincs szóvivőjük. (Az utolsó Irakba menekült.) De nem kell félteni őket: az as-Shahab Productions nevű vállalatuk gondoskodik arról, hogy elterjedjenek a videóik, a vezetőkkel készült interjúik, vagy a feltörekvő dzsihádistákról forgatott dokumentumfilmjeik. Közvetlen interjúkat általában nem adnak, de néha kivételt tesznek.

A leginkább természetesen az internetet használják a terroristák a híreik terítésére. Ha például az Al-Kaida készített egy videót, az erről szóló infót először a dzsihádista webfórumokon hinti el, majd fel is teszi a linket, és a terjesztőjére, az Al-Fajr Media Centerre bízza, hogy folytassa a munkát más fórumokon és P2P hálózatokon. A Talibán a saját honlapjára posztolja az új videókat, sajtóközleményeket.

A Hamász és a Hezbollah inkább politikai csoportosulásként kommunikál: felhasználóbarát honlapjuk van, állandó szóvivőjük, és rendszeresen tartanak sajtókonferenciát.

Ez a fő kijelentése annak a cikknek, amit most találtam.

A szerző szerint a nyomtatott (és akár az online) sajtó túléléséről szóló diskurzusban alig említik a szerkesztők fontosságát, pedig szerinte teljesen mindegy, hogy milyen jellegű az adott médium, ha egyszerűen a tartalom nincs rendesen megszerkesztve.

Szerinte nem a sajtó kapuőr szerepén kellene rugózni, mert inkább arról van szó, hogy az újságírók és az olvasók közötti közvetítő felület, aminek pedig vonzónak kell lennie az utóbbiak számára.

Egyébként Clay Shirky is azt írta egy korábbi cikkében, hogy az újságok szerepe nem merül ki a tartalomszolgáltatásban. (A public is not merely an audience. ... journalism is about more than dissemination of news; it’s about the creation of shared awareness.)

Visszatérve az eredeti cikkre: itt van egy link a New Yorkerből, ahol meg lehet nézni, hogy az egyik legnagyobb amerikai újságírólegenda, Raymond Carver írását hogyan kellett megszerkeszteni, mielőtt nyomtatásba került. Nagyon tanulságos.

Egy ideje furcsa jelenséget figyeltem meg a Baross térnél (tudjátok, a körút és a Baross utca kereszteződésénél van): a Görög Grill nevű hely előtti zöld területek előtt egy ideig csak kacatok gyűltek, majd a fák tövénél teljesen be lett ültetve a föld mindenféle virággal.

Előkerült egy (hinta?)szék, aztán a "tulajdonos" is, aki szép fehér keretet is épített a mostmár három kis zöld sziget köré.

Vasárnap már azt láttam, hogy átment a Baross térre és ott kezdett el gyomlálni.

Az illető egyértelműen hajléktalan, néha látni, hogy más hajléktalanok odamennek hozzá, de egyébként többnyire egyedül van. Sok időm nem volt őt megfigyelni, de tervezem már, hogy megszólítom.

Viszont mivel kevés időm van és egyébként is félős vagyok, egy újságíró igazán odamehetne megkérdezni, milyen az élet ott a Baross utca sarkánál és hogy hogyan jött ez a virágnevelgetés. Nagyon jó fotókat is lehetne ott készíteni, aztán beadni a World Press-re.

Szóltam!

Az itt is többször emlegetett Sartorialist című street fashion blog szerzője, Scott Schuman kiadott egy könyvet, aminek kapcsán elég sok interjút ad mostanában. Az egyik legtöbbször idézett szereplése egy a kanadai, egyébként nagyon színvonalas The Globe and Mail-nek adott beszélgetés volt.

Természetesen nem a magvas gondolatai, hanem a félrecsúszott poénkodása lett a hírvivő. Ugyanis azt kezdte el egy idő után feszegetni az interjú során, hogy ő mennyire jó az ágyban. Egy kiragadott részlet:

I'm pretty good at the sex. And pretty good at picture taking. That's about it. Garance (egy másik fashion blogger - a szerk.) is pretty happy. And the hotel-room neighbours are pretty pissed. You can write that; that's totally fine with me.

Ahol aztán mindez még fokozódik:

Tell me more about how skinny I am. Do you think I look better with short hair or long? You can tell me about my butt. What do you think? It's nice, right?

Elképesztő ámokfutás, nem igaz? Több eset lehetséges: elképzelhető, hogy már irtózatosan fáradt volt a pasas, aztán az is lehet, hogy az újságíró tűnt neki butának, plusz nem mérte fel a Globe and Mail jelentőségét és amikor egyeztették a végleges interjút, el sem olvasta azt. Persze simán az is lehet, hogy Scott Schuman egy seggfej.

Mit lehet tenni az ilyen esetek megelőzésére? Alkalmazni kell egy pr-est. :) Egy olyat, aki kiharcolja, hogy bár az interjúalany elképesztő nagy ásznak gondolja magát, ne maradhassanak ilyen részletek a végleges cikkben. Scott Schuman esetében ugyanis nagyon fontos, hogy megmaradjon a divatnak elkötelezett, naphosszat az utcát járó és a még épp csak látható divattrendekre vadászó elegáns úriember képe az emberekben. Még kicsit rá is lehetett volna játszani erre, hogy az illúzió tovább erősödjön.

Persze simán lehet, hogy a könyvkiadó kommunikációs osztálya gondolta azt, hogy milyen jó lesz majd megmutatni a pasas "emberi oldalát". Nos, ha így volt, akkor ezzel hatalmas hibát követtek el és innen üzenem, hogy javasolt lenne újragondolni az egészet, míg nem késő.

Ugyanis ahogy a kommentekből is látszik, hogy ez az illetlen kitárulkozás többeket is elriasztott. Egy példa:

Can some PR "handler" please help this poor sole before he runs his life into the gutter by bragging about how "so many people recognize him on the street” and his pathetic sex life that seems to rock the hotel room next door!!! That’s is so petty and lame! Sorry but this type of guy can’t be an aspiration to anyone. Before we heard this man open his mouth, we used to like his blog.

Nagyon sokan nagyon sokáig azt gondolják, hogy a pr-hez nem kell érteni, mert csak józan paraszti ész és esetleg gyerekszoba kell hozzá. Az ilyen esetek is mutatják, hogy a legkisebb banánhéjon is nagyot lehet csúszni és nagy rombolást vihetünk véghez, ha nincs, aki elkapjon. Eleve kell egy külső szem, ami rögtön kiszúrja a problémás pontokat - saját magunk általában nem tudjuk az ilyen helyzeteket egyedül kezelni.

Remélem, Schumann könyvkiadója rögtön kezelte a kérdést és több ilyen méretes baromságot nem kell már olvasnunk. Mindenesetre pár elkötelezett rajongóval szegényebbek lettek, pedig csak jobban oda kellett volna figyelni.

Az élet nehéz. Pláne ebben az országban, főleg ezekben a válságos időkben. Ráadásul még mindig a szocik vannak kormányon, nekünk innen már csak lefelé, kész vége. Igaz ez mindenre a gazdaságtól a morálig - senki és semmi nem marad érintetlenül.

Ez a magyar valóság a Hír TV szerint, ezt hangsúlyozzák az állandó eposzi jelzők (pl. a bukott pénzügyminiszter), a kiválasztott hírek, a riportok nagy többsége. A Hír TV-t nézve az az érzésed támad, hogy ennél már sosem lehetne rosszabb és szinte felhorgad benned a tettvágy. Mindezt a műsorok készítői ráadásul tényleg komolyan is gondolják.

Ezt tükrözi az Iskolapélda című műsor alcíme is, ami az, hogy  Összeomló közoktatás. (Elsőre nem is hittem a szememnek)

Mekkora már!

Aztán amikor majd jön Viktor, le lehet cserélni az alcímet mondjuk erre: Közoktatással a jövőért.

Bár ilyen egyszerű lenne.

A nagy kiadók utálják a Huffington Postot, meg a blogokat meg a Google-t és mindent, ami idéz tőlük. Igaz, a HuffPo (hű, de benfenntes vagyok!) túl sokszor teszi ezt. A Slate újságírója szerint azonban ha mást nem, egy igazán jó leckét kapnak a lapok, amit meg kellene tanulniuk: a HP azért is annyira sikeres, mert emészhetővé teszi, olvashatóvá rövidíti a mégoly színvonalas, de iszonyatosan hosszú és agyat igénylő publikációkat, ráadásul megspékeli az egészet egy egyedi hanggal.

Aztán még felsorolja, mit tud annyira nagyon:

- SEO-zik ezerrel

- totál aktuális videókat készít a legjobb pillanatokban

- rendszeresen frissíti a híreket

- nem irtózik a bulvártól a komoly politikai témák mellett

A cikk szerzőjének végkövetkeztetése szerint a cikkek eredete homályos és egyre homályosabb, bár az újságírói etikett megkívánja, hogy hivatkozzanak egymásra a kollegák. Azonban bejön a képbe az adott hír igazsága, ami fontosabb a hírversenynél - az a lényeg, hogy az olvasók hozzájuthassanak az információkhoz, a forrás másodlagos.

Kevés ilyen alkalomnak voltam tanúja, szóval nem volt elég időm mélyebben is megfigyelni a dolgot, mindenesetre számomra teljesen zavarbaejtő, amikor egy újságíró irulva-piruva autogramot vagy közös fotót kér az interjúalanyától, netán hirtelen kiesik a szerepéből és elakad a szava, mint egy tizenéves fruskának.

Ez vajon a szakmabelieknek is ciki, vagy csak én vagyon sznob?

Valamennyire megnyugtató választ adott egy profi divatblog, miszerint ez valóban ciki, dehát a divattémában mégiscsak eltolódnak a hangsúlyok... Szerintetek?

Folytatódjék hát a Clay Shirky nevű kutatóval készült interjú, ha esetleg valaki nem olvasta volna azóta a második részt is.

Szerinte tehát az információs túlterhelés egyfajta újludditista képzelgés. Olyan, mintha azt akarnánk, hogy az a sok blogger fogja be, mert már túl sok olvasnivaló van a neten. A probléma egyébként még így sem szűnne meg, mert már a professzionális tartalom is emészthetetlen mennyiségű. Ahogy azt korábban mondta, inkább szűrési problémáról van itt szó, tehát egyszerűen csak sokan nem rendelkeznek az interneten talált információk feldolgozásának készségével, és nem ismerik az ehhez szükséges eszközöket sem.

Amivel kapcsolatban ez a szűrés-dolog érdekes lehet, az a közösségi szűrés, és az egymástól különálló területek információmegosztása. Ez főként a tudományok szempontjából lehet fontos, ezek már egyébként is egyre inkább interdiszciplináris irányt vesznek.

Az újságírással, a hírekkel kapcsolatban is sokmindent mondott, én csak azt emelném ki, hogy szerinte most, hogy elég egyértelműen a vég felé közeledik a nyomtatott sajtó, az újságírók eddig úgy viselkedtek, mint az eltartott feleség: nem igazán értették, honnan volt a pénz, de mivel úgy tűnt, hogy a cukrosbácsijuk elég jövedelmező, nem gondolkoztak ezen. Aztán amint beütött a crach, kiakadtak, hogy "hoppá, mi eddig bizniszeltünk? Hogy a kiadások mindig meghaladták a bevételeinket? És én erről miért csak most tudok?"

Shirky szerint leginkább a negyvenes, a pályájuk közepén levő újságírók sínylik meg az egészet, mert még nem elég idősek ahhoz, hogy nyugdíjba vonuljanak, és nem elég fiatalok, hogy az egészet otthagyják és valami másba kezdjenek. Ez az a réteg, ami felől aztán a legtöbb meglepetés indulhat el Huffington Post módra. Ismét csak szerinte.

A nagy lélegzetvételű cikkeket termelő újságírásról azt mondja, hogy az a karrier-újságírás. A hosszú cikkekre mindig lesznek vevők, ez az egyik legprosperálóbb forma, ehhez lehet a legkönnyebben hirdetéseket keresni, szóval akár egy teljes üzleti tervet is rájuk lehet építeni. (Akkor tehát a Komment.hu nem is elvetélt ötlet? - én) Mindenesetre ebben a szegmensben is kevesebb újságírót fognak foglalkoztatni.

Még az előző részben volt megemlítve, hogy az internettel az amatőr tartalmak hányadának megnövekedése, és az általános színvonal csökkenése érkezett meg. Clay Shirky azt mondja, hogy ez egyre inkább így lesz, viszont a színvonalas tartalmakkal könnyű lesz kitűnni.

A nyomtatott lapok pedig megszűnnek.

Na, hát ennyi.

Ezzel kapcsolatban csak annyi lenne a hozzáfűznivalóm, hogy nem is feltétlenül, illetve csak abban az értelemben beszélhetünk szűrési problémáról, hogy nem tudjuk, hogyan is fogyasszuk az információkat, mert már annyira hozzá vagyunk szokva a hagyományos struktúrákhoz, hanem egyszerűen az frusztrál mindenkit, aki kicsit is mélyebbre ás egy téma linkjei között, hogy iszonyatosan sok olyan tartalom van, ami érdekes, csak éppen nem tudjuk mindet behabzsolni. Nem arról van szó tehát, hogy zavarnak itt minket a mindenféle cikkek és képek és kommentek megemészthetetlenül, hanem hogy egy olyan információs plázában bolyongunk, ahonnan legszívesebben mindent hazavinnénk, de csak egy kosarunk van. Szerintem ez legyen a legnagyobb gondunk. :) Én mindenesetre mostmár nem fogom ezt felhozni panaszként, meg vagyok győzve.

És ez lement tegnap a Tényekben, a biztonság kedvéért kétszer mutatva az esetet. Amikor elkezdődött az anyag, tisztára azt hittem, hogy mittomén... ráesett a pultnál felstócolt székekre és a kiálló széklábak felnyársalták, belefúródtak az arcába és helyben meg kellett műteni.

Ehhez képest az egész riport(ocska) arról szólt, hogy az ausztrál új-zélandi miniszterelnök eltanyált (ajánlom Nyelvész Józsinak ezt a kőkorszaki kifejezést), amikor kezet akart fogni egy gyorséttermi alkalmazottal. Aztán a mellette levő emberek felsegítették, és ő a megvalósult kézfogás után kiment az ajtón, mintha mi sem történt volna.

Ennyi. Hogy mik vannak, tényleg. És ez van annyira érdekes Bárdos András szerint, hogy lemenjen főműsoridőben! Akkor már inkább egy természeti katasztrófa. Olyat bármikor seperc alatt elő tudtak volna szedni. Tényleg nem értem.

Hadd másoljam be még a Tények.hu-ra is feltöltött beharangozó szöveget:

Elesett az Új-Zélandi miniszterelnök egy bevásárló közponban - aztán, mintha mi sem történt volna.Teljesen kész.
 

Biztos sokan láttak már egy New York Times-t, vagy Guardiant élőben. Hát az huge. Napról-napra hatalmas kupac papír, aminek mondjuk csak a negyedét olvassa el az ember. Eleve a formátum, azaz a lapok nagysága sem éppen felhasználóbarát, de ennyi önmagában is egészséges méretű, egymásba hajtogatott újság egyszerre teljesen felesleges. És ha felesleges, akkor pazarló. Az pedig tiszta idegbaj.

A nyomtatott lapok olvasottsága számos okból csökken világszerte mindenütt. Nagyrészt az internet ebben a ludas, ráadásul az online kiadás nem tuti menedék, mert az olvasók sem egy az egyben lovagolnak át online-ra. Egy részük elvész útközben. Nade visszatérve: Szerintem az internet mellett ez az emészthetetlen mennyiségű, lelkiismeretfurdalást okozó papírhalom is elriasztja az embereket attól, hogy napilapot vegyenek.

Ha viszont lenne választásuk, talán meggondolnák, hogy a Metro helyett mondjuk a Guardian hírrovatát vegyék meg, és esetleg hozzácsapják hétvégén a Travelt, vagy a Sportot. Máris emészhető mennyiség, és mégis minőségi a tartalom. Ráadásul a kis csomagokért többet el lehet kérni, mintha együtt értékesítenék őket. Szóval lehet, hogy még rentábilis is lenne a dolog.

Persze jöhet is a jogos felvetés, hogy akkor a kevésbé népszerű "alújságok", mondjuk egy Arts, vagy egy Science hogy fog túlélni, vagy hogy fog fennmaradni a nívó. Valóban van ilyen kockázat. Itt talán az a megoldás, ha mellékletként húzzák be ezeket mondjuk a hírekbe. Tudom, tudom, hogy ez máris önellentmondás, de a totális következetesség a megoldások halála.