Mikor még fiatalok voltunk, viszonylag egyszerű volt zenekart alapítani, mert még könnyű volt nevet találni. (Ha valaki most azzal jönne, hogy mi köze a névnek a zenekar megalapításához - hát sok. Az teremti meg a kohéziót, sőt meghatározza a stílust, az irányt is. Nélküle nem indulnak be rendesen a dolgok).

Ma azonban már nagyon nehéz zenekarnevet találni, mert ha véletlenül ugyanazt találtad ki, mint más, nem hivatkozhatsz arra, hogy nem tudtál erről. Ott a Google, a MySpace, le lehet csekkolni, hogy a választott néven éppen ki fut.

A helyzet eléggé kétségbeejtő egyrészt azért, mert bármilyen kis sufnizenekar láthatóvá válik azzal, hogy felteszi magát a MySpace-re. Ráadásul, ha igazolja, hogy márpedig őt hallgatják vagy 64-en, akkor egyértelműen jogot formálhat a használt névre, feltéve, ha ő tette azt elsőként. Másrészt pedig azért kínos az egész, mert a probléma már olyan méreteket öltött, hogy a legbiztosabb megoldás teljesen értelmetlen vagy fura, véletlenszerűen összeválogatott szavak vagy mondatrészek választása névnek, ami meg a zenehallgatókat hozza zavarba.

A legrosszabb, amikor már kezd sikered lenni, erre valaki beszól és meg kell változtani a nevedet. Az új névvel viszont már lehet, hogy a korábbi rajongóid körében sem biztos, hogy népszerű leszel, legalábbis ezt mutatják a tapasztalatok.

Persze mi magyarok kicsit jobb helyzetben vagyunk, ha magyar nevet próbálunk meg kitatlálni, de már itthon is látni, hogy a feladat egyre nehezebb.

Bármikor jól jöhet az infó arról, hogyan kell meghajolni egy japán emberrel való találkozáskor. A Slate a témát annak kapcsán vette elő, hogy a Toyota elnöke sokak szerint nem a megfelelő módozatot választotta a bocsánatkérése során. Ugyanis egy műszaki hiba miatt legalább 19 ember halt meg, mindezt azonban egy rövid meghajlás kíséretében próbálta meg kommunikálni.

Lássuk, milyen opciói lettek volna. A japán kultúrában négyféle meghajlási típus van:

- az eshaku, ami egy 15 fokos szögben történő bólintás

- a keirei, ami egy meghajlás 30 fokban

- a shaikerei, ami egy teljes, 45-90 fokos meghajlás

- a dogeza, ami a teljes legörnyedés, kifejezendő a mély sajnálatot.

A meghajlásokat persze nem lehet csak a fokok szerint megítélni: számít, hogy mennyi ideig tart a mozdulat és az a kontextus is, amiben mindez történik.

Ez az egész elég bonyolult, a gyerekeket már akkor elkezdik oktatni erre, amikor megtanulnak járni. Az iskolában is nagy hangsúlyt helyeznek erre, ennek ellenére vannak nehéz helyzetek, amiket még a gyakorlott japán egyedek sem feltétlenül tudnak jól megítélni. A mozdulatot ugyanis az alárendelt fél mélyebben és hosszabb ideig végzi, de nem mindig egyértelmű, hogy ki is az egy adott szituációban, akire mindez vonatkozik. (Például sikeres író találkozik az egyetemi rektorral)

Teljes őrület az egész, de nekem tetszik.

A Toyota ügyről a Tokyo reloaded blogon találhatjátok a részleteket.

A következő példát nem azért hozom fel, mert szerintem itthon elképesztően rossz a helyzet, mert mindenki buta és használhatatlan és mekkora egy koszfészekben vagyunk. Nem. Eszem ágában sincs összehasonlítani az USA online piacát az itthonival, nem említhető egy lapon a kettő.

Épp csak szeretném megmutatni, hogy a világ szerencsésebb felében elképzelhető az, hogy tehetséges, felsőbb körökből vagy legalábbis jó anyagi háttérrel induló emberek a blogjukkal milyen szintre tudnak eljutni. (Ez a társadalmi helyzet-szempont itt most azért fontos, mert a divatról van szó.)

Aki kicsit is foglalkozik a témával, azt tudja, hogy Scott Schumann és Garance Doré viszi talán a két legfontosabb street fashion blogot, ráadásul pár hónapja elkezdtek járni, úgyhogy lehetőségeik és márkaértékük is megsokszorozódott. Garance ráadásul nagyon jól rajzol is, szóval egy ideje megszaporodtak a felkérések.

Valószínűleg annak érdekében, hogy még több hirdetőre tegyenek szert, és hogy a meglévőkkel elmélyítsék a személyes kapcsolatot, valamint természetesen, hogy az imázsukat építsék, összehoztak egy workshopot, amire elsősörban hirdetőket hívták meg. Egyébként csupán nézelődni is lehetett, szóval nem volt exkluzív a kör.

A részvételért 55-65 dollárt kellett fizetni, a divat és a social media lehetőségeit taglaló előadások után pedig koktélozni lehetett. Be is teszem ide a meghívót: 

Hát igen. Elképesztően elegáns és menő az egész. Az mondjuk vicces, hogy rámentek erre a bulvárvonalra azzal, hogy "speaking together for the first time", de ettől most tekintsünk el. Klassz, amikor ennyire megy valakinek a szekér.

Régi, azaz bitlisz a sztori, ezért bocsánat azoktól, akik már ismerték korábban. A lényeg, hogy a Fülöp-Szigeteken nem szabad Sinatrától a My Wayt énekelni, mert jó eséllyel kinyírnak, esetleg megvernek. Ez már olyan sok emberrel előfordult, hogy el is nevezték a jelenséget My Way-gyilkosságoknak.

Hogy pontosan hány ilyen eset történt, nem tudják megbecsülni, az okával kapcsolatban is csak spekulálni lehet. Az biztos, hogy gyakran a hamis éneklés és a közönség nevetgélése generálja a konfliktust. A problémát talán az okozza, hogy a dalt mindenki ismeri és mindeki véleményt is formál vele kapcsolatban. Az is lehet, hogy egyszerűen csak a nagy számok törvénye érvényesül: sokat éneklik, ezért fordul elő, hogy az erőszakos cselekmények pont ehhez a számhoz kötődnek.

Bármi is legyen az oka, az óvatosabbak inkább meg sem kockáztatják a dolgot, és lemondanak a dalról. Az sem árt, ha a gúnyos pillantásokat megspórolja az ember.

Kérdés: Budapesten egyébként hol vannak jó karaoke-bárok? Olyanok, ahol egy-egy kisebb társaság is elkülönülhet.