Ha autósan kezdődött a munkahét, miért ne ezzel fejezzem be? Egyébként csak elfelejtettem megkérdezni a következőt: ti bírjátok a luxusautókban a faborítást? Tudjátok: ajtó, műszerfal, sebváltó, kormány - mind egytől egyig fa, és pont a kivételes minőségű modellekben. Témában jártasok: lehet mást választani? Csak hogy tudjam, ha eljutok odáig, merre érdemes keresgélnem. :)
Kerestem, kerestem, de úgy látszik az előző blogomban írtam arról, hogy barna autók kellenek az utakra (nem találom azt a linket sem, egyébként). Ugyanis a UPS csokibarna flottája szerintem elképesztő jól néz ki, meg egyszer az egyik új Toyota Yaris hirdetéséről hónapokig azt hittem, hogy barna autó van rajta. Nagyon tetszett, úgyhogy megörültem.
Aztán persze kiderült, hogy rosszul látok (micsoda meglepetés), ennek ellenére nem tettem le arról, hogy barna autókat szuggeráljak az utakra.
És tessék!! A Mercedes 2010-re tervezett egyik új modellje ugyanis nemcsak, hogy elérhető barna színben, hanem még azzal is hirdetik (asszem az Elle-ben). Nem mondom, hogy a kedvenc árnyalatom, de haladás.
A barna szín egyébként nem a kedvencem, pláne nem használati tárgyakon, de egy-egy autómodellhez nagyon passzolna szerintem. A csokibarna árnyalat meg pláne.
Vagy inkább a design hatott rám? Nem tudom biztosan, mindenesetre régen írtam már arról, milyen, amikor simán bekajálok valamit, mert valaki úgy döntött, hogy márpedig ő eladja a termékét.
Ez az új cucc, ami befigyelt, egy óra a Too Late-től. Egy kis olasz cég ez, ami irtó szexi kis műanyag órákat árul.
Na és most tessék figyelni: legalább egy évtizede nem hordok órát. Mindig is úgy gondoltam, hogy az felesleges a kijelzők korában. Ezenkívül nem hordok vackokat, így ékszert sem. (Vagy legalábbis nagyon ritkán.)
Ehhez képest az óra megtekintése és megrendelése között kábé (és maximum) öt perc telt el.
Mindez miért? Mert:
És ami külön jó: nagyon gyorsan ideért.
Undorító ez a fogyasztói kultúra, undorító.
Ui.: Egyébként aztán kiderült, hogy a Formában is lehet kapni, dupla annyiért.
Voltam előző héten egy újabb eseményen a városhasználati projekt keretein belül, ez a The Room magazin új lapszámának beharangozó partyja volt. Csak ott volt a bökkenő, hogy sok ismerős volt és kevés fényképezgető ember, úgyhogy most nem vettem elő a kamerámat. Majd legközelebb. Azért ejtsünk néhány szót az eseményről és a lapról.
A parti
Az utóbbi időben a Merlinben vannak a lapindító bulik, ami jót tesz az eseménynek, mert a Gödör valahogy nem volt alkalmas erre. Ott legalábbis eszembe sem jutott, hogy egy kicsit is elidőzzek. A Merlinben viszont le lehet ülni, van nagy tánctér, szóval rendben van.
A mostani közönség jobb volt, mint a legutóbbi alkalommal valamikor tavasszal. Valahogy kevesebb anorexiás lányhordát és több normál fiatalt láttunk. A zene is inkább vicces akart lenni, de talán kicsit lehetett volna merészebb.
És hogy milyen volt emberek között lenni? So-so. Mivel lazább volt a hangulat, most bírtam. Azért túl sokáig nem voltam ott, de határozottan kezdek belejönni.
Egyébként nem direkt van, hogy csak ilyen helyekre jutok el. Mindig bekarikázom a furább programokat, de egy héten csak egyre van kapacitásom.
Az új lapszám
A fő téma ezúttal a Women Wonder. Ennek megfelelően a fő interjúk és riportok emblematikus nőkről szólnak, mint amilyen Rita Ackermann, Tóth Orsi, vagy éppen Cicciolina.
A divatsorozatok nagyon szépek, valahogy az őszi/téli lapszámokban talán a súlyosabb, gazdagabb ruhák miatt sokkal jobban szárnyalnak a készítők. A kedvencem ennek ellenére a Kovács Lehel által rajzolt Shooting Season c. sorozat.
A pr-cikkeket még mindig nem jól kezelik, azaz nem jelölik, hogy szponzorált a tartalom. Ettől eltekintve jobb olvasni az újságot, mert mostmár nem az van, hogy (szinte) minden szöveget Tóth Ali ír. Ezek az újonnan bevont emberek teljesen rendben vannak, értenek ahhoz, amiről írnak és a több hang megszólalása is kellemesebb, mint szegény Túlhajszolt Ali egyszemélyes előadása. Főleg a comic téma tetszett.
Szóval most sikerült a régi jó Room-os hagyományoknak megfelelően ütős lapszámot összehozni. Persze ne várjunk világmegváltást, bár lehet, hogy ez mégis az, hiszen végeredményben nagy szó, hogy egy nemzetközileg vállalható, vizuálisan szupererős magazin születik itthon félévről félévre. Remélem, hogy ez már csak egyre jobb lesz.
Mivel videót nem készítettem, kárpótlásul kigyűjtöttem két kedvenc számomat a Girls in Hawaii-tól, már azok közül, amik fenn vannak a Mixwit rendszerében. Plusz egyet a Design7-es videóban lehet meghallgatni. Úgy látszik, kezdek rákattanni az indy-re. Bambuláshoz ajánlom. :)
Fiúk, ne nézzetek ide, megint divat lesz a téma. Dehát mit tehet az ember, ha most volt a mindenféle Fashion Week? Könnyen belátható, hogy mi fashion freak-ek eszköztelenek vagyunk egy ilyen szituációban. Ezért megtettem, amit tudtam: összegyűjtöttem a kínálatból mindent, ami tetszik.
Egyszerűen intézem a dolgot. Van fekete/fehér - natúr/bézs, és színes gyűjtemény. A válogatás során a fő szempont az volt, hogy ha olyan milliárdos lennék, akinek hivatásából kifolyólag meg is kell jelennie valahogy, akkor felvenném-e ezeket. Persze kivételek mindig vannak, de alapvetően egyfajta kívánságlista ez itt.
Enjoy!
Fekete/fehér/natúr Színes
Mutattam már a videómat? A Design7-en készítettem.
A Guardian újságírója mutatott rá arra, hogy mostmár minden bokorban street fashion blog terem, és mára természetes lett a paparazzószerűen zsizsegő bloggerek hada, főleg a divatheteken.
Sok médium állandó rovattá tette az ilyen blogokat (ahogy nálunk a cotcot), és van már olyan blogger, aki a ruhagyártó cégeknek adja el a kifejezetten a divatszerkesztőkről készült képeit, ugyanis leginkább ők azok, akik iránymutatóak a kifutók divatjának a mindennapokra való alkalmazásában. A lényeg, hogy annyira sok ilyen blog van, hogy létrejöttek már street fashion blogokat szemléző blogok is.
A Jezebel egyik bloggere szerint bár nagyon inspiráló lehet a street fashion, azért nem nehéz észrevenni, hogy valójában a magazinokban látható sémák termelődnek újra, kicsit szofisztikáltabb módon: itt is mindenki vékony, fiatal és cool. Azt is írja, hogy az egyediség keresése alapvetően a norma újrateremtését szolgálja, és hogy alapvetően mindenki ugyanúgy néz ki.
Ezzel szerintem semmi baj, hiszen az könnyen belátható, hogy egy-egy olyan társadalmi csoport van itt megörökítve, ahol alapvetően azonos ízlés szerint élnek és öltözködnek az emberek. Ez olyan, mint az emós, a gothic vagy a dark, csak éppen annyira eklektikus, hogy nehéz észrevenni az egyezéseket.
Nekem inkább az a fő bajom ezekkel a blogokkal, hogy tényleg ritkán láthatunk testesebb embereket, a Sartorialistnál is a legtöbben iszonyú vékonyak és a nők elképesztően magas sarkú cipőkben járnak. A pasik is olyan gazdag macsók többnyire, akiket az életben nem szólítanék meg. Eleve a nagyon divatos pasasokkal nem tudok mit kezdeni. Szerintem nem lehet őket komolyan venni.
A divattal, vagy inkább stílussal az a gond, hogy egy megfelelő élet is kell hozzá a pénztárcán kívül. Hiába áll jól valakinek egy tízcentis ördögi magassarkú, ha az ő kis mindennapi életében jelmezként hat. Ezek a blogok annyiban félrevezetőek, hogy szinte elhitetik veled, hogy a stílusosság csak stílus kérdése. Ez pedig hazugság, mert csak bizonyos körök és életkorok teszik lehetővé, hogy kibontakozz. Persze érdemes nézelődni, az sosem árt, ha szép dolgokkal találkozunk. De sose vegyük ezeket a képeket túl komolyan.
Vagy lengyelek. Vagy románok. Mindegy is, a lényeg a letörölhetetlen, feledhetetlen keletiblokk-érzés. Nem is értem azt az öt százalék reményt, ami bennem volt a TV2 új arculatát illetően. Arra számítottam, hogy majd jól megalkotják a frankót, és beállítanak valami elegáns, könnyed dologgal, hogy aztán a többi csatornának is rá kelljen kontrázni. Hiszen úgy tűnt, hogy tanultak a zárójeles kettesből, amit Erdélyi Zsoltnak köszönhettünk. Nekem legalábbis egészen bejött a legutóbbi design.
Erre mit kapunk? Televizje Szlovenszkij Ketecske.
És miaf@sznak kell a logóba a URL?
Ez valami közszolgálati megállapodás volt az Informatikai Minisztériummal, hogy ezzel sarkallják az embereket az internethasználatra? Vagy újraértelmezték a vonal alatti marketingkommunikációt?
Pedig tényleg össze kellene kapniuk magukat, mert például az RTL Klub sem kilencvenes éves németes már és Erős Antónia is egyre inkább korábbi, szép önmagára hasonlít.
Ilyesmit inkább az M1/M2 párostól vártam volna, mert ez a kórház a város szélén fíling inkább a Híradóban megszokott irizáló, fényes blúzok világához passzol. De milyen pech! Még a közszolgálatinak is jobban néz ki az arculata.
A TV2 mostani teljesítményét én egy_kettessel_értékelném. Á la Hal a tortán.
Egy egész jó összeállítást találtam az utóbbi évtizedek legnagyobb divathülyeségeiről, mindhez mellékelték a jelenlegi trendeket, merthogy ma hasonló dolgok lettek divatosak. Lássuk a listát:
1. Hatalmas válltömések
2. Poncsó
3. Leggings
4. Midiszoknya
5. Nagy haj
6. Lábpántos nadrág
7. Kilógó tanga
8. Focista frizura
9. Boleró
10. Töröknadrág
11. Világosra koptatott (hipózott) farmer
12. Csípőnadrág
Hát amivel én nem értek egyet, az a midiszoknya, a boleró és a töröknadrág. Sok csajnak nagyon jól állnak.
Egyébként az elég furcsa, hogy a török nadrág csak most kezd beszivárogni a kifutókra. Már 2004-ben ilyenről álmodoztam, mert a francia lányok délen azt hordták. Végre bejött négy év késéssel hozzánk is, ezért aztán azt hittem, hogy az egész sztornó. De úgy látszik, egy darabig él még.
A csípőnadrágról meg az a véleményem, hogy bárcsak elfelejthetnénk, bárcsak ne ilyet árulna még mindig minden bolt a Mangótól a Zaráig, a Bershkáig. Egy időben arra kényszerültem, hogy titkárnőboltokba járjak, mert sehol nem volt normális nadrág. Aztán végre a HM elkezdett ilyet árulni. Talán egy-két év múlva emberi lények is vehetnek maguknak nadrágot.
Évekig a Gap volt a világ legnagyobb ruházati lánca, most viszont a spanyol Inditexhez tartozó Zara vette át a helyét. A többi almárka, így a Bershka vagy a nálunk nem kapható Massimo Dutti is nagyon jól teljesít.
Felmerül a kérdés, hogy a Gap miért csúszott lejjebb a ranglistán és miért pont a drágább Banana Republic remekel még a társaság kínálatából?
Az egyik lehetséges válasz, hogy a recesszió idején az emberek inkább kevesebbet vásárolnak drágábban. Gazdaságilag nehezebb időszakokban ugyanis mindig divatba jönnek az egyszerűbb, elegáns szabású, jó anyagból készült ruhák, mert tudatosabban kezdenek vásárolni az emberek.
A Zara ezt elég jól hozza is. Viszonylag jó anyagokból dolgoznak, esztétikus, nagyon nőies ruhákat készítenek. Emellett pontosan lekövetik az aktuális divatot, értem ezalatt a divat-divatot, azaz azt, amit a kifutókon is látunk. (Ha megint bejutok egy boltba, megmutatom, pontosan mire is gondolok.)
A Gap nem biztos, hogy jó megoldást választott a krízis megoldására: kirúgta az európai csapatát, pedig pont innen jöhetne egy kis vérátömlesztés.
Szóval jelenleg úgy tűnik, hogy nem maradunk le sokról, amíg nincs nálunk Gap/OldNavy/Banana Republic.
Nemrég jelent meg egy cikk arról, hogy a hírességek már egyre kevésbé válnak be reklámkampányokban, mert “az emberek besokalltak” tőlük, és eleve túl sok márkának adják oda az arcukat.
Rossz hír a hírességek számára, hogy a saját nevük által fémjelzett ruhamárkák sem igazán sikeresek. Victoria Beckham és az MTV-ről ismerős Hills című álreality egyik főszereplője, Lauren Conrad is ki lett penderítve egy cég, a Kitson kínálatából. A tulaj megosztotta jótanácsait is, amivel lényegében mindent elmond a celebrity-divattervezésről:
1. Vedd figyelembe, hogy nem mindenki XS-es méret, mint te.
2. Ne hidd azt, hogy szétkapkodják a ruháidat, csak mert te egy celeb vagy.
3. Többször is menj el személyesen a boltokba, hogy ezzel támogasd a márkádat. Amúgy is egész nap vásárolsz, nem?
4. Ne higgy el mindent a pr-eseidnek. Elvégre is azért fizeted őket, hogy egyetértsenek veled.
5. Menj el az egyik közeli kávézóba a vázlatfüzeteddel, miután odacsődítetted a paparazzikat. Sosem árt, ha úgy tűnik, mintha dolgoznál.
6. Ne vedd magad túl komolyan. Nem vagy Coco Chanel.
7. Évente egynél többször hordd a saját tervezésedet.
8. Ne engedd, hogy Amy Winehouse felvegye őket.
Az utolsó kitétellel nem értek egyet, de a többi elég indokoltnak tűnik.
Itthon szerencsére nem igazán kell félni mondjuk egy Soltész Rezső sportkollekciótól, mert nincs könnyűiparunk, de azért sosem árt felvérteződni a vészkorszakra.
Mostanában két olyan sztorira bukkantam, ahol a nagy(vállalat) “felhasználja” a kicsi szellemi termékét.
Az egyikben arra találhatunk példákat, amikor képzőművészek alkotásait reklámokban idézik, de sajnos ahogy a reklám- és a művészeti világban is gyakran előfordul, nem mindig lehet egyértelműen eldönteni, hogy plagizálás történt.
Mert míg Christian Marclay esetében egyértelmű, hogy lenyúlta egy 1995-ös videóját az Apple (korábban ugyanis meg akarták venni tőle a jogokat, csak ő nem adta, ezért csináltak egy “saját” verziót), addig egy Spencer Tunick nevű művész már sokkal kevésbé lehet biztos a dolgában. Az ő munkáiban meztelen emberek jelennek meg különböző terekben. Gondolom a nagyítások is jó nagyok. Nade mindegy – itt már elég hihető a reklámügynökség indoklása, miszerint ők az emberi bőrről készítettek szpotot, ehhez pedig úgy érezték, hogy megfelelő eszköz pár tucat pőre ember lefilmezése.
Az Apple reklámja (tökugyanaz, mint a koppintott videó)
Az a hír járja, hogy egyre több ilyen eset van, de leggyakrabban nem történik feljelentés. Pedig néha nagyon kínos a dolog. Például a mindenki által ismert Honda reklám láttán sokan azt hitték, hogy Peter Fischli és David Weiss eladták díjnyertes videójuk koncepcióját. Így szintén nem annyira vicces a történet.
Ez az eredeti.
Ez a Honda.
A másik sztori az Hermést hozza rossz hírbe. Ugyanis az egyik sálja teljesen úgy néz ki, mint egy nakshi kantha nevű bangladesi nép munkája. Elvileg már húsz éve azon dolgoznak az ottaniak, hogy új életet leheljenek a helyi népművészetbe, és világszerte árulják a munkáikat. Erre az Hermés előállt ezzel a designnal, több tízszeres áron.
Hm, hm….
Az első sztorik esetében úgy érzem, hogy a művészeknek néhány esetben egyszerűen “be kell nyelniük” a nyúlást, hiszen valóban lehet szó egyszerű koincidenciákról.
A második sztori… hát nem is tudom. Ha mondjuk a kazah viselet a divat, akkor a kazah nénik nevében kellene protestálnunk, vagy hogy van ez? Persze értem én, hogy kicsit visszatetsző lehet, ha egy nagyvállalat “inspirálódik” kulturális kincseink által, de mióta ugyanaz a célcsoport és a vásárlói réteg a két termék esetében? Miről beszélünk?
Kedvencem, a the coolhunter divatsite-ot indított Fashionation néven, aminek az a lényege, hogy a legjobb anyagokat gyűjtik össze a legkülönbözőbb divatmagazinokból, és teljes sorozatokat mutatnak meg saját kommentekkel.
Tehát ha nem is teljes merítést kapsz, azért a legfontosabb fotósorozatokat, videókat, divatbemutatókat meg tudod nézni, vagy épp képbe kerülhetsz arról, kik most a legjobb fotósok.
Természetesen itt is van street fashion, de most leegyszerűsítették a témát: szavazni lehet, hogy az egymás mellé tett két, egymásra eléggé hasonlító ember/öltözet közül melyik néz ki jobban, ennyi. Nem tudjuk meg, hogy mit hol vett a delikvens, vagy hogy miért az ötvenes évek gönceiben érzi jól magát.
Szerintem tetszeni fog, mert elég keveset vállal, és azt - a coolhunter eddigi működését tekintve - biztosan teljesíteni fogja.
Lehet, hogy a szabadságolásom miatt nem találkoztam a hírrel, mindenesetre sehol nem láttam, hogy írtak volna az est.hu redesign-járól.
Hű. Először azt hittem, hogy eltérítés áldozata lettem vagy valamit félregépeltem, de az ismerős menürendszer végül meggyőzött arról, hogy ez tényleg az est.hu, csak éppen lecsiszolva.
Annyira, hogy a honlap minden lényegét elveszítette. Karakteresség nulla, mostmár E.T. sem mentheti meg attól, hogy ne az Exit legyen a fő online információforrás. Idővel.
Ki gondolhatta ezt komolyan? Átvették a sales-esek az uralmat és elhitették a vezetőséggel, hogy az egyetlen fontos cél a hirdetéseknek való megágyazás? Gyaluljunk le mindent, hogy már csak a hirdetések látsszanak?
Nagyon kemény, érdemes megnézni.
