Érthetetlenül alacsony az igazi, nyári meleg népszerűsége mostanában, pedig annál nincs lelombozóbb, mint amikor minden nap vihar és zivatar várja az irodistát hazafelé menet. Úgyhogy nagyon örülök a 35 fokon felüli hőmérsékletnek, szerintem ezt így illik júliusban.

A meleg jó, mert

- muszáj lelassulnod (szerencsére mindenki más is így tesz)

- nem feszülsz annyira, mert ellazulnak az izmaid

- sokkal könnyebb ételeket kívánsz, sok folyadékot iszol

- a csajok egy szál semmiben járkálnak

- a pasik félmeztelenül sportolnak

- a legjobb ürügy a semmittevésre, hűsölésre

- büntetlenül donaldkacsázhatsz vagy csupaszkodhatsz a lakásban

- élvezhető hőmérsékletű a Balaton

- literszámra kényeztetheted magad limonádéval, sörrel

- fagyi

- sörkertek, teraszok

- olyan, mintha nyaralnál

- ilyenkor helyénvaló, ha latin zenéket hallgatsz 

Gondolom, már a lista olvasása közben elkezdtetek anyázni, hogy "És mit csináljon, aki dolgozik bameg?!". Hát üljön a klímás irodájában, azt.

Vannak azért tippjeim azoknak, akik szenvednek. Tegnap például Rabbitot biztatgattam, hogy próbálja ki a meleg/langyos teát. Nem tudom, mennyire vált be neki. :) További tipp a meleggel indító zuhany, amit csak kicsit kell langyosabbra venni. Aztán ott van még a térd- és könyökhajlat, plusz a nyakszirt bevizezése. Én ezt bírom a legjobban, szerintem tényleg hat. Lehet még legyezőzni, igaz ez főként a lányok számára járható út. Persze azt is értem, ha nem hisztek nekem, mert én elfogult vagyok a kánikula iránt. 

Azért próbáljátok meg élvezni ezt a pár napot, higgyétek el, nagyon (túlságosan rövid) lesz ez az időszak, aztán majd lehet sajnálkozni a hideg, szeles őszi-téli napokon, ugye. Ja, egyébként erről írtam kábé egy éve egy posztot. Nem írom le újra. :)

Elképesztő jó német TCR-reklámra bukkantam! A téma a családon belüli erőszak. Buszmegállókban teszik ki és az a lényege, hogy amíg nem nézel oda, egy tipikus nőverős pillanat látható, amikor viszont ránézel a plakátra, minimális (direkt) késleltetéssel egy boldognak tűnő pár mosolyog vissza rád.

Ötös!

"Life is nothing but high school … you get into real life and that turns out to be high school again - class officers, cheerleaders, and all." Kurt Vonnegut

Ezt a Jezebel egyik cikkében idézik, melyben egy olyan kutatásról volt szó, aminek az volt az eredménye, hogy a középiskola nagymenői a való életben is nagymenők lesznek. Minél népszerűbb volt valaki már akkor, annál többet keresett felnőttként. Ugyanis barátonként két százalékkal nőtt a "prémium", ebből következik, hogy a plusz tanulóévek, mondjuk egy MA végzettség pénzre lefordítva megspórolható két és fél új barát megszerzésével.

Gondolom ez azért van, mert aki igazi nagymenő, az mázlista adottságokon, mondjuk a pénzes szülőkön, vagy a menő külsőn kívül még vonzó személyiséggel, vagy legalábbis kevesebb görccsel is rendelkezik - ez pedig melyik munkahelyen nem vonzó? És persze itt hat a leginkább a B-vitamin, ahogy a németek a networking előnyeit nevezik. (B, mint Beziehung, azaz kapcsolat).

Na nekem ez eddig még sosem jött be sok okból, főleg mert egyáltalán nem abban a környezetben mozgok, ahol felnőttem, és egyetemistának sem voltam az igazi, mert nem partiztam éjjel-nappal (amit azért bánok). De ez most tökmindegy. Hogy milyen voltam középiskolásként? Unatkozó outsider. :) Sok barátom volt azért, csak nem az én iskolámban.

És ti? Mennyire voltatok menők? Melyik kasztba tartoztatok? Próbálok retró megnevezéseket is felidézni, amik még a mi gyerekkorunkban voltak érvényesek. Itt két kérdéskör fog kavarogni, mindenki azt kattintsa be, ami a legmeghatározóbb volt az identitásában.

Volt egy-két hete a New York Times-ban egy történet egy házaspárról, akik egyre inkább eltávolodtak egymástól. Az autista emberekkel dolgozó feleség azonban ahogy haladt előre a szakmájában és az autizmus spektrum egyre több rétegéből érkezőkkel is foglalkoznia kellett, elkezdett arra gyanakodni, hogy a férje autista.

Le is ültette egy asperger teszt elé, és már a kérdések megválaszolásánál érezték, hogy itt valószínűleg tényleg erről van szó, szaporodtak ugyanis az olyan kérdésekre az igenek, mint például: Gyakran beszél az Ön számára fontos speciális témáról még akkor is, ha mások láthatóan nem mutatnak érdeklődést? Frusztrálttá válik, ha nem ülhet a kedvenc székébe? stb. A pontszám 155 volt 200-ból.

Kérdezhetitek, hogy a felesége miért nem szúrta ki korábban, hogy valami nincs rendben? Egyrészt a pasas az udvarlás időszakában a legjobb oldalát mutatta, másrészt a furcsaságain csak nevetett a nő. Amikor azonban már együtt éltek, nem lehetett tovább rejtőzködni és kiütköztek a főbb, normál körülmények között negatív előjellel ellátott tulajdonságok: egocentrikusság, fura és ismétlődő szokások, a végletekig vitt speciális érdeklődési terület. Ezen túlmenően azonban egyre több és több ilyen dolog került elő a tarsolyból, ami kikészítette a feleséget.

Ezt eléggé érdekes lehetett újra összerakni, de gondolom sok házaspár kerül hasonló helyzetbe. Náluk a legfontosabb az volt, hogy a férfi mondja el, ha gondja van, mondjuk akárcsak az, hogy nagy a rendetlenség - ezt ugyanis korábban csak magában puffogva próbálta elintézni. Azonban idővel ez egyre jobban ment és az empátián is sokat sikerült fejleszteniük. Például amikor a feleség elmagyarázta, hogy azért van rendetlenség, mert két kisbabájuk van és a munka mellett már nincs energiája takarítani, a pasi eljutott odáig, hogy akkor segít neki. Jessz! Fel is írta a Best Practices naplóba, hogy "Rakj rendet, ne puffogj".

Aztán már egyéb dolgokkal is próbálkozott, így ha látta, hogy a felesége tök fáradt, elvitte a gyerekeket, hogy pihenhessen, vagy megmasszírozta a lábát. Ez nála eleinte gépiesen ment, de idővel valódivá vált minden ilyen gesztus.

Az a gyanúm, hogy ez minden normál ember esetében is így működik. Szóval ennek az üzenete, hogy végy egy nagy levegőt és legyél nagyvonalú - tutira beválik.

A Jezebel is foglalkozott a cikkel, ők azt írták, hogy most tök divatos lett az Aspergeres öndiagnózis, de mivel New Yorkról beszélünk, ezen egyáltalán nem lepődtem meg.

Érdekességképpen itt egy általános autizmus teszt. Természetesen ez nem helyettesíti a diagnózist, de elég érdekes.

Főleg hímnemű marketingeseknek érdemes megnéznie, min ment keresztül a Dell a mini netbookjainak kampányában. Készítettek egy site-ot Della néven, ahol szééépen artikulááááltan elmondták a nőknek, hogy a mini netbook az olyan, hogy használhatják kalóriabevitel-számláló honlapok látogatására, vagy éppen recepteket keresgélhetnek a neten.

Ez nem igazán talált befogadó közönségre, valószínűleg sok elégedetlenkedő levelet kaphattak a kommentek mellé (amiknek egy vállalati site-on nem látom annyira sok értelmét), mert kicsit finomítottak a tippeken. Egyébként érdemes megnézni, semmi értelme nincs a szövegnek, még így sem.

A Dell tehát beismerte a hibát, elnézést kért és gyorsan korrigált - korrekt. Nem kellett volna azonban eljutnia idáig: amennyire megítélhetem, a nők bár szeretnek hülyülni és simán lehet, hogy megvesznek poénból egy rózsaszín fúrógépet, azért a nap nagy részében értelmes emberi lények, komplex gondolatokkal, ízléssel, lelkivilággal és életmóddal.

Ezért ha egy nőt akarsz megszólítani, esetleg valóban érdemes lehet kicsit csiszolni a durva éleken, de semmiképp sem érdemes visszamenni a Disney hercegnőkig. Ezt egyedül a kozmetikai ipar és a divat teheti meg büntetlenül. Egyelőre.

Frissítés: A Dell megszünteti az egész Della hóbelevancot. Okos döntés.

A boldogságkutatás eléggé gyerekcipőben jár, de egyes kutatók már odáig elmennek, hogy azt tanulmányozzák, hogyan kellene megváltoztatni a törvényeket annak érdekében, hogy több ember lehessen boldog?

Az a tapasztalatuk ugyanis, hogy az emberek nem igazán jól lövik be, mitől és mennyire lesznek boldogok vagy boldogtalanok. A feltevésük szerint viszont ha az egyes boldogságkutatási eredményeknek megfelelően a társadalmi előírások kicsit változnának, akkor mivel alkalmazkodnunk kellene hozzájuk, automatice boldogabbak lennénk. Ilyen lehet például, ha növelik a minimálbért, lazítanak a válási procedúrán, vagy növelik a sebességhatárt.

Példa a tévhiteink cáfolatára, hogy a lottóötöstől nem leszünk hosszútávon boldogabbak, ha pedig valaki visszafordíthatatlanul megsérül, mondjuk lebénul, nem lesz annyira boldogtalan, mint gondolná. És ki hinné, de az sokkal jobban kikészít minket, ha valamink fáj, vagy állandó zajnak vagyunk kitéve, mintha mondjuk elvesztenénk a látásunkat. Ehhez valamiért nem tudunk hozzászokni. Ugyanez igaz a hosszú, zsúfolt reggeli BKV-zásra is.

A boldogságkutatók szerint ezeket a jelenségeket meg lehetne fogni, majd a törvénykezésben is érvényt kellene szerezni nekik. Az ellenzők szerint viszont ennyire nem kellene előreszaladni, amivel kicsit egyet tudok érteni. Ugyanis felhoznak a célkitűzés pártolói a cikkben egy olyan példát, hogy a testi fogyatékkal élőknek hiába fizet az állam kompenzációt, attól nem lesznek boldogabbak - hiszen alapvetően az a gondjuk, hogy el vannak zárva a társadalomtól. (Aha. És akkor ezt hogyan oldanák meg?)

Felmerül az a kérdés is, hogy egyáltalán mi a boldogság? Az, amikor jó hangulatban vagy, vagy amikor általában véve a helyeden vagy? Mire optimalizáljuk a társadalmat? Jókedvre vagy általános jó közérzetre?

Szerintem gondolkozzatok még egy kicsit ezen, fiúk.

Ti pedig addig szavazzatok:

Ha esetleg nem követitek Sarah Haskins munkásságát és tweet-jeit, akkor újdonság lesz számotokra a legutóbbi videója, amiben a pár hónapja dúló kar-őrületről beszél. Michelle Obamának ugyanis tényleg szép karjai vannak, és elég gyakran hord ujjatlan ruhákat. Még a hivatalos, überszexi first lady fotón is szabadon hagyta a karjait.

Ez ugyan az újságírókon kívül senkit nem érdekel (na jó, az emberek 49 százalékát nem), de ki lehet vele tölteni a műsoridőt, meg idővel gondolom el lehet majd adni vele fitness kazikat.

De nézzük inkább, hogyan mondja el mindezt Sarah:

Mindig azt hittem, hogy a Salon.com egy jó site, de most nagyon befürödtem egy jó hosszú cikkel, ami azt boncolgatta, hogy miért nem tudunk már koncentrálni? (Figyelem! Az alapfeltevés tehát, hogy korábban jobban tudtunk.) A forrás számomra hiteles volt, talán ezért szenvedtem végig az írást, hogy legalább valami okosabb kijelentést vagy információt kinyerhessek belőle. Nehéz volt...

A lényeg, hogy az okos emberek okos fejtegetéseinek látszó tárgyak teljesen félreviszik az internethasználatról folyó párbeszédet. Mondhatjuk, hogy csupán másik paradigma szerint nyomják, de azért ennyire nem lehet súlyos a helyzet.

Nade hogy végre arról beszéljek, ami a cikkben szerepel: az alapfeltevés az, hogy bár a Google és az internet nem tesz minket hülyévé, az azért érzékelhető, hogy már nem tudunk rendesen odafigyelni semmire. Pedig mennyivel jobb lenne, ha végignéznénk és élveznénk a filmet, amit kivettünk a tékából, meg valahogy idekeveri a pozitív gondolkodást, a munkahelyi levelezést, meg azt, hogy csak a színeset, fényeset és újat értékeljük (Tracking the shiny is so much easier than digging for gold!) stbstb.

Van ezekben igazság, ezért megtévesztő a cikk. Csak az a gond, hogy az nem jut eszébe egyrészt, hogy internetfüggő, másrészt meg, hogy létezik önkontroll is a világon, és nem az internetes tartalmakat kellene azért kárhoztatni, mert ő nem tud rendesen odafigyelni semmire. Sokan így vannak ezzel - én is -, de azt a saját lúzerségemnek tudom be és magamban keresem a hibát, nem pedig svéd neurológiai professzorokhoz járok önigazolásért.

Kivételesen most sokkal inkább olvasnék egy Zen habits-re hajazó stílusú kifejezést, a "devotion-t" az "attention" helyett. Próbáld meg ezeket a cikkeket így elolvasni. Nincs nagy különbség, de máris nem "pánikot keltünk" és (ál)tudományoskodunk, hanem az életminőségről kezdünk el beszélni.

És egyébként is: az internet kva jó dolog, és kész. Nem siránkozni kellene felette, hanem rendesen kellene használni.

Szokásomtól eltérően most elmentem május elsejézni, eleve azért is, mert arra jártam. Bringával lődörögtem a Városligetben és a Városháza téren. Pont belefutottam egy SZDSZ-es sajtótájékoztatóba is, ami nagyon érdekes volt. Abból állt, hogy a politikus felolvasta a politikus szöveget, ami jó sokáig tartott, közben néhány újságíró jegyzetelt, a többiek meg felvették kamerával. Aztán feltettek néhány kérdést és csókolom. Eléggé együttéreztem velük, kolbászszagban, sörözés helyett ezt kellett végighallgatni. Utána volt még egy Specko Jedno koncert, amit még megvártam, de aztán hazakerekeztem. Így is fél napig tekeregtem mindenfelé.

Közönség

A legvegyesebb! Itt tényleg minden van.

Mit kaptam ettől?

Figyeltem, ahogy a közönség reagál a Specko Jednóra. Sokan fogták a jelzést, bár a Combino c. szám alatt többen elmentek. Mindenesetre az tuti, hogy érdemes a zenekaroknak ilyen népi dzsemborikat is elvállalniuk.

A videóval kapcsolatban: most egyszerűen nem tudtam megállni, hogy ne egy teljesen őrült zenét válasszak aláfestésnek, ezer bocsi. Ja és a kameramozgásokért is. :)

Ezekben az influenzaveszélyessé váló időkben van pár alapdolog, amire kicsit jobban oda kell figyelni, például: "zsebkendőbe köhögj, tüsszents", meg kézmosás. Bevallom az utóbbival vannak problémáim. Már olyan értelemben, hogy ahogy a Slate szerkesztőinek fejében, úgy az enyémben is megfordult nemcsak most, hanem korábban is, hogy mennyire van értelme a kézmosásnak nyilvános helyeken? És itt a kézfertőtlenítés is bejön a képbe.

Most összegyűjtötték nekünk a legtöbb kínzó kérdésre a választ:

Két kutatás szerint bár a publikus helyeken található szappan piszkos, alkalmas a kéz megtisztítására, mert elvileg nem jutnak át róla a káros mikroorganizmusok. Bár igazi, jó kutatás nem készült a témában, valószínű, hogy volt igazság a szappangyártó nagyvállalatok által megrendelt kísérletek eredményeiben. Ugyanis valahogy úgy működik a dolog, hogy miközben a szappant a kezedhez dörzsölöd, úgy a szappant és a kezedet is megtisztítod.

Még érdekesebb, hogy a kézmosás szennyezett vízzel is hatékony, legalábbis már azzal is beljebb vagy, mintha nem mostál volna kezet. Ezt egy a fejlődő országokban végzett kutatás igazolja.

Figyelni kell azonban arra, hogy rendesen meg kell szárítanod a kezed, különben teljesen felesleges volt az egész. A másik fontos dolog, hogy ne hagyd, hogy kiszáradjon a bőröd, mert az úgy védtelenebbé válik a mikroorganizmusokkal szemben.

Ha pedig teheted, ne használj normál szappant, inkább folyékonyat szerezz be. Vagy ha mégsem tudsz lemondani a szappangourmand imidzséről, akkor ügyelj arra, hogy a szappan rendesen megszáradjon két kézmosás között.

És most komolyan kérdezem: mit tudsz az anyukádról? Napi hangulata? Egészsége? Mikor vett utoljára új ruhát?

A szerencsések gyakran találkoznak, a kevésbé szerencsések telefonálnak - ahogy én is. Felmerül azonban a kérdés, hogy mennyiszer és hogyan kellene kommunikálni egymással? Tom, tom... a válasz, hogy sokszor, meg ezt érezni kell, blablabla.

Érdekelne viszont, hogy ki hogyan ápolja a kapcsolatot az anyujával és/vagy szüleivel. Szóval kattintsatok, hogy el tudjam magam helyezni a jógyerek-mátrixban!

Ja, és ne feledd: vasárnap anyák napja. :)

Bocsánat, muszáj volt ezt a címet használom. A magyar sajtó címadási szokásait próbáltam rekonstruálni, ha már ők nem írnak a Craigslist-killerről.

Az előző héten ugyanis egy fickó (feltételezhetően) megölt egy nőt, akit a Craigslisten keresztül ismert meg. Az ügy elég szövevényes, nem is igazán érthető. Olyasmire hozták ki a sztorit, hogy a fickónak pénz kellett, mert a barátnője nagyon sokat költekezett. Ezért aztán más nőktől rabolt a pasas, mert már amúgy is adósságokba verte magát. Hozzá kötődik egy prostituált kirablása és most ez a gyilkosság is.

Mára elég sok bizonyítékot találtak ellene, sőt úgy vették észre, hogy megpróbálta felakasztani magát. Nade nem adják olyan forrón a kását - megfigyelés alatt tartják és egy olyan speciális ruhát adtak rá, ami megakadályozza, hogy kárt okozzon magában.

A Craigslist sem marad ki az ügyből - az eset miatt szigorúbb kontrollt, sőt a teljes "erotikus szolgáltatások" szekciót ki akarják gyomlálni belőle. Ezzel kapcsolatban úgy emlékszem, hogy a tulaj azt nyilatkozta, nincsenek a site-on fizetős szexhirdetések, ezeket rögtön törlik.

Vagy nem.

Régen böngésztem a hirdetéseket például a Pesti Estben vagy az Exitben, de emlékszem, hogy simán szerepeltek olyan aprók is a rovatban, amik teljesen egyértelműen szexmunkára hívtak. Webcam-lányok, ilyesmik... Érdekes, hogy ez simán, minden további nélkül megtörténhetett. Persze ezek a lapok is moshatják kezeiket, mondván nem az ő felelősségük, de azért nem kell hozzá hetvenesnél magasabb IQ, hogy az ilyesmit kiszúrják - szerintem.

Frissítés: végül megszűnik az erotikus szekció és egy állandó moderáció alá rendelt szexes rovat lesz helyette.

Jól meghackelték Salma Hayek mailboxát. Ráadásul nem is volt nehéz dolga az elkövetőknek, mert a születésnapi dátumot és az egyik legsikeresebb filmjének címét kellett megadniuk.

Úgyhogy kiderült, aminek kellett: Salma Hayek alapvetően egy gazdag, de hétköznapi nő a miénkhez hasonló napi ügyekkel. Persze mindegyik "kicsit" nagyobb ügy, mint amivel nekünk valaha foglalkoznunk kell egész életünkben, de örüljünk ennek inkább. Ki szeretné, ha Fatih Akim visszautasítaná, miután hetekig próbálta elérni mailben és telefonon - hiába?

Persze van vidámabb oldala is az életének: a Balenciagától és a Stella McCartneytól próbálgat ruhákat és sofőr/testőr várja a reptéren.

Üdítően hétköznapi infó, hogy sok app-ot tölt le az iPhone-jára (pl. a Pandorát!) és egyébként meglepő módon Mac-et használ. Egyáltalán nem néztem volna ki belőle.

Nade mostmár jobb jelszavakkal kell dolgoznia, az tuti.

Kicsit kapcsolódik a hétfői posztomhoz, hogy nemrég felmerült egy beszélgetésben a hívó fél "kinyomásának" udvariatlansága. Én azt az álláspontot képviselem, hogy nincs annál zavaróbb, ha alkalmatlan pillanatban telefonálok és ezt nemcsak érzem, hanem éreztetik is velem. Ilyenkor mindig azt kérdezem, hogy "miért vette akkor fel?". Szóval ebből kiindulva inkább nem veszem fel ilyenkor a telefont.

Ezzel viszont egyáltalán nem értettek egyet a beszélgetőpartnereim, mert ők azt mondták, hogy az ilyen esetek a szemükben olyan kirívóak, hogy ha nem is örökre, de nagyon sokáig megjegyzik őket.

Hogy teljes legyen a kép, hozzá kell tenni mindehhez, hogy az asztalnál jelenlevők közül csak én jöttem a versenyszférából, a többiek a kultúra terén aktívak.

Szóval most én leszek a woodoo-baba. Kattintsatok arra az opcióra, amit szerintetek nekem tennem kell, ha valaki alkalmatlan időpontban hív. Persze nem fogok változtatni a gyakorlaton, de kíváncsi vagyok a véleményetekre. :) 

Nem nagyon tudok egyedül aludni, szerencsére ritkán vagyok rákényszerülve. Ilyenkor kivackolok a tévé elé és úgy próbálok elaludni. Viszont nehéz ügy, mert a képernyő villódzik, a hangerő meg váltakozik, főleg a reklámok alatt.

Úgyhogy szerintem hozzám hasonló problémákkal küzdő emberek milliói számára nyújtana segítséget egy olyan találmány, aminek köszönhetően bármelyik csatornáról le lehetne venni a képet és helyette egy egyenletesen (akár szabályozható fényerővel!) világító felületet kapnánk, és be lehetne állítani, hogy a hang folyamatosan halkuljon a beállított sleep időpontjáig.

Nagyon bírnám.

Meg vagyok róla győződve, hogy a háziasszonyok nagy része makacs félreértésben él, már ami a margarinok és testápolók, krémek fóliáját illeti. Ahova csak megyek (még a családon belül is), mindig ott vannak a hűtőkben ezek a lifegős, már félig felszakadt és alig visszasimítható fóliadarabok a margarinos dobozokon.

Pedig szerintem tutira az a lényeg, hogy amíg hetekig, hónapokig raktáron vannak a cuccok, ne jusson be semmi egyrészt, másrészt pedig azért, hogy a vevő láthassa, nem illette senki a mocskos kezével a krémet. Azaz higiénikus.

Miután azonban megvette a háziasszony a cuccot, El_Kell_Távolítani_A_Fóliát. Éhrteem?

Mindig foglalkoztatott a női pofon kérdése. Legutóbb ez a kép volt, ami miatt elfilóztam ezen:

Főleg gyerekkoromban láttam ilyet, viszonylag sokszor pördültek a nyaklevesek. Én viszont sosem mertem ilyesmit tenni.

Később is többször voltam szemtanúja élből lendülő pofonoknak, és nem tudom eldönteni, miért. Talán ezeknek a kislányoknak, lányoknak azt mondták, hogy így védjék meg magukat? Úgy tanultam, hogy a nők inkább verbálisan agresszorkodnak, mégis tényleg többször láttam, hogy elcsattan egy-egy pofon.

Ez pedig elég súlyos, hiszen mindig azon problémázunk, hogy minket a férfiak bántanak. Akkor meg szerintem nem engedhetjük meg magunkak, hogy ugyanolyanok legyünk. Hejj!

Valamelyik nap rámkacsintott egy pénztáros srác és az azt követő döbbenet során azon filóztam, hogy vajon mi visz rá egy embert erre? Tehát hogy mi az a lelkiállapot, ami egy kacsintáshoz szükséges? Vagy mikor alakul ki és hogyan marad meg, mint szokás? És egy napon hányszor kacsint, aki kacsint?

Nekem ez a Tom és Jerryből maradt meg, élőben nem igazán találkoztam vele. Ezért aztán mindig meglepődöm és totál nem tudom kezelni a helyzetet. Persze nem is nagyon kell, de eléggé értetlenül állok az eset előtt.

Mondjátok meg, ti mit gondoltok? Cool a kacsintás vagy nem? És mit jelent?

Elindítottak egy szuper site-ot, ahol az alvással kapcsolatban lehet önmagunkat és másokat megfigyelni. A Yawnlogon be lehet állítani, hogy mennyit szeretnél aludni, aztán a rendszer jelzi, hogy ahhoz képest mennyit sikerült. Egy grafikon mutatja az események alakulását, azt mondjuk sajnos nem, hogy melyik nap milyen is volt az élmény. Pedig azt is be tudod írni, csak az külön kattintásra jelenik meg. Meg az is gond kicsit, hogy nem jeleníti meg egyértelműen és látványosan, hogy most akkor mennyit is sikerült aludni aznap.

Még ami nagyon hiányzik: egyfajta jegyzetelési lehetőség arról, hogy mit evett, ivott, sportolt az ember és hogy minden oké volt-e aznap. Ami azért az alvás szempontjából nagyon fontos lenne.

Ennek ellenére nagyon hasznos lehet egy ilyen - lényegében grafikonkészítő - szolgáltatás, ha gondod van az alvással. Így könnyebben tudatosul, ha változtatnod kell az életmódodon vagy fel kell keresned egy alváscentrumot.

Én is rajta vagyok, asszem Trillian von Fürstenberget kell keresni. "Össze vagyok kattintva" Marshall Kirkpatrick-kel a ReadWriteWebről. Elég keveset alszik, de mostanában már nem is töltöget.

Alváscsataa!

Még korábban írtam arról, hogy várom a reklámszüneteket a műsorok alatt. Nos, két kutatás szerint ezzel nem vagyok egyedül, igaz az emberek többsége csak tudattalanul boldog a szünetektől.

Hogy miről is van szó? Az említett kutatásokban megnézték, hogy az adott élmény megszakítása milyen hatással van a tapasztalatra? Az eredmény röviden: legyen az alapélmény, sőt a szünet jellege is pozitív vagy negatív, a szünet előtti érzés felerősödik. Ha tehát mittomén a Kaliforgiát megszakítások nélkül nézném, nem élvezném annyira, mint reklámokkal.

Természetesen nemcsak reklámokkal lehet fokozni a hatást: bármilyen szünet jó élményfokozó. Ezt bizonyítja az is, hogy akinek digitális TV-je van, az is gyakran leállítja a műsort.

A szünetek egy dologra nem hatnak jól: a flow-élményre. De az úgyis ritkán éri az embert.

Egy 1500 fős indiai faluban már 50 éve nem köttettek házasságok. Ennek oka az, hogy nehezen megközelíthető, messze van a rendőrség, az iskolában nincsen tanár, nem működnek a kutak és maoista militánsok is garázdálkodnak arrafelé.

Az agglegények falujának is nevezett település agglegényei az első pont megváltoztatása érdekében elkezdtek utat építeni, mert a korábbi tapasztalatok szerint azok a férfiak, akik látogatóban jártak más, könnyebben megközelíthető falukban, meg tudtak házasodni.

A gond már csak az, hogy az út egy természetvédelmi területen épül, szóval lehet, hogy a hatóságok még közbeavatkoznak.

Teljesen biztos voltam benne, hogy maximum kétszer lehet majd ebben a blogban a "válság" szót olvasni, ehhez képest azért már jóval beljebb járunk, ami miatt elnézést kérek azoktól, akiknek a könyökén jön ki. Igaz, mostmár mi is egyre inkább érintettek vagyunk és emiatt már furán veszi ki magát, ha valaki azt mondja, hogy nem érdekli.

Na mindenesetre ez a kis történelmi tapasztalat, amit éppen gyűjtögetünk, egy érdekes című cikkhez vezetett a New York Times-ban. A lényege röviden: kemény időkben a bölcsészeteknek igazolniuk kell az értéküket. Hm, nem kicsit erős felütés. Ráadásul alig terelődik vissza józanabb megfontolások közé.

Aszongya, hogy a bölcsészetek azok az egyéni épülést és a szabad demokráciában való részvételt szolgálják, tekintet nélkül a karrierválasztásra. Azonban a munkanélküliek egyre hosszabb sora, az egyre csökkenő egyetemi támogatások, na és a technológiailag egyre komplexebb világ a korábbiaknál még sürgetőbben veti fel a bölcsészetek létjogosultságát.

Van, aki a humán-reál ellentétet szeretné elmosni, de valamiért nem talált támogatókra a döntéshozók körében. A Harvard egyik volt elnöke ezzel nem bajlódik, szerinte a bölcsészetek igenis felkészítik a diákokat a szakmai életre. Az analitikai és az íráskészségen túl például az etikai gondolkodást is elsajátítják, ami például a biotechnológiai vagy ehhez hasonló kutatások során alapvető, hiszen gyakran találkozhatnak etikai kérdésekkel.

A cikk kérdésfeltevésének furcsasága egyébként az ezt követő részből is következik. Ugyanis egyre kevesebben választják a bölcsészettudományokat, kábé 8 (!) százalék. (Szóval szerintem a cikknek pont arról kellene szólnia, hogy mondjuk ezekben az ínséges időkben éppen arra lenne szükség, hogy ne csak az anyagias világgal, hanem azzal foglalkozzunk, ami azon felül fontos, ami emberré tesz - ez a cikk egy részén egyébként benne is volt a szövegben)

Mindenesetre amire aztán az egész kifut: a bölcsészet az elit iskolákban örvend töretlen népszerűségnek, ami milyen szerencsés, hiszen így az oda került, ahova korábban is tartozott és ahova való. Az élet értelmével való foglalatoskodás ugyanis egy olyan luxus, amit csak kevesen engedhetnek meg maguknak.

Patricia Cohen, köszönjük. Majd értesítjük.

A közös étkezések fontosságát hangsúlyozó marketingkampány indult. Én nem támadnám az üzenetet, nincs is szebb dolog a családnál és tény, hogy teljesen diszfunkcionális volt az enyém, már ami a közös étkezéseket illeti. (Hajnali négytől este tízig dolgozó szülőkkel nehéz ilyen tapasztalatokra szert tenni.)

Mindenesetre megfigyeléseim szerint a közös családi étkezéseknél kevés nyomasztóbb dolog van: ahogy Rushdie is mondta, a családtagok olyanok, mint az orvos - mindig tudják, hol fáj a legjobban. Szóval a beszélgetések fájdalmasak, viszont elkerülhetetlenek. És ne feledkezzünk meg a jó magyar étkezési kultúráról, aminek sarokpontját a zsíros, paprikás, szaftos kaják, és azok habzsolása képezi. Mindezek miatt a nagyobb családban én fuldoklom egy-egy ilyen alkalommal.

Azért remélem, hogy nem mindenkinek ilyen rémálomszerű ez az élmény, úgyhogy megkérdezem egyrészt, hogy meddig volt szokás nálatok, másrészt, hogy bírtátok-e. Előre is köszi, nagyon kíváncsi lennék. 

Megnyitószezon van, szinte minden nap lehet menni nézelődni, smúzolni – és enni-inni. Az első kettővel nincs is gond ha valaki bírja, az evés-ivás már kicsit nehezebb kérdés. Elég nagy gond ugyanis, hogy sok a hiéna, akiktől ha akarnál sem tudnál odaférni a kajáspulthoz.

Ezek között van csóró egyetemistától a „csipegető” középosztálybelin át az idősig és a kvázi hajléktalanig mindenféle ember. A dolog viszont nagyon kínos, ha odafalkázik az összes néni és bácsi és fura szagot árasztó szegényember, a mohó neveletlenekről nem is beszélve. Ugyanis mindenki tudja, hogy enni és piálni, esetleg network-ölni jöttek, a kiállított tárgyak egyáltalán nem érdeklik őket.

Igazából nekem ezzel önmagában nem is lenne bajom: van abban egy kis punk, ahogy elárasztják a "kvázi-establishment" kis bulijait.

Mégis, olyan jó lenne, ha ez másként történne! Ha mondjuk nem százan lennének egyszerre, hanem elosztanák egymás között, vagy több hullámban nyomnák. Ugyanis a legtöbben valóban nagyon szegény emberek, akik hihetetlen profin adják le egymásnak a drótot a különböző kajás-piás rendezvényekről. Nemcsak a megnyitókra mennek el, hanem sajtótájékoztatókra, fogadásokra, kóstolókra – mindenhova.

Nem tudom, mit kellene tenni (ha kell egyáltalán) és hogy van-e megoldás.

A HVG Online egyébként úgy vette fel a harcot a jelenséggel, hogy mindig levideózza a hiénákat. Itt mondjuk szegény Janisch Attilát is sikerült felvenni szendvicsezés közben.
 

Azt ugyan még nem látom, hányan olvastátok a mai bejegyzést, de arra gondoltam, hogy engem biztos megijesztett volna egy ilyen tök hosszú szöveg és hogy legalább valami véresszájú brókerről készült stock fotót kellett volna egy stratégiailag fontos részletnél betennem.

Úgyhogy tessék, új gyakorlatot vezetek be: a hosszabb írások egy-egy kulcsszavára rákeresek, és az első Google képtalálatot illesztem be illusztrációként. Lopás, de jószándékú. És egész vicces.

A mai kulcsszavaink: professor, fudge, broker.

Dan Ariely, egy viselkedéstudományi professzor azzal kapcsolatban végez kutatásokat, hogy hogyan és milyen körülmények között csalunk.

A legutóbbi kísérletében például matematikai feladatokat kellett megoldani és minden jó megoldásért pénzt kaptak a tesztalanyok. Az idő nagyon rövid volt, hogy tutira ne sikerüljön senkinek rendesen végigmennie a feladatokon. A teszt kitöltését követően lettek összeszámolva a jó megoldások. Az egyik csoportnak viszont szét kellett tépnie a kitöltött tesztet, és csak azután kellett elmondania a helyes megoldások számát.

Az eredmény természetesen az lett, hogy akik széttéphették a tesztet, csaltak. Viszont ami érdekes: a csalás mértéke nem változott a beígért jutalom függvényében. Teljesen mindegy volt, hogy nagyon sok, vagy csak kevés pénzt kínáltak fel a jó megoldásért: hellyel-közzel hasonló mértékben csaltak az emberek.

Az az alapfeltevés általában, hogy a csalás mértékét az befolyásolja, hogy az alany szerint mekkora az esélye a lelepleződésnek, valamint, hogy mekkora büntetést fog kapni.

Dan Arielyék viszont újabb tényezőket vettek bele a játékba: azt mondták, hogy két célunk van, egyrészt szeretnénk tudni a tükörbe nézni, másrészt pedig csalni is szeretnénk a csaláson keresztül elérhető előnyökért. És az élet arra tanít meg minket, hogy a kettő kiegyensúlyozható. Tehát addig a mértékig csalunk, amíg még nem keveredünk a jófej énképünkkel kapcsolatos kognitív disszonanciába.

A professzorék következő feltevése volt, hogy ezt a csalás-faktort lehet növelni és csökkenteni. Az utóbbit például úgy próbálták elérni, hogy az előzetesen feltételezhető csalás előtt elmondatták az alanyokkal a Tízparancsolatot. És lám: a csalás-faktor teljesen eltűnt, még az ateisták esetében is, pusztán azért, mert ez az aktus emlékeztette őket a lelkiismeretükre.

Megpróbálták aztán növelni is a csalás-faktort. Egyszer kólát osztottak szét a kísérleti alanyok között, egyszer pedig egydollárosokat. A kólát simán lenyúlták egymástól az emberek, míg a pénzt nem. Ugyanis ha pénzt emelsz el, akkor óhatatlanul és egyértelműen úgy érzed, hogy mégiscsak lopsz. Ha viszont egy tárgyat, mondjuk egy ceruzát az irodából, akkor mindenféle indokokat találsz ki (pl. otthonra is kell a munkához). Tehát minél távolabb kerülünk a kézzelfogható pénztől, annál inkább hajlamosak vagyunk a csalásra – akárcsak a brókerek, például.

Dan Ariely szerint a kérdés az, hogy hogyan lehetne a stratégiailag fontos pillanatokban megszólítani az emberek lelkiismeretét.

Persze annyira nem egyszerű a dolog, és itt utalt is az Enron botrányra, ahol egy kicsi csalásból lett több kicsi csalás, majd egy egész kis belső társas csalástömeg, azaz norma. És abban az iparágban ráadásul nem is volt teljesen tiszta, hogy mi is a valós norma.

Egyébként megemlítette a kutató azt is, hogy fogalma sincs, mi késztet aztán valakit arra, hogy felálljon és felnyomja azt a környezetet, amiben addig ő is vígan kooperált.
 

Fontos kijelentés volt viszont összegzésül, hogy az a gond az általános felfogással, hogy aszerint csak ki kell emelni a társadalomból a fekete bárányokat. De szerinte egyáltalán nincs olyan sok fekete bárány – csak nagyon-nagyon kevesen csalnak hatalmasat – egyszerűen az a gond, hogy mindenki csal egy kicsit.

És a csalásnak hatalmasa kiterjedése: egyes becslések szerint évi 600 milliárd dollárt sikkasztanak és lopnak el a dolgozók (gondolom Amerikában), ami jóval kevesebb, mint amit a mezei tolvajok, vagy akár a Madoff-félék eltulajdonítanak.