Egy idősebb nő kétezer dolláros partit rendezett magának, mintha ő lett volna az "Év nővére". Azonban a díjat adó szervezet nem létezett, így a díj sem. Akár öt évre is ítélhetik. (Jezebel)

A 20th Century Fox besokallt és perel egy bollywoodi filmstúdiót. Emellett több olyan forgatókönyvírónak is küldözgetnek a vállalat ügyvédei leveleket, akikről sejtik, hogy amerikai filmeket "indiásítanak" át. A másolás mindig is jellemző volt az indiai filmekre, a hollywoodi stúdiók szerint viszont az utóbbi években ez elharapódzott. Az indiai filmtörténet legnagyobb bevételét egyébként egy olyan film érte el, amiben a főszereplő tetkókkal próbálta emlékeztetni magát arra, hogy a felesége gyilkosát keresi. Khm... igen, a Mementó koppintása volt. Van egyébként indiai Fight Club is, táncbetétekkel. :) (The Australian)

Kezd enyhülni a hip-hop homofóbiája. Ugyan még mindig jellemző, hogy odateszik a szövegekbe a "no homo" kitételt (ezt akkor kell, ha valami - megítélésük szerint - kétértelmű), sőt a szükségtelenségig is fokozzák néha, azért már van jel a haladásra. Természetesen az egyik úttörő Kanye West, aki korábban igen homósnak tekintett dolgokat művel, többek között designról ír a blogjában, meg szép, decens dolgokkal veszi körül magát és nyíltan vállalja szimpátiáját a melegek iránt. (Slate)

Az egyik legbutább kutatás evör: megkérdezték az embereket, hogy nagyobb hatással van-e rájuk egy celebrity a reklámokban, mint az ismeretlen modellek. Erre ők vajon mit válaszoltak? Nem. Persze többen be is vallották, hogy szkeptikusak a kutatással szemben, hiszen a legtöbb ember inkább meghalna, mintsem, hogy bevallja, hatással vannak rá a celebek (meg a reklámok). Aki ezt az egészet komolyan vette és kifizette, egy barom. (AdWeek)

Coco Chanel újraértelmezve: a Bazaar interjút készített vele, Karl Lagerfelden keresztül. A válaszokból azt tudhatjuk meg, milyen lenne Coco ma. Például a The Kills-et hallgatná, és természetesen fiatal fiúkkal hetyegne. Egy kedves részlet:

HB: What’s the new Chanel classic?
CC: As apparently my old jacket is still around, done by this idiot Karl, I have to help him find a new idea. (Fashion Week Daily)

Nem mintha eddig nem tudhattuk volna például a Futóblog zsolájától vagy saját tapasztalatból, de most mindenki felkapta a fejét egy cikkre, ami a Time magazinban jelent meg. A lényege, hogy a fogyás szempontjából az étkezés a legfontosabb, nem a sport. Az ugyanis éhessé tesz és ha jól akarsz teljesíteni, tényleg sokat is kell enned. Ezzel szemben ha nem sportolsz, hanem okosan eszel, elég hamar elvékonyodhatsz. Ehhez azt azért érdemes hozzátenni, hogy sport nélkül viszont petyhüdten leszel vékony, nem beszélve arról, hogy mindenképp kell találnod helyette valami nyugtató elfoglaltságot, mert valamivel azért le kell vezetni a feszültséget. (Jezebel)

Találtam egy meglehetősen idealista, de néhány érdekes szempontot felvető írást. Alapvetően azt járja körül, hogy a különböző ösztönzők hogyan hatnak az amerikai egészségügyi rendszerre és hogy miért nem érik majd el a céljukat. A cikk szerzője szerint ugyanis meglepően könnyű olyan ösztönzési rendszert kitalálni, amik bizonyos szempontból jó eredményeket hoznak: például elérhető, hogy egy vállalat részvényei jól teljesítsenek, viszont attól még lehet, hogy a vállalat egésze nem működik jól. Vagy a diákok szerepelhetnek jól az egyes teszteken, de az még nem jelenti azt, hogy jó tanulók is. (Saját példámból: attól még, hogy szinte automatikusan töltöttem ki a nyelvi teszteket jó eredménnyel, még nem voltam annyira jó szinten). Ami még érdekes, hogy azokban az ovikban, ahol büntetést kell fizetni, ha a szülők későn mennek el a gyerekért, nő a késések száma. A szülők ugyanis egyfajta szolgáltatásként kezdték el értelmezni a dolgot. Vagy például ha valakinek pénzt ajánlasz fel, hogy segítsen a költözködésben mondjuk elvinni az ajtóig a bútorokat, jóval kisebb eséllyel mond igent, mintha semmit nem ajánlottál volna fel. Mert akkor az már nem szívesség, hanem munka. (Slate)

Már többször írtam itt a blogon a különböző boldogságkoncepciókról és kutatásokról. Most éppen egy olyanról tudósítanak, ami dalszövegek és blogbejegyzések alapján határozza meg, hogyan alakult az egyes országok boldogsága. Az egyes faktorokat súlyozzák, így derítették ki, hogy szeptember 11. volt 1960 és 2007 között az egyik legnagyobb mélypont, de Michael Jackson halála is megrendítette a világot.

A karácsonyt és a Valentin napot például bírjuk, de azért vegyesek az érzelmeink ezekkel az ünnepekkel szemben. A tinik sokat szenvednek, aztán a dolog kiegyensúlyozódik és hetven körül jönnek a betegségek, amikről sokat beszélünk.

Sok módszerrel végeznek egyébként kutatásokat, a legtöbb olyan, mint nálunk a nézettség és a hallgatottság mérése: az ember bepötyögi, hogy hogy van, aztán az összesített adatok alapján a gép kidob valamit. Egyik kutatás sem tökéletes, de legalább látszik, hogy szeretnék kideríteni, hogy érezzük magunkat. Végül is hasznosabb ezt kutatni, mint mondjuk, hogy mit gondolnak az emberek a reklámhoz való viszonyukról. (The New York Times)

(Nem túl sok ez? El tudjátok olvasni egyáltalán? :)