A korábbi, Paris Photóval foglalkozó posztomban próbáltam összegyűjteni, szerintem mi az, ami leginkább kapós az ilyen vásárokon. Nemrég találtam rá egy 1966-os képre, amit John Baldessari készített és aminek a címe: Tippek művészeknek, akik szeretnének eladni.

A többi önmagáért beszél: 

Nem megy minden jól a briteknél: egy pár éve elkezdett könyvadományozó programot jövőre teljesen kinyírnak. A program lényege az volt, hogy ingyen kaptak könyvcsomagot az újszülöttek, a kisiskolások és a középiskolások. Ez évente 13 millió fontba került az államnak, de egyébként további 56 milliós szponzorációs bevételt hozott a programnak. Szorri! (Guardian)

Egy szakértőnek tűnő valaki részletesen leírja, miért mennek teljesen félre a neurológiai témákról írt cikkek. A fő gond az, hogy ezek kifejezetten deskriptív és nem magyarázó jellegű írások, és a blablázásuk azt a hamis képzetet kelti az olvasókban, hogy értik is, hogy miről van szó. Pedig nem. (The New York Times)

Nem mindenkinek rossz a hangulata, ha rosszra fordul az időjárás. Ejj! Négy típust különböztettek meg kutatók a fontos kijelentéshez vezető munkájuk során: 1, azok, akiket nem érdekel az aktuális időjárás és az évszak; 2, azok, akik szeretik a nyarat; 3, azok, akik utálják a nyarat; 4, azok, akik szeretik az esőt. További fontos fejlemény, hogy a gyerekek általában azt az időjárást preferálják, amit az anyjuk, ezenkívül a D vitamin segíthet a hangulatromlás kivédésében. Csak vigyázni kell vele, mert a túl sok árthat, ugye. (Discovery News) 

A Louvre legutóbbi bevásárlását többezer online adakozó finanszírozta. 1,3 millió dollár értékben vett egy idősebb Lucas Granach által festett reneszánsz festményt, melyen három meztelen nő látható és címe "A három grácia". Tényleg szép egyébként. (The New York Times)

2010-ben a mértékletesség (austerity) volt az a szó, amit a legtöbben lecsekkoltak a Merriam-Webster értelmező kéziszótár online verziójában. Ezt követte a pragmatikus, a moratórium és a szocializmus. (Jezebel)

Ebben az időszakban minden mást jobb figyelni, mint az itthoni történéseket. Érdekes viszont látni, hogy nagy bajok vannak máshol is, például az amerikai közmédiumoknál. A kongresszusban ugyanis a republikánusok diktálnak, akik hagyományosan élesen ekézik a közmédia-hálózatokat, ami ott az NPR (National Public Radio) és a PBS (Public Broadcasting Service). 

A pénzt ezeknek minden évben a Corporation for Public Broadcasting adja, jövőre éppen 608 millió dollárt kért a kongresszustól. A republikánusok viszont nem akarnak adni, mert az ő szemükben a Fox az egyetlen releváns adó, a többi meg csak a liberálisok szócsöve, akikre az emberek nem is kíváncsiak. Ha csökken az állami támogatás, egyébként nem omlik össze teljesen a rendszer, mert elég sok pénzt kapnak a hálózatok magánvagyonokból és az állami támogatás csak 15, illetve 10 százalékát fedezi a működésüknek. Viszont ennek ellenére is elkerülhetetlenné válnának elbocsátások és népszerű műsorok megszűnése.

A problémát súlyosbítja, hogy kicsit megingott a közmédiumok presztízse és nem igazán törekedtek arra még az utóbbi években sem, hogy újraalkossák, felfrissítsék magukat. Ráadásul a hálózatokon belül is vannak problémák. Például januárban lesz vége egy negyvenéves együttműködésnek a PBS-en belül, mert kiválik a KCET, mivel nem tudtak megegyezni a kötelezettségekről és a rugalmasabb műsorpolitikáról.

Sajnos nagy esély van rá, hogy példáját mások is követni fogják, de elképzelhető, hogy a KCET lesz az, aki egy korszerűbb közszolgálati modellt fog kialakítani.

Januárban várható a döntés a támogatásokról, addig lehet izgulni, mi lesz a Szezám utcával.

A háztartásunkban állandó vita van a finom vs. egészséges kajákról. Én az utóbbit preferálom, a séf inkább az előbbit. Most büszkén fogom lobogtatni azt a listát, amit egy orvosi szervezet állított fel 2010 legegészségtelenebb szakácskönyveiről. 

Ebben szerepel Gordon Ramsay, és más, otthonos, illetve top éttermi recepteket jegyző szerzők. A könyvek tele vannak zsírral, például van az egyikben egy szalonnásfánk-recept. Bleh.

És ha már szakácskönyveknél tartunk, hadd mondjam el, hogy a talán túl puritán kialakítás ellenére ebben az évben tuti Segal Viktor szakácskönyve, a Színek és ízek a legjobb itthon. A tavalyi kedvencem a Chili & Vanília volt, elég felismerhetőnek tűnik, hogy Mautner Zsófia közreműködött ennek a kötetnek a létrehozásában is.

Érdekesség, hogy a receptek fő alapanyagok köré vannak csoportosítva, és tele vannak zöldségekkel, gyümölcsökkel. Finom, könnyű és elég egyszerűen kivitelezhető ételek szerepelnek benne, ráadásul mindent lehet kapni, ami az elkészítésükhöz szükséges.

Ritkán csorog a nyálam egy szakácskönyv végiglapozása közben, de itt a halételeken túl mindent azonnal meg akartam volna kóstolni. Érdemes beszerezni, szerintem alapmű.

Itt egy kedves cikk egy san diego-i ballerináról, aki pincérkedésből egészíti ki a nagyon alacsony fizetését. Kicsit érzelgős, de jó. Kiáltott volna a téma egy videóért. (Voice of San Diego)

Szintén táncos téma, hogy a Közép-keleten nagyon beindult a tangó - fesztiválokat rendeznek, argentin tanárokkal villognak. Egy megkérdezett azt mondta, hogy teljesen érthető a tangó népszerűsége, mert ennél a táncnál nem kell hülye csípőmozgásokat végezni, és a férfiak macsónak mutathatják magukat. A cikk írója szerinti is az lehet az ok, hogy szofisztikált, és nem pórias táncnak tartják. (The New York Times)

Az elmúlt 70 év legalacsonyabb tinédzser-terhességi arányait regisztrálták ebben az évben az USÁ-ban. Ezzel együtt a huszas éveikben szülő nők száma is drasztikusan csökkent, 1973 óta a legnagyobb mértékben. Az ok valószínűleg a fogamzásgátlók könnyebb elérhetősége - főként a tinédzserek körében. (Jezebel) 

Egy kutatás szerint a gazdag emberek érzéketlenebbek, mégpedig azért, mert nem függenek annyira másoktól, nem annyira fontos tényező számukra, hogyan alakulnak az emberi kapcsolataik. (Jezebel)

Jófejség szakítás után: egy utolsó pillanatban lemondott lagzit nem fújt le a menyasszony, hanem csapott egy bulit a rászorultaknak. Cool! (Jezebel)

Ha esetleg még nem láttátok volna, a Downtown from Behind egy olyan site, ahol a belvárosi hipsztereket mutatják be. Hogy hogyan? Mindannyian hátulról, egy biciklin ülve vannak lefényképezve. :) (via Cup of Jo)

Helló, szeretném jelezni, hogy mivel végre több Gmail fiókot is lehet kezelni, várhatóan új életet tudunk lehelni a csendesen, de még mindig működő Bloggerunióba.

Írjatok bátran a bloggerunio@gmail.com-ra, most már tutira válaszolunk, ráadásul gyorsan.

Most miért ne néznénk át újra, milyen volt az év videótermése? Valahogy muszáj áttekinteni, mielőtt továbblépnénk, nem? Megmutatom időrendi sorrendben, hogy nekem melyik anyagok voltak a kedvenceim a legutóbbi éves gyűjtés óta:

Ezt sokan szerettétek, ahogyan én is. Rövid, de legalább ennyit sikerült megőrizni abból a reggelből.

Minden hibája ellenére az egyik kedvencem, még az sem zavar annyira, hogy ahogyan az alatta hallatszó dalszövegben a hold, úgy egy nem annyira jó döntés miatt a fehéregyensúly játszott olcsó trükkökkel.

Az év legjobb megnyitója: élmény volt ott lenni, élmény volt megcsinálni a videót.

Egy kényszermegoldásból született cipősvideó. A kiegészítők úgysem kapnak kellő figyelmet a bemutatókon, nemde?

Ezt is szeretem az új géppel való bizonytalankodás ellenére is. Klassz ez a mélységélesség-dolog. :)

November 18-tól 21-ig Párizsban volt a legkoncentráltabb a fotóval foglalkozó népesség a Paris Photo miatt. A világ legjelentősebb fotóvásárának mérlege ebben az évben 38 ezer látogató volt, 120 kiállító galéria 25 országból, több mint ezer művész munkái.

Izgalmas volt, a képek nézegetése közben lehetett találgatni, hogy vajon ki lehet gyűjtő és ki egyszerű nézelődő. Néhány igazi amerikai gazdag fickó diskurálását ki lehetett szúrni, de persze a legtöbben rejtve maradtak az avatatlan szemek elől. A képek teljesen vegyesek voltak, hiszen a rengeteg galériának más-más profilja van: voltak kortárs és vintage fotók, igazából minden, ami ma forog a piacon.

2010-ben Kelet-Közép Európa volt a fókusztéma, ami nagyon jó lehetőség lehetett volna az itteni galériáknak és művészeiknek. Úgy láttam azonban, hogy ezt leginkább elszalasztani sikerült. Kívülálló vagyok, csak a kommunikációs szakmához értek, de azt azért érzékeltem, hogy ezek a standok a nagy, elismert galériákhoz képest sokkal nehezebb utat választottak az érvényesülésre - teljesen feleslegesen. Távolról nézve nem túl izgalmas, nehezebben értelmezhető dolgokat tettek ki többségében, ahelyett, hogy odacsalogatták volna magukhoz a potenciális vevőket és az érdeklődőket. Márpedig a cél elvileg az eladás és nem egy képzőművészeti tárlat létrehozása lett volna.

A dolog logikája pedig teljesen egyszerű: szép, nagy, lehetőleg színes képek kellenek ide, és főként portrék. (Ezt az aukciókon is meg lehet figyelni, az ilyesmi a legkelendőbb.) Olyan képek kellenek, amik magukra vonják a figyelmet, közelebb kell menni hozzájuk. Utána már tényleg csak egy lépés, hogy az érdeklődők megnézzék a kitett albumokat, katalógusokat és elkezdődjön a beszélgetés.

A másik fontos dolog a nagyítások minősége, a keretezés, vagy akár az üveg is. Ebben sem jeleskedtünk, de ennek egyértelműen technikai akadályai is vannak: itthon például egyszerűen nem hozzák azt a minőséget a nyomdák, ami a Paris Photón teljesen alapvetőnek számít.

Rég voltam ilyen szakmai vásáron, nagyon izgalmas volt. Nézzétek meg a videón, miket láttam. Beletettem néhány, a neten terjedő és széles körben is ismert új képet, és a szemfülesek észrevehetik Viviane Sassent, sőt Szily Lacit is - igaz, őt csak egy fotón.

Hogy kicsoda Viviane Sassen? A munkáit ebben a videóban megnézheted:

Elkezdtek újrafordításokat megjelentetni, szóval most más megközelítésben olvasható a Dr. Zsivágó, Anna Karenina és társai. A Boston.com újságírója utánajárt a dolognak, és azt találta, amit mi és valószínűleg ő is rögtön feltételeztünk: csupán a pénzszerzés dominál, nem szakmai vagy minőségbeli megfontolások. (Boston.com)

Urbanisták, szociológusok, történészek és más bölcsészek esszéiből állítottak össze egy kötetet a WC-ről, a Salon pedig interjút készített egyikükkel. Váó! (Salon.com)

Egy sok neves egyetemet megjárt Telegraph-blogger szerint az online egyetemek le fogják nyomni a hagyományos intézményeket, mert az utóbbiakban egyszerűen kevés jó tanár tanít és csak megy az idő feleslegesen. Az online eszközöket használó egyetemisták viszont tényleg a legjobb előadókat nézhetik meg, és ugyanúgy van lehetőségük a velük való interakcióra. Szerintem az emberek lusták és mindig szükség lesz személyes, élő kontaktusra, hogy megmozgassák az agysejtjeiket. Azzal a kijelentéssel mondjuk egyetértek, hogy aki tanul az egyetemen, az valószínűleg magától teszi, nem pedig külső kényszerre vagy motivációra. (Telegraph)

Egy antropológus szerint a kommunikáció, az eszközhasználat és az állatok háziasítása mellett az állatok családtagként való kezelése a negyedik olyan elem, ami emberré tesz minket. Érdekesség, hogy az USÁ-ban az embereknek csupán a 37 százaléka nem rendelkezik háziállattal. A többség beszerez valamit, főleg azért, mert úgy gondolják, hogy az jó a gyereknek. A kutatások szerint egyébként ez valószínű, bár nem egyértelmű a kauzális kapcsolat például az állattartás és az empatikusabb jellem között. Lehet ugyanis, hogy egyszerűen az empatikusabb gyerekek szeretnének állatokat. (Seed)

Az Art Basel Miami már jóval kisebb tömeget vonzott és alábbhagyott a zsizsegés annak ellenére, hogy a képzőművészetbe újra elkezdtek befektetni és az aranyhoz hasonló biztonságot tulajdonítanak neki. Míg korábban a műgyűjtők (illetve megbízottaik) 9:30-kor ott toporogtak a bejáratnál, hogy gyorsan berohanjanak vásárolni, addig ma már tök kényelmesen be lehet járni a helyet. Ennek egyetlen előnye van: az intézményeknek is van esélye a gyűjteményeik gyarapítására. (The New York Times)

Eljutottunk oda, hogy tényleg mindenkinek Facebook oldala van, de minimum a tömegmárkáknak. Általában ilyenkor nem csak a termékeiket állítják előtérbe a cégek, hanem megmutatják, mennyire jófejek, milyen jó náluk dolgozni, mekkora menőség az egész. A dolognak sok esetben részét képezi, hogy kiteszik a legfrissebb álláshirdetéseiket, hiszen ingyen van, magas követőszámnál ráadásul hatékony.

Ilyenkor jön be a tucat önhitt user a képbe, mondván, hogy "nem válaszoltál, pedig méltóztattam beadni hozzád a CV-met". A sok ultraképzett és tehetséges ember választ akar, a lelkiismeretes social media manager meg mindegyiknek válaszol és újra elkéri az e-mail címét, csak azért, hogy aztán el lehessen küldeni ezeknek a tehetséges embereknek az elutasító levelet.

Mindig felmerül bennem a kérdés, hogy pont ilyen kényes témában honnan veszik ezt a sok önérzetet? Ráadásul miért gondolják jó ötletnek, hogy a reménybeli munkaadójuknál úgy indítanak, hogy besértődve rászólnak? Biztosan jó pont, mi?

Kevesebb önbizalmat, emberek.