Antony Weiner ügye itthon is ismertté vált, a Slate most annak járt utána, hogy milyen körülmények között dolgozta ki kétségkívül látványos izmait a képviselő. Sokat nem tudhatunk a szenátusi és a kongresszusi fitness termekről, de azért pár érdekes információt kiszedett az újságíró a beavatottaktól. Az egyik ilyen, hogy ezek a létesítmények nem éppen luxuskörülményeket teremtenek a sportoló politikusoknak, olyannyira nem, hogy erősen kellett lobbizni, hogy javítsanak a helyzeten. Ezenkívül míg korábban ingyenes volt a használatuk, addig 1992 óta évi 400 dollárt kell fizetni, nehogy azt mondhassa a közvélemény, hogy közpénzen élősködve gyúrnak. Érdekesség még, hogy a szenátorok és házastársaik azután is járhatnak ezekre a helyekre, miután már nem politizálnak aktívan, kivéve, ha lobbizással keresik a kenyerüket. Egy időben egyébként nem voltak koedukáltak a fitness termek, de a nők lázadozni kezdtek, mert az ő részükön legfeljebb ping-pong asztalok és hajszárítók voltak. (Slate)

Nem tudom, ti hogy vagytok vele, de én már soha nem figyelek oda, amikor a repülőn elkezdik mutogatni a vészkijáratokat és a biztonsági öv használatát. A Wall Street Journal végigvette, hogy milyen extra megoldásokat próbálnak ki a különböző légitársaságok, hogy legalább egy kis információ átmenjen. Van itt minden: meztelen stewardessek, nyolcvanas évek fitness guruja, vicces animációk, sőt a török légitársaság új filmjében a Manchester United focistái (igen, Rooney is) ökörködnek. Van, aki azt mondja, hogy ez így nem megfelelő, de a hivatalos szervek megengedik, mert a legfontosabb cél, hogy az információ átadása megtörténjen. Érdemes elolvasni a cikket a részletekért. (Wall Street Journal)

Március óta a Pepsi és a Coca Cola is növényi alapú palackokat állít elő. De mielőtt ezért megtapsolnánk őket, fontos tudni, hogy bár fenntartható, természetes alapanyagokból készítik ezeket, a végeredmény teljes mértékben megegyezik az eddig készült PET palackokkal. Tehát ugyanaz kerül a szemetesbe fogyasztás után, ami azt jelenti, hogy nem léptünk előre semmit. A veszélye ennek az öntömjénezésnek ráadásul az, hogy az emberek ezzel nincsenek tisztában, ezért azt gondolják, hogy az új eljárással készült palackokat nyugodtan ki lehet dobni. A cikk írója szerint az lenne a jobb, ha több figyelmet fordítanának a vállalatok a visszaforgatás népszerűsítésére és ők maguk is inkább megnövelnék az újrafelhasznált palackok hányadát a gyártás során. A Pepsinél és a Coca Colánál a palackoknak jelenleg csak kb 5 %-át teszi ki az újrafelhasznált alapanyag, pedig már több olyan üdítőital gyártó van, akiknél ez az arány 100 %. (Slate)

Ha valaki Philip Roth rajongó, itt olvashat egy mélyinterjút. A legtöbb site azt emelte ki belőle, hogy elmondása szerint nem olvas szépirodalmat, csak történelmi, biográfiai könyveket, mert már nem érdeklik úgy ezek a szövegek, mint régen. Magyarázatot különösebben nem fűzött hozzá egyébként. Nem vagyok meglepve, én is csak nemrég kezdtem újra szépirodalmat olvasni. :))) (Slate)

A vancouver-i utcai randalírozás után az emberek összefogtak és segítettek eltakarítani a romokat. A szétvert üzletekre, autókra pedig üzeneteket írtak arról, hogy mennyire szeretik a városukat, hogy nem így kellett volna történnie, és köszi. (The Atlantic)

Még korábban írtam egy - mint időközben kiderült - egyre terjedő jelenségről, aminek a lényege, hogy ügyvédi irodák mezei bloggereket, online site-okat perelnek be szerzői jogok megsértésére hivatkozva. (Erről Bodó Balázs is beszélt nemrég egy Indexes interjúban)

A Wired most arról ír, hogy az egyik legnagyobb erre szakosodott irodától, a Righthaventől néhány blogger és site-üzemeltető vissza akarja szerezni a peren kívüli egyezség során belőlük kisajtolt pénzt. Egy nevadai bíróság friss ítéletére hivatkoznának, melyben az alperes, a Democratic Underground nevű blog javára ítéltek, mondván, hogy a Righthavennek nem volt jogi alapja a perre. 

Csoportos pert fontolgatnak és jelenleg éppen felmérik az esélyeiket a győzelemre. A Righthaven arra hívta fel a figyelmet, hogy ha per indul, akkor ők is újra beperelik a résztvevő bloggereket, mert a szerzői jogi ügyekben három évig van erre lehetőség. 

Nagyon szurkolok a bloggereknek, szerintem ideje lenne már visszaszorítani a hiénákat. Végezhetnének végre rendes, érdemi munkát is.

Eddig meg voltam győződve arról, hogy a Cosmopolitan és társai ugyanolyan kamu cikkeket írnak, mint mondjuk egy People vagy egy Bravo. Ehhez képest kiderült, hogy az eredeti, amerikai lap nagyon komolyan veszi a pontosságot: egész fact checker részlege van.

Az itt dolgozóknak az a munkája, hogy ha valakitől bármilyen idézet megjelenik a magazinban, akkor egy végső jóváhagyást kell kérniük tőle. Mivel a Cosmóról van szó, ez elsősorban szexuális jellegű információk ellenőrzését jelenti, tehát napi szinten kell kutatókat és más szakembereket felhívni erogén zónák és testrészek izgathatóságával és ehhez hasonlókkal kapcsolatban. Az interjúalanyok általában szörnyülködve nevetnek a cikkek leegyszerűsítései miatt, dehát azzal is tisztában vannak, hogy az éppen kiadott könyvük is meg lesz említve, ezért természetesen megpróbálják a legjobbat kihozni az újságírók által írottakból.

A másik eset, amikor az alanyok nevét megváltoztatják ugyan, de a korukat és az idézeteket pontosan meghagyják (erre sem gondoltam volna). Ilyenkor fiatal férfiakat kell felhívni és egyeztetni, hogy mi is az, ami a legjobban tetszik nekik egy nőben és ehhez hasonlók. 

Kívülről hallgatva egy-egy ilyen beszélgetés egészen bizarr lehet, és nem is tudom, mennyi ideig lehet ezt a munkát végezni.

Mindenesetre igazán meglepő, hogy lényegében komoly újságírói munka folyik a Cosmopolitannél, amihez hasonló az online site-ok nagy részénél azért nem annyira jellemző. Azt nem hiszem, hogy a különböző mutációk, a nemzetközi kiadások követik ezt a szigorú rendet, de mivel az anyalapból kölcsönöznek sok cikket, legalább azok pontosak. Ez is jobb, mint a semmi.

A Slate egy cikke szerint a hamisítványok vásárlásának van pozitív hatása, mégpedig az, hogy egyfajta "kapudrogként" arra ösztönzik a vevőket, hogy látván a másolatok silányságát inkább valódi terméket vegyenek, még akkor is, ha például korábban eszükbe sem jutott volna 1300 dollárt kiadni egy luxustáskára. A Jezebel szerzője szerint lehet ezen örömködni, de az igazi gond nem az, hogy a nagy divatházak elesnek a bevételtől vagy hogy sértik a szerzői jogaikat, hanem az, hogy a hamisítványokat gyártó üzemekben gyerekeket dolgoztatnak, gyakran bántalmazzák őket (például eltörik a lábukat, hogy ne tudjanak elmozdulni sem a varrógép mellől), ráadásul akik ebben a bizniszben bármilyen formában is involváltak, általában ugyanazok, akik droggal és fegyverrel is kereskednek. TRU. (Jezebel)

A válság hatására az amerikaiak nagy része elkezdte a bérlést preferálni a házvásárlás helyett, ami a jelenlegi helyzetben mindenképp jobb, mintha továbbra is ragaszkodnának a régi megoldáshoz. Így mobilisabbak, gyorsabban tudnak alkalmazkodni a változásokhoz és nem buknak nagyot a megvásárolt ingatlanon - erre ugyanis még mindig nagy az esély. (Slate)

Elindult egy website az Egyesült Királyságban (Set-exchange.co.uk), ahol a színházak felajánlhatják a használt díszleteket, jelmezeket más színházaknak. A lényeg, hogy ingyen tegyék, a partnernek pedig meg kell oldania a szállítást. Kis gondot jelenthet, hogy a jelmez- és díszlettervezők szerzői jogai továbbra is élnek, de még ezt beleszámítva is biztosan sokkal olcsóbb megoldás az újrafelhasználás, mint teljesen nulláról felépíteni egy előadást. (The Stage)

A spanyolnyelvű könyvkiadás nincs túl jó helyzetben az USA-ban annak ellenére, hogy a népesség 14 %-a spanyolajkú. Jelenleg kb a könyveladások 4 %-át produkálja csak ez a szegmens, több okból is: egyrészt a bevándorlók, ill. leszármazottaik elenyésző mértékben olvasnak könyveket (ahogyan az a többségi társadalomra is jellemző), másrészt meglehetősen heterogén csoportot alkotnak. Mást szeret az ekvádori, az argentin és eleve más képzettségű rétegek élnek mondjuk a los angeles-i farmokon, mint Miamiban. Ennek ellenére azért optimisták a kereskedők és a kiadók, a katolikus vonal például már jelenleg is jól megy. (NPR) 

Egy kis vezetéselmélet: ha direktben fejezzük ki elégedetlenségünket olyan munkafolyamatokkal kapcsolatban, melyeknek elvégzése egyszerű, jó eredményeket érhetünk el. Viszont ha a megoldáshoz kreativitásra is szükség van, a feszültség inkább bénító hatású. A legeredményesebb ilyenkor némi szarkazmust, iróniát belevinni az üzenetbe, így meglepő mértékben lehet dobni a teljesítményen. (Miller McCune) 

A Slate egyik szerzője a hírleveléhez szeretett volna logót készíttetni, de lehetőleg kevés pénzből. Ehhez a Crowdspringet próbálta ki, ami egy olyan site, ahol az általad adott briefre szabadúszó designerek beküldhetik az ötleteiket. Neked csak ki kell választanod, hogy melyik tetszik legjobban és azért kell fizetned. 

Az értékelésbe bevont az újságíró nagy designgurukat és a Slate designrészlegének munkatársait is. A megbízásra egy hét alatt 32 munkával jelentkezett 22 designer. Nagy részüket azonnal, könnyedén ki lehetett zárni, a shortlist darabjai közötti válogatás már nehezebb volt - legalábbis a megbízó számára.

A felkért szakértőknek viszont egyik munka sem tetszett igazán, mert eléggé standardizáltak voltak vagy ha volt is bennük ötlet, a kivitelezéssel akadtak gondok. Az utolsó körben egyébként egy moldovai, egy bolgár tervező és egy meg nem határozott nemzetiségű nő designja maradt bent. (Az utóbbi később egy másik projekthez használta fel az ide készített tervet és nyert is vele 400 dollárt.)

Ha azt nézzük, hogy sokan ingyen dolgoznak ezeken a briefeken és nagy eséllyel nem kapnak a végén semmit, kicsit kizsákmányolásnak tűnhet az egész, de azt sem érdemes figyelmen kívül hagyni, hogy sokak számára nyújthat jövedelemkiegészítést és nagyon jó gyakorlási lehetőséget. Komolyabb megbízásokat azonban nem ilyen platformokon érdemes elvégeztetni, legalábbis akkor, ha nem akarunk a Nordsee szlogenpályázatához hasonlóan amatőr dologba belekeveredni.

A győztes munka egyébként ez volt: 

 Csak egy rövid értesítés: a hivatalosan csütörtökön megnyílt Velencei Biennálén Németh Hajnal "Összeomlás - passzív interjú" című munkáját állítják ki a magyar pavilonban. Szerintem jó döntés volt, hogy ezt választották, nekem nagyon tetszik.

Ebben a videóban is meg tudjátok nézni (a második perctől látható):

Nem éppen nekünk, mikrotámogatóknak, hanem a jelentősebb összegeket adományozó embereknek szólnak leginkább az Economist, illetve a szerzője által értékelt három könyv intelmei, de azért érdemes átnézni, mi az, amire egyébként minden jótékonykodónak figyelnie kellene.

Warren Buffet szerint pénzt csinálni sokkal könnyebb, mint hatékonyan adományozni. Ennek oka az lehet, hogy míg az ember üzletel, a legalacsonyabban lógó gyümölcsöket próbálja learatni, míg azonban jótékonykodik, éppenhogy komplex és nehezen megoldható problémák kerülnek előtérbe. Jó esetben. Gyakori ugyanis, hogy az adományozók a szívük után mennek, és nem igazán gondolkoznak nagyobb összefüggésekben.

Ez még nem is nagy gond, hanem sokkal inkább azzal van a baj, hogy nem ügyelnek arra, hogy a nyújtott támogatás valódi segítséget jelentsen, valóban hatékony legyen. Éppen ezért fontos lenne, hogy olyan viszonyrendszert alakítsanak ki, amelyben lehetőség nyílik a kritikus pontok megnevezésére is, még ha nem is esik jól a negatívumokat meghallgatni.

A cikk szerzője az egyik könyvből két jótanácsot emelt ki: az egyik, hogy a legjobb támogatási mód a lobbitevékenység, a másik pedig az, hogy többször kellene a jótékonykodóknak együtt dolgozniuk. Ezenkívül fontos lenne, hogy mérhető célokat tűzzenek ki maguk elé és aztán járjanak is utána, hogy azok megvalósultak-e. Csak így lehet növelni az adományozás és az adományozott sikerét.

Én teljesen megértem, hogy az emberek leginkább olyan dolgokat támogatnak, ami közel áll a szívükhöz. Már többször belefutottam én is olyan témákba, amik ugyan értelmesek és fontosak voltak (tűcsere-program, kiskutyák segítése, tolmácsolás külföldi őrizetbe vetteknek) de mivel nekem a nők és a leányanyák a legfontosabbak, nem igazán tudtam magam bennük aktivizálni. A másik észrevételem, hogy az együttműködés nemcsak a jótékonykodók esetében lenne fontos: gyakran érzem úgy, hogy nincs szükség ennyire sok (kb. 60 ezer) non-profit szervezetre, és csak azért van ennyi, mert nagyon sok szervezet alapítója nem akar másokkal együttműködni. Ezen is érdemes lenne javítani.

Barack Obama úgy döntött, hogy véget vet a sokévtizedes gyakorlatnak, miszerint a fontosabb elnöki beszédeket újra eljátsszák a fotósoknak. Az ok nem egészen világos, ahogyan azt sem lehet látni, hogy hogyan fogják helyettesíteni ezt a megoldást. Az ugyanis valószínűleg nem járható út, hogy élesben fotózhassanak a riporterek, mert az megzavarhatja az aktuális elnököt. (Jezebel)

A titkosszolgálatnak is van Twitter accountja. Ez úgy lett nyilvánvaló mindenki számára, hogy egyszercsak azt tweetelte egy kolléga: "Had to monitor Fox for a story. Can't. Deal. With. The. Blathering." Valószínűleg azt hitte, hogy a magánprofilját használja, bár már ez is pillanatnyi elmezavarra utal, hiszen egy ilyen munkahelyen egy ilyen információ minimum titkos. Mindenesetre kavarodott ebből egy kisebb botrány, az illető pedig már nem gondozza a "cég" Twitter profilját. (Jezebel)

Mázli és profizmus, ha találkozik: egy közös ismerősön keresztül talált rá Natalie Portman a Ballet Beautiful nevű fitness terem vezetőjére, és kérte fel arra, hogy alakítsa át a testét. A nő, Mary Helen Bowers természetesen kapva kapott az alkalmon, viszont nem akarta feladni a stúdiót, így online folytatta az ügyfélkör építését: iChaten kezdte el tartani az órákat, és persze utána videósorozatokat kezdett készíteni. A filmet követően ötezerszeres növekedést könyvelhetett el a klienseket illetően, és még egész jól bírja a terhelést. Természetesen készül egy könyv és még további módszereket talál ki arra, hogy fenntartsa a balett iránti érdeklődést. Mert - és ezt jól látja -, a film hatása csak egy ideig tart, ezért biztosítani kell a vállalkozás jövőjét. Nagyon ügyes. (CNN Money)

Nem tűnik nagy újdonságnak, de miért is hagyták volna abba a téma kutatását: ha egy szempár szegeződik ránk, sokkal jobban viselkedünk. Egy kísérlet azt mutatta, hogy kétszer többen eltakarítottak maguk után a konyhában, ha egy arcot ábrázoló poszter volt a falon. Egy korábbi kísérlet egyébként hasonló eredménnyel járt, ott a friss mosószer illat volt ösztönző hatással az emberekre. Elliot Aronson "Társas lény" c. könyvéből pedig azt is tudhatjuk, hogy ha kiteszünk egy tükröt a közös helyiségekbe, sokkal kevesebb ideig pletykálnak a kollegák. Magic! (Scientific American)

Egy német kurátor szerint a nyugat-európai művészeti szcéna azért van csendben Ai Weiwei eltűnésével kapcsolatban, mert kényelmetlenül érinti őket az, hogy sokkal jelentősebb, mint amilyenek ők valaha is lesznek. Mittomén. Az viszont igaz lehet, hogy nem elég hangos a tiltakozás. Hol van Bono? (Der Spiegel)

A könyvkiadás is rájött arra az alaptételre, amit a magazin- és általában a printmédia-kiadók már régóta mondogatnak: a bevételt a minőségi tartalom és a kivitelezés biztosíthatja hosszabb távon. Ez a könyvek esetében elképesztően magas árakat is jelent, de egyes kiadásokat olyan extrákkal szerelnek fel, mint mondjuk egy Jeff Koons miniszobor. Elvileg vannak ilyenekre is vevők. (The Inquirer)

Ahogy megérkezett a jobb idő, rögtön betévedt hozzánk is egy szúnyog, ezért azonnal a konyhába vettem az irányt, hogy megelőzzem az inváziót. Hogy hogyan? Tavaly még nem írtam meg, mert tartósan tesztelni szerettem volna a dolgot, de úgy tűnik, hogy bevált, ezért nektek is leírom: ecetes vízzel.

Ezt kell az ablakokra és az ajtófélfára felvinni, párhetente. A legjobb, ha vesztek egy vízpermetezőt kifejezetten ecetes víz tartására (a konyhában nagyon jól jön, több célra is felhasználható), így ha véletlenül bepofátlankodik a lakásba egy állat, rögtön akcióba léphettek. Ezenkívül egyszerűbb is, mint mondjuk szivaccsal szerencsétlenkedni.

A higítást illetően nem tudok pontos tippet adni, de amennyire érzékeltem, az nem árt, ha nem túl híg a keverék. Egy-két órán keresztül elképzelhető, hogy érezhető lesz az ecet szaga, de utána már csak a szúnyogok fognak szenvedni tőle.

Azóta, hogy nemrég befújtam a kereteket, nem találkoztam szúnyoggal, remélem, nem is nagyon fogok. Próbáljátok ki, ha nyugodtan szeretnétek aludni!

A Businessweek hosszú cikket szentelt a közösségimédia-lufinak elsősorban arra koncentrálva, hogy míg a techlufik általában hátrahagynak valamit, amit az utókor hasznosítani tud, addig a közösségi média bukása után nem marad semmi.

Egy másik fontos, fejcsóválós kijelentés, hogy a mai zsenik azon fáradoznak, hogy átkattintásokat, konverziót generáljanak, ahelyett, hogy fontosabb dolgokon járatnák az eszüket. Ezt konkrétan Mark Zuckerberg egyik első és nagyon fontos alkalmazottja, Jeff Hammerbacher mondta a cikkben, aki elkezdte és professzionális szintre emelte a Facebooknál az adatbányászatot.

Az eredeti feladata az volt, hogy megvizsgálja, hogy egyes egyetemeken miért sikeres a Facebook és másoknál miért nem, illetve hogy mik a különbségek a fiatalabb és az idősebb diákok között. Forradalmi dolgokat művelt, mégis arra jutott az ezzel töltött évek során, hogy szerinte mindez pocsékolás. Mondta ezt, miután a Wall Streeten dolgozott ki algoritmusokat vétel-eladás jelzések leadására a Facebookos megbízást megelőzően. Minimum érdekes világlátásra utal ez.

Ma egy olyan cégen dolgozik, ami megkönnyíti az adatok értelmezését a különböző iparágakban. Ez a dolog egyébként már olyan szinten tart, hogy van olyan cég, akik a gének, szervek és más testi folyamatok egymásra hatását értelmezi az adatok alapján és esélyt látnak arra, hogy nem a biológusok, hanem az adatbányászok fognak megoldani fontos egészségügyi problémákat. 

A cikk írója szerint tehát Hammerbachernek igaza van, amikor kortársai képességeinek elherdálása miatt kesereg és szerinte más, értelmesebb dolgokra is lehetne használni a megszerzett tudást. Viszont az nem jut eszébe, hogy az adatbányászat fejlődésének egyik fontos területe a közösségi média - éppen Hammerbacher erre a példa -, tehát ha lufi is az egész, a cikk egyik fő kijelentése semmissé válik. Ugyanis ha mindennek vége szakad, még akkor is ott vannak az adatok értelmezésére vonatkozó ismeretek, amiket hasznosíthat majd az utókor. 

De mindegy, csak azt akartam mondani, hogy szerintem ez a kesergés az elkallódó tehetségekről hülyeség.

Van Amerikában egy fitnessterem-lánc, a Planet Fitness, ami arról híres, hogy szigorúan leszabályozza a Gyúrós Gyuszikat. Azokat a kis izomcsomókat, akik hangosan nyögnek, dobálják a soktízkilós súlyokat és kakaskodnak.

Nos, ilyet a Planet Fitnessben nem lehet: vannak gyakorlatok, amiket nem szabad elvégezni, tilos a nyögés, a súlyok dobálása, a látványos nyújtás, az izzadságban úszás, saját magad videózása és egyáltalán minden, ami nem azt a célt szolgálja, hogy hatékonyan gyúrj. Még riasztókészülék is van, ami jelez, ha túl hangosan nyögött valaki.

Ezenkívül nem alkalmaznak személyi trénert és sok helyen nincsenek nagy súlyok. Fura, mi? A gyúróstársadalom természetesen ki van akadva és folyamatosan kampányolnak a lánc ellen.

Bár nagyon drasztikus és durva némelyik módszer, azért tetszik ez a koncepció. A fitness termekben ugyanis általában pont a gyúrós fickókat utálom a legjobban, akiket ráadásul a helyek 99 százalékában összeeresztenek az aerobosokkal. (Kivéve a Life 1 Wellnesst a Corvinnál, de oda ne menjetek, mert már így is túl sokan vannak, értem?)

A Planet Fitness tavaly ősszel indította kampányát, ebből láthattok itt egy darabot. A Gyúrós Gyuszi egyébként azt mondja a videóban: "I pick things up and put them down".

A zsírleszívás nem túl hatékony: egy éven belül visszajön minden, amitől megszabadultál, csak éppen máshol. Ez persze lehet jó hír annak, aki már annyira gyűlöli a csípőjén ragadt halmokat, hogy neki mindegy, ha a vállára vagy a tricepszére megy fel ugyanannyi zsír, mint amennyit leszedtek. Tuti sokan vannak ilyenek. (Jezebel)

Elsőre nagyon fontosnak tűnő cikk a kulturális mindenevők eltűnéséről: a végére viszont kiderül, hogy egyszerűen annyi történik, hogy az emberek már nem feltétlenül élőben, hanem az interneten vagy neadjisten TV-n, rádión és könyveken keresztül táplálják az agyukat új impulzusokkal. Egyszerűen az eredeti felvetés az, ami már idejétmúlt, de úgy látszik, szeretnek hozzá ragaszkodni a szakértők. Annyiból érdemes mégis a cikk, hogy leírja, milyen mértékben csökkent a kiállításokra, koncertekre járók száma, és hogy milyen különbség van a mindenevők és a highbrow műélvezők között. Szerintük. (Miller-McCune)

A gyermeküket egyedül nevelő nők többször randiznak, mint gyermektelen társaik - legalábbis a Match.com kutatása alapján. Ha esetleg valakit ez tartott volna vissza a gyermekvállalástól. :) (Jezebel)

Korábbi hír, de hátha még nem találkoztatok vele: egy kutatás szerint a legharmonikusabb családi életet a két lánygyermek garantálja, míg a legrosszabb a négy lányból álló kombináció. A második helyen a fiú-lány páros áll, míg harmadik helyen jön a két fiú. A fiú-lány páros fő előnye a megkérdezett szülők válaszából leszűrve, hogy nem igazán vesznek össze a játékaikon, mert más dolgok érdeklik őket. Ez később probléma is lehet, de kisgyerekkorban előny. (Telegraph)

Salman Rushdie filmsorozatot fog írni a Showtime-nak The Next People címmel. Ez a hálózat készíti a Dextert, a Californicationt vagy a Tudorokat, szóval valószínűleg nem lesz rossz a végeredmény. Kortárs amerikai sztori, a leírás alapján valami egzisztenciális téma lesz. (The Independent)

Ha nem akarsz kövérnek tűnni a TV képernyőjén, hajolj előre 15 fokkal. Az okot én így fordítom le: nem lesz pistikefejed. Ezt eredményezi az is egyébként, ha engeded magad alulról fotózni/kamerázni. Ha valaki így tesz, akkor garantáltan rosszat akar neked és ideje újraértékelni a kapcsolatotokat. (Jezebel)

A Baba brand átmentése az új időkbe szerintem az egyik legjobban sikerült akció volt: nemcsak az idősebb korosztályok, de még a kortársaim is ismerhették. Az újonnan érkezőknek meg valószínűleg szimpatikus ez az egyszerű elemekkel operáló márka, ami kicsit emlékeztet a Pöttyösre, csak nem megenni kell, hanem magunkra kenni.

Látható, hogy az évek során szépen lassan növekedett a "Baba" márkajelzésű termékpaletta, a legújabbak a kézápoló krémek. Okosan csinálják, ráadásul végig a testápolás témakörén belül maradnak a bővítés során, amivel még el lehet szórakozni akár egy évtizedig is.

Annak ellenére, hogy én magam is abban hiszek, hogy egy cégnek egyetlen dolgot kell csinálnia, de azt jól, mégsem tűnik rossz ötletnek egy nagyobb ugrás a Baba részéről, kicsit más területekre. 

Természetesen leginkább a babacuccokra gondolok: babaruháktól a babaápolási- és szállítási eszközökön át egészen a bababútorokig tényleg minden beleférne. Ezzel a névvel annyira könnyű lenne érvényesülni és nem is kellene annyit költeni a márkaépítésre! Persze az új termékek megfelelő minőségben való előállítása és minden, ami ezzel jár, egy hatalmas lépés lenne a cég számára, nem vagyon naiv. Az viszont biztos, hogy ha az alapok meglennének, nem okozna sok fejtörést a Baba számára, hogyan szerezzen vevőket.

Ti vennétek például Baba márkájú babakocsit?

Sokan nem mernek elmenni divattervezők showroomjaiba, mert zavarba jönnek attól, hogy testközelből láthatják nemcsak a ruhákat, hanem magukat a tervezőket is, és még beszélgetni is kell velük. (Ez egyébként egy külön posztot is megérne.) 

Teljesen megértem őket, a mai napig van olyan tervező, akihez nem mernék elmenni, bár már kezdenek csökkeni ezek a gátlások. Erre buzdítanék mindenkit, aki érdeklődik a Je Suis Belle ruhái iránt is, mert ma és holnap nyitott showroomot tartanak, tehát teljesen szabadon, bejelentkezés nélkül fel lehet menni hozzájuk. Ők egyébként a nagyon kedves kategória, náluk nem kell feszengeni. Íme a részletek: 

Nem kutakodok különösebben Kínával kapcsolatos hírek után, de azt a távolból is lehet sejteni, hogy a nagy gazdasági fellendülésük egy kamu. Míg fontos részletek ki nem derülnek, addig az elemzők is megszedhetik magukat, de kérdés, hogy meddig áltathatja magát a világ.

A Dateline című műsor stábja felkeresett két olyan várost Kínában, ahol többmillió lakás épült és épül még fel, és az egyikükben a világ legnagyobb bevásárlóközpontja is megtalálható - tök üresen. Legfeljebb a karbantartók és a közterületisek fordulnak meg errefelé. Az épületek meg már mállanak szét.

Ennek a helyzetnek az oka, hogy a kínai kormány mindenáron növelni akarja a GDP-t, amire leginkább a folyamatos építkezés a módszere. Az árakat meg persze jó magasan tartják, ami klasszul mutat a papírokon, viszont így az ingatlanok megfizethetetlenek a népesség döntő része számára. Ismerős lehet ez nekünk is a belvárosban üresen tátongó, egyébként kiváló adottságú üzlethelyiségeknek köszönhetően.

A megkérdezett szakértő elmondta, hogy becslései szerint legalább 64 millió ilyen üresen álló lakás van most Kína-szerte és hogy akkora ingatlanbuborék fúvódik éppen, amekkorát még nem láttunk. Szerinte az amerikai ingatlanpiaci válságnál jóval nagyobb gondokkal kell majd szembenéznünk.

Szuper, nem?

Érdemes megnézni a riportot, még ha az eleje kicsit lassan is indul be. A riporter ráadásul annyira lassan beszél, hogy simán le lehetne adni az anyagot nyelviskolákban.

Azt már többször is leírtam, hogy a Fantastic Man és a Gentlewoman ma valószínűleg a két legfontosabb magazin a világon (a kiadójuk ugyanaz). A sikerük titka leginkább a töretlen stílusérzék, a játékosság, a már emlegetett irónia, és az, hogy teljesen banális dolgokat tárgyalnak ki viszonylagos részlegességgel. A Fantastic Manből például mindent megtudhatunk az orrszőr megfelelő eltávolításának módjáról, de olvashatunk a fejessalátához írt ódákat is amellett, hogy bemutatják nekünk a legújabb férfidivatot.

Egyre több új magazinon látható a hatásuk, ami többek között olyan elemekben nyilvánul meg, mint a matt papír, a kevés, kreatívabb módon elhelyezett szöveg, az apró formai és tartalmi finomságok szétszórva a lapban.

Ennek a két kiadványnak az igazi fontossága leginkább abban rejlik, hogy megmutatták: nem kell mindenképp csúnya szőke meztelen lányokat fényképezni lepukkant lépcsőfordulókban, ha ki akarunk tűnni a többi lap közül. Tökéletesen elég, ha a megszokott dolgokra tekintünk kicsit más szemmel, illetve alapműfajokhoz nyúlunk épp csak kicsit eltérő módon.

Erre példa, hogy a Gentlewoman egyik trendjelző sorozatában a divatszíneket nem rengeteg modell egymásra halmozott kifutós képén vagy vogue-osan ugrándozó lányokról készült sorozaton keresztül mutatta be, hanem egy-egy aktuális kulcs ruhadarab makrofotójával, melyeken csupán a színek domináltak.

Hasonlót tettek a Fantastic Mannel is: ott a kék különböző, éppen divatos árnyalatait mutatták be, nagyobb hangsúlyt helyezve az anyagok textúrájára is. 

Ezek csak apróságok, de ilyenből rengeteg van.

Én leginkább egy olyan magazint szeretnék itthon megszületni látni, ami egyesíti magában ezt a típusú banalitást és finomságot, de szókimondó és radikális is. Tehát nem az a kellemkedő hangvételű dolog, ami a Fantastic Man-Gentlewoman párosra jellemző, hanem egy elegánsan okos és kritikus lap, ami vállalja annak kockázatát, hogy nem feltétlenül érthetők elsőre a választásai.

Ilyen sose lesz, legalábbis nem nyomtatott formában. De álmodozni lehet. :)

Megtaláltam a szezon legrondább ruhadarabját, egy Versace ruhát. Érthetetlenül béna, körülbelül ilyet terveztem volna 11 évesen. 

Ezek a rávarrt izék és az egymásból nem következő elemek iszonyatosak. Mi az a gomb, basszus?!

Még azt is megkockáztatnám, hogy ez a ruha magyarosan suta. Nárayhoz például simán passzolna.

Már csak azért is kínos a dolog, mert a kollekcióban lehet találni jó darabokat. 

A Forma és más hasonló boltok már elhozzák ide is a legviccesebb dizájnerhülyeségeket, szóval ha valamiért mindenáron olyan ajándékot szeretnél adni valakinek ebből a kategóriából, ami senkinek nincs meg, elég nehéz dolgod van.

A Swissmissen találtam viszont egy nagyon klassz kis boltot, ahonnan Magyarországra is szállítanak, ez a Poketo. Bár béna neve van, ez ne tévesszen meg. Van néhány zseniális kis hülyeség, amiket nagyon-nagyon fájó szívvel hagyok ott:

Mini hangszórók! Krétagyűrűk!

Vannak még bőrkanapék kárpitjából készített táskák is, mondjuk irtó drágán.

Érdemes körülnézni.

Április 15-én megint elő lehet venni a legdurvább dizájnerruhákat, mert újra Room party lesz. Ez egyúttal azt is jelenti, hogy itt van a 13. lapszám! Az előkészületekből elcsippentve pár információt lesznek nagyon jó anyagok és kicsit merészebbnek tűnő választások is, én legalábbis remélem, hogy bevállalták a szerkesztés során a hajmeresztőbb opciókat. :)

Készül több werkvideó is, egyelőre a fiatal férfiszínészekről szóló sorozat munkálataiból láthattok néhány pillanatot:

Ami pedig a partit illeti, újra a Merlinben lesz és gondolom a tömeg kontrollálása miatt továbbra is lesz belépő, amit érdemes előre beszerezni, mert a legutóbb is többen jegy nélkül maradtak. Szóval hajrá!

Nem az én ötletem, hanem a pasimé, de annyira tetszik, hogy megörökítem itt. A szigorú automata ételt árul, többféle kategóriában. Ami különlegessé teszi, hogy helyettünk gondol ránk, illetve a csípőbőségünkre: édességet csak délelőtt ad ki, és ez így folytatódik a nap folyamán az egyre alacsonyabb kalóriatartalmú cuccokkal.

Természetesen kijátszható a rendszer azzal, hogy mondjuk délelőtt megvesszük a délutánra szánt Jó reggelt kekszet, de ha már valakinek van rá lehetősége, hogy ne kelljen önuralmat gyakorolnia, hanem szigorúak legyenek vele a saját érdekében, akkor miért mondana le erről holmi ügyeskedéssel?

Ha ezt az ötletet Norbi megismerné, sírva fakadna, hogy nem jutott eszébe. Neki üzenem, hogy copyrightos a téma, BOCSI!

Amikor végre elindult a magyar MTV (ami még a Music Television nevet viselte és láthatók voltak rajta videoklipek is), rögtön feltűnt, hogy állandóan ugyanazok a hirdetések ismétlődnek az összes reklámsávban. Akkoriban ez egy T-Home-os téma volt, bár akkor lehet, hogy még volt T-Online. Arra gondoltam, hogy ez biztosan azért van így, mert még nem sikerült a deal minden hirdetővel és csak napok kérdése lesz, hogy a megszokott idegtépő, de változatos hirdetési blokkokkal fárasszanak minket.

Most ugorjunk pár évet. Ha megnézzük az MTV-t (ami mára pusztán MTV), láthatjuk, hogy a hirdetések ugyanolyan módon, halmozva vannak elhelyezve, csak most nem a T-Csoport, hanem a Nasivin a megrendelő. Éjjel-nappal Nasivin Sanft megy, már szinte kívülről fújom, hogyan következnek egymás után a vágóképek. 

via reklámkritika

Azt gondolnánk, hogy ezzel a tempóval ez a legdurvábban hirdetett termék, de tévedés lenne, mert összességében a Cillit Bang szőkenős reklámja, napi durvulásban pedig az a vidámparkos fájdalomcsillapítós Nurofen Forte vezet.

Ezzel együtt szerintem nem én vagyok az egyetlen, akiben felmerül a kérdés: miért éri meg a Nasivinnek, hogy indokolatlanul sokszor lepörgessék a hirdetését, a Parodontax fogkiesős reklámjához hasonló utálatot generálva a megcélzott célcsoportban? Akkor már az is okosabb döntés lett volna, ha több tíz, még kisebb tematikus csatornán szórták volna szét a pénzüket. Kíváncsi vagyok, hogy ez meddig fog még tartani, meg persze az is nagyon érdekelne, hogy erre tényleg senki nem figyelt fel a vállalatnál? És az MTV sales-esei szerint ez teljesen rendben van?

Nemrég érdekes és szokatlan formájú könyvre bukkantam (sok egyéb mellett) egy bécsi boltban. A címe: The Guerilla Art Kit. Nem éppen tegnap jelent meg, de még ma is érdekes lehet. A címéből biztosan könnyen kitaláljátok, hogy egy alapvetően street artos tematikájú ötletgyűjteményről van szó.

A célja egyrészt az, hogy gyakorlati tanácsokkal lássa el a kezdő művészpalántákat, másrészt pedig, hogy új módszerekre, megközelítésmódra inspiráljon. Alapvetően ötletadó gyűjtemény, amit lehet szóról szóra követni vagy pusztán kiindulópontként használni.

Az anyag nagyon szerteágazó és alapos, meglehetősen gyakorlatorientált. Rengeteg dolog ismerős lehet az utcáról vagy a netről, sok hasonló alkotással lehet találkozni. Szkeptikusok könnyedén meg is állapíthatják, hogy ami ebben a könyvben benne van, az lényegében a tiltólista azoknak, akik kicsit eredetibb dolgokat akarnak létrehozni.

Hajlok erre a gondolatra, ennek ellenére tetszik a könyv. Street artosoknak és művészpalántáknak nem ajánlanám, inkább olyan embereknek, akik valamilyen kreativitást igénylő munkát végeznek. Nem drága, szóval burnout szindrómásoknak szuper lehet.

Itt belenézhettek: 

... Legalábbis Amerikából. A Slate nosztalgikus cikkben tekintette át ennek az ősrégi, hagyományokkal teli bűnözési formának a múltját és jelenét. Ráadásul nemcsak a szerző, hanem az összes megkérdezett, Harvardi szakértőtől rendőrig hasonlóan állt hozzá a témához.

Azt mondják ugyanis, hogy ez egy olyan dolog volt, amihez még kellettek készségek, eszesség, tervezés és türelem, volt benne elegancia - a késsel való letámadás, ami már jellemzőbb, ezzel szemben semmilyen tudást nem igényel. Ugyan még fellelhető néhány zsebtolvaj például a New York-i metróban, vagy vidéki városok sporteseményein, ők már mind középkorúak vagy még idősebbek. A fiatalok ilyesmivel már nem foglalkoznak. Ezt a számok is mutatják: míg 1990-ben 23,068 esetről számoltak be, addig a kétezres évek fordulóján már csak ötezret regisztráltak. Ma már alig néhányat.

Pedig régen igazi összehangolt csoportokban nyomták az ipart a tolvajok, és ha bárki jobb volt az átlagnál, rögtön New Yorkba - ott pedig természetesen a metróba - ment szerencsét próbálni. Nagyon jó üzlet volt, mert egyetlen úton akár 400 dollárt is lehetett zsákmányolni még a legegyszerűbb aprólenyúlással is.

A kihalásuk okai között lehet, hogy az emberek már nem igazán tartanak maguknál készpénzt, a bankkártyák egyre biztonságosabbak, a büntetések gyakran nagyon szigorúak, és egyre jobbak a biztonsági kamerák is. Másrészt persze az is ok, hogy sokkal nagyobbat lehet kaszálni a számítógép mögött ülve mondjuk jelszavak begyűjtésével.

Európában egyébként virágzik a téma, főként bolgárok és románok járják az országokat, és fiatalabbak is: 22-től 35-ig van az átlagéletkor. Szóval úgy néz ki, hogy nekünk még kell pár évtized, míg elkezdhetünk nosztalgiázni a régi bűnözői mesterségeken.

Egyre több csatorna egyre több sorozatánál használják az éppen látott eseményeket, illetve előzményeiket magyarázó feliratokat - Amerikában. Ez konkrétan azt jelenti, hogy amikor a műsor Nagy Intrikusa éppen kutakodik egy szobában, felugrik egy felirat, ami elmondja, kinél van éppen és miért. De mutatok is egy példát:

A tévések azt mondják, hogy ez nagyon fontos eszköz ahhoz, hogy berántsák az új, illetve régebbről visszatérő nézőket, főként ha már nagyon bonyolulttá vált a sztori. Elsőként a Lostnak készítettek dúsított epizódokat (szerintem teljesen feleslegesen, de ezt most hosszú lenne kifejteni), majd aztán másoknál is próbálkoztak.

Van, aki kicsit szofisztikáltabb módszereket használ, ilyen volt például, amikor a film alatt élőben lehetett kérdezni a filmek alkotóitól, vagy amikor egy történelmi környezetbe helyezett sztorihoz készítettek egy iPad-kiadást háttérmagyarázatokkal és mindenféle más anyaggal. Volt olyan is, aki egy képregényt adott ki még a premier előtt, hogy bemutassa az előzményeket és a karaktereket.

Ha már választani kell, akkor inkább ezek a megoldások tetszenek, bár a buta feliratozásban is lehet valami. Ezt viszont nem kellene mindenkinek látnia. A digitális televíziózással és a smart TV-k elterjedésével majd biztosan meg lehet oldani, hogy aki teljesen el van veszve, kérhessen infobuborékos verziót. Addig viszont nagyon idétlen ez a forma, remélem, hozzánk soha nem jön be.

Állítólag haldoklik a söripar Németországban. Van, aki szerint az öregedő társadalom az oka, és ha több gyerek születne, többen is innák a sört, de az a helyzet, hogy a fiatalok inkább alkopopban utaznak és Red Bullban. (Slate)

Egy 26 éves minnesotai lány milliomos lett saját kiadású e-könyveinek köszönhetően. Hogy miért sikerült neki, senki nem tudja - ő maga sem - , mert szakmai mércével mérve nem jók az írásai. Az lehet a titok, hogy nagyon olcsón adja a könyveket, nem bonyolultak a sztorik és még éppen elég jók ahhoz, hogy az emberek elolvassák őket. (Jezebel)

Nem túl meglepő, hogy az Oscar díjak nemcsak elismerést, hanem az illegális letöltések számának megugrását is jelentik. Egyébként a kalózpéldányok 38 százaléka a zsűrinek kiküldött kópiákról készül. (The Globe and Mail)

Itt egy jó kis slideshow az amerikai elnökök legkínosabb találkozásairól: Reagan és Michael Jackson, George W. Bush és Bono és még sokan mások. (Slate)

2013-ban már gyorsabban fog növekedni India gazdasága, mint Kínáé. (Slate)

Nem sok meglepő információ van ebben a cikkben, de azért mindig jó olvasni az ilyesmit: az ábrándozás és a neten való szörfözgetés gyakran közelebb visz egy-egy probléma megoldásához, illetve kreatív ötletek kitalálásához, mint a koffeinnel megtámogatott koncentráció. (The Wall Street Journal)

Issszonytatóan sok blabla Grace Coddingtonról, az amerikai Vogue kreatív igazgatójáról. Szerintem nyugodtan scrollozzatok le az aljára, ahol pontokba vannak szedve életének legfontosabb eseményei. (More Intelligent Life)