Még korábban írtam egy - mint időközben kiderült - egyre terjedő jelenségről, aminek a lényege, hogy ügyvédi irodák mezei bloggereket, online site-okat perelnek be szerzői jogok megsértésére hivatkozva. (Erről Bodó Balázs is beszélt nemrég egy Indexes interjúban)

A Wired most arról ír, hogy az egyik legnagyobb erre szakosodott irodától, a Righthaventől néhány blogger és site-üzemeltető vissza akarja szerezni a peren kívüli egyezség során belőlük kisajtolt pénzt. Egy nevadai bíróság friss ítéletére hivatkoznának, melyben az alperes, a Democratic Underground nevű blog javára ítéltek, mondván, hogy a Righthavennek nem volt jogi alapja a perre. 

Csoportos pert fontolgatnak és jelenleg éppen felmérik az esélyeiket a győzelemre. A Righthaven arra hívta fel a figyelmet, hogy ha per indul, akkor ők is újra beperelik a résztvevő bloggereket, mert a szerzői jogi ügyekben három évig van erre lehetőség. 

Nagyon szurkolok a bloggereknek, szerintem ideje lenne már visszaszorítani a hiénákat. Végezhetnének végre rendes, érdemi munkát is.

Eddig meg voltam győződve arról, hogy a Cosmopolitan és társai ugyanolyan kamu cikkeket írnak, mint mondjuk egy People vagy egy Bravo. Ehhez képest kiderült, hogy az eredeti, amerikai lap nagyon komolyan veszi a pontosságot: egész fact checker részlege van.

Az itt dolgozóknak az a munkája, hogy ha valakitől bármilyen idézet megjelenik a magazinban, akkor egy végső jóváhagyást kell kérniük tőle. Mivel a Cosmóról van szó, ez elsősorban szexuális jellegű információk ellenőrzését jelenti, tehát napi szinten kell kutatókat és más szakembereket felhívni erogén zónák és testrészek izgathatóságával és ehhez hasonlókkal kapcsolatban. Az interjúalanyok általában szörnyülködve nevetnek a cikkek leegyszerűsítései miatt, dehát azzal is tisztában vannak, hogy az éppen kiadott könyvük is meg lesz említve, ezért természetesen megpróbálják a legjobbat kihozni az újságírók által írottakból.

A másik eset, amikor az alanyok nevét megváltoztatják ugyan, de a korukat és az idézeteket pontosan meghagyják (erre sem gondoltam volna). Ilyenkor fiatal férfiakat kell felhívni és egyeztetni, hogy mi is az, ami a legjobban tetszik nekik egy nőben és ehhez hasonlók. 

Kívülről hallgatva egy-egy ilyen beszélgetés egészen bizarr lehet, és nem is tudom, mennyi ideig lehet ezt a munkát végezni.

Mindenesetre igazán meglepő, hogy lényegében komoly újságírói munka folyik a Cosmopolitannél, amihez hasonló az online site-ok nagy részénél azért nem annyira jellemző. Azt nem hiszem, hogy a különböző mutációk, a nemzetközi kiadások követik ezt a szigorú rendet, de mivel az anyalapból kölcsönöznek sok cikket, legalább azok pontosak. Ez is jobb, mint a semmi.

A Slate egyik szerzője a hírleveléhez szeretett volna logót készíttetni, de lehetőleg kevés pénzből. Ehhez a Crowdspringet próbálta ki, ami egy olyan site, ahol az általad adott briefre szabadúszó designerek beküldhetik az ötleteiket. Neked csak ki kell választanod, hogy melyik tetszik legjobban és azért kell fizetned. 

Az értékelésbe bevont az újságíró nagy designgurukat és a Slate designrészlegének munkatársait is. A megbízásra egy hét alatt 32 munkával jelentkezett 22 designer. Nagy részüket azonnal, könnyedén ki lehetett zárni, a shortlist darabjai közötti válogatás már nehezebb volt - legalábbis a megbízó számára.

A felkért szakértőknek viszont egyik munka sem tetszett igazán, mert eléggé standardizáltak voltak vagy ha volt is bennük ötlet, a kivitelezéssel akadtak gondok. Az utolsó körben egyébként egy moldovai, egy bolgár tervező és egy meg nem határozott nemzetiségű nő designja maradt bent. (Az utóbbi később egy másik projekthez használta fel az ide készített tervet és nyert is vele 400 dollárt.)

Ha azt nézzük, hogy sokan ingyen dolgoznak ezeken a briefeken és nagy eséllyel nem kapnak a végén semmit, kicsit kizsákmányolásnak tűnhet az egész, de azt sem érdemes figyelmen kívül hagyni, hogy sokak számára nyújthat jövedelemkiegészítést és nagyon jó gyakorlási lehetőséget. Komolyabb megbízásokat azonban nem ilyen platformokon érdemes elvégeztetni, legalábbis akkor, ha nem akarunk a Nordsee szlogenpályázatához hasonlóan amatőr dologba belekeveredni.

A győztes munka egyébként ez volt: 

Van Amerikában egy fitnessterem-lánc, a Planet Fitness, ami arról híres, hogy szigorúan leszabályozza a Gyúrós Gyuszikat. Azokat a kis izomcsomókat, akik hangosan nyögnek, dobálják a soktízkilós súlyokat és kakaskodnak.

Nos, ilyet a Planet Fitnessben nem lehet: vannak gyakorlatok, amiket nem szabad elvégezni, tilos a nyögés, a súlyok dobálása, a látványos nyújtás, az izzadságban úszás, saját magad videózása és egyáltalán minden, ami nem azt a célt szolgálja, hogy hatékonyan gyúrj. Még riasztókészülék is van, ami jelez, ha túl hangosan nyögött valaki.

Ezenkívül nem alkalmaznak személyi trénert és sok helyen nincsenek nagy súlyok. Fura, mi? A gyúróstársadalom természetesen ki van akadva és folyamatosan kampányolnak a lánc ellen.

Bár nagyon drasztikus és durva némelyik módszer, azért tetszik ez a koncepció. A fitness termekben ugyanis általában pont a gyúrós fickókat utálom a legjobban, akiket ráadásul a helyek 99 százalékában összeeresztenek az aerobosokkal. (Kivéve a Life 1 Wellnesst a Corvinnál, de oda ne menjetek, mert már így is túl sokan vannak, értem?)

A Planet Fitness tavaly ősszel indította kampányát, ebből láthattok itt egy darabot. A Gyúrós Gyuszi egyébként azt mondja a videóban: "I pick things up and put them down".

... Legalábbis Amerikából. A Slate nosztalgikus cikkben tekintette át ennek az ősrégi, hagyományokkal teli bűnözési formának a múltját és jelenét. Ráadásul nemcsak a szerző, hanem az összes megkérdezett, Harvardi szakértőtől rendőrig hasonlóan állt hozzá a témához.

Azt mondják ugyanis, hogy ez egy olyan dolog volt, amihez még kellettek készségek, eszesség, tervezés és türelem, volt benne elegancia - a késsel való letámadás, ami már jellemzőbb, ezzel szemben semmilyen tudást nem igényel. Ugyan még fellelhető néhány zsebtolvaj például a New York-i metróban, vagy vidéki városok sporteseményein, ők már mind középkorúak vagy még idősebbek. A fiatalok ilyesmivel már nem foglalkoznak. Ezt a számok is mutatják: míg 1990-ben 23,068 esetről számoltak be, addig a kétezres évek fordulóján már csak ötezret regisztráltak. Ma már alig néhányat.

Pedig régen igazi összehangolt csoportokban nyomták az ipart a tolvajok, és ha bárki jobb volt az átlagnál, rögtön New Yorkba - ott pedig természetesen a metróba - ment szerencsét próbálni. Nagyon jó üzlet volt, mert egyetlen úton akár 400 dollárt is lehetett zsákmányolni még a legegyszerűbb aprólenyúlással is.

A kihalásuk okai között lehet, hogy az emberek már nem igazán tartanak maguknál készpénzt, a bankkártyák egyre biztonságosabbak, a büntetések gyakran nagyon szigorúak, és egyre jobbak a biztonsági kamerák is. Másrészt persze az is ok, hogy sokkal nagyobbat lehet kaszálni a számítógép mögött ülve mondjuk jelszavak begyűjtésével.

Európában egyébként virágzik a téma, főként bolgárok és románok járják az országokat, és fiatalabbak is: 22-től 35-ig van az átlagéletkor. Szóval úgy néz ki, hogy nekünk még kell pár évtized, míg elkezdhetünk nosztalgiázni a régi bűnözői mesterségeken.

Egyre több csatorna egyre több sorozatánál használják az éppen látott eseményeket, illetve előzményeiket magyarázó feliratokat - Amerikában. Ez konkrétan azt jelenti, hogy amikor a műsor Nagy Intrikusa éppen kutakodik egy szobában, felugrik egy felirat, ami elmondja, kinél van éppen és miért. De mutatok is egy példát:

A tévések azt mondják, hogy ez nagyon fontos eszköz ahhoz, hogy berántsák az új, illetve régebbről visszatérő nézőket, főként ha már nagyon bonyolulttá vált a sztori. Elsőként a Lostnak készítettek dúsított epizódokat (szerintem teljesen feleslegesen, de ezt most hosszú lenne kifejteni), majd aztán másoknál is próbálkoztak.

Van, aki kicsit szofisztikáltabb módszereket használ, ilyen volt például, amikor a film alatt élőben lehetett kérdezni a filmek alkotóitól, vagy amikor egy történelmi környezetbe helyezett sztorihoz készítettek egy iPad-kiadást háttérmagyarázatokkal és mindenféle más anyaggal. Volt olyan is, aki egy képregényt adott ki még a premier előtt, hogy bemutassa az előzményeket és a karaktereket.

Ha már választani kell, akkor inkább ezek a megoldások tetszenek, bár a buta feliratozásban is lehet valami. Ezt viszont nem kellene mindenkinek látnia. A digitális televíziózással és a smart TV-k elterjedésével majd biztosan meg lehet oldani, hogy aki teljesen el van veszve, kérhessen infobuborékos verziót. Addig viszont nagyon idétlen ez a forma, remélem, hozzánk soha nem jön be.

Azok számára, akiknek nem anyanyelve az angol, egyáltalán nem ismeretlen az a probléma, hogy tényleg úgy kell-e kezdeni a leveleket, hogy "Dear XY". Teljesen fura, főleg ha vadidegennek írsz, aki mondjuk férfi és komoly, üzleti a téma.

Hasonló dilemmák foglalkoztatják a Wall Street Journal által megkérdezett amerikaiakat is, akik főként az e-mailezés térnyerésével szeretnének inkább más formulákat használni. Viszont a megkérdezett etikett szakértők nem tudtak megnyugtató választ adni a kételyeikre. Szerintük igenis a "dear" használata a legtutibb és legelfogadottabb mód, nem igazán érdemes mást használni.

Ezzel mi végre megnyugodhatunk, szóval ha esetleg egy nagyvállalat CEO-jának írtok levelet, ne féljetek "lekedvesezni" őt.

2009-ben egy fiatal srác vett egy doboz negatívot, mert azt remélte, hogy talál majd alapanyagot a könyvéhez. Ez nem jött össze, viszont rengeteg gyönyörű képre bukkant, ezért utánament a sztorinak.

A képeket egy Vivian Maier nevű nő készítette, aki nevelőnőként élt családoknál New Yorkban. Folyamatosan fényképezett, minden hétvégén ez volt a programja, így az évek során kb százezer kép készült. Erről azonban nem sokan tudtak, mert nagyon visszahúzódó volt, soha nem mutatta meg szélesebb körben a fotókat. Így fordulhatott elő, hogy csak halála után fedezték fel.

2009-ben halt meg egy baleset következtében, a képekre pár nappal ezután talált rá a fiatal férfi, aki most minden nap folyamatosan azon dolgozik, hogy archiválja őket. Valószínű, hogy ha okosan csinálja, egy életre meggazdagszik belőle, de mi is jól járunk ezzel, mert sokan azt mondják, hogy Vivian Maier olyan kaliberű fotós volt, mint Walker Evans vagy August Sanders.

Itt egy videó a sztoriról:

Ebben az időszakban minden mást jobb figyelni, mint az itthoni történéseket. Érdekes viszont látni, hogy nagy bajok vannak máshol is, például az amerikai közmédiumoknál. A kongresszusban ugyanis a republikánusok diktálnak, akik hagyományosan élesen ekézik a közmédia-hálózatokat, ami ott az NPR (National Public Radio) és a PBS (Public Broadcasting Service). 

A pénzt ezeknek minden évben a Corporation for Public Broadcasting adja, jövőre éppen 608 millió dollárt kért a kongresszustól. A republikánusok viszont nem akarnak adni, mert az ő szemükben a Fox az egyetlen releváns adó, a többi meg csak a liberálisok szócsöve, akikre az emberek nem is kíváncsiak. Ha csökken az állami támogatás, egyébként nem omlik össze teljesen a rendszer, mert elég sok pénzt kapnak a hálózatok magánvagyonokból és az állami támogatás csak 15, illetve 10 százalékát fedezi a működésüknek. Viszont ennek ellenére is elkerülhetetlenné válnának elbocsátások és népszerű műsorok megszűnése.

A problémát súlyosbítja, hogy kicsit megingott a közmédiumok presztízse és nem igazán törekedtek arra még az utóbbi években sem, hogy újraalkossák, felfrissítsék magukat. Ráadásul a hálózatokon belül is vannak problémák. Például januárban lesz vége egy negyvenéves együttműködésnek a PBS-en belül, mert kiválik a KCET, mivel nem tudtak megegyezni a kötelezettségekről és a rugalmasabb műsorpolitikáról.

Sajnos nagy esély van rá, hogy példáját mások is követni fogják, de elképzelhető, hogy a KCET lesz az, aki egy korszerűbb közszolgálati modellt fog kialakítani.

Januárban várható a döntés a támogatásokról, addig lehet izgulni, mi lesz a Szezám utcával.

A Mad Men rengeteg témát ad a rajongóknak a történetvezetésen és a karaktereken túl, főként ami a díszleteket és jelmezeket illeti. Van viszont egy olyan terület, amire (főleg mi magyarok a szinkronizálás miatt) nem is gondolnánk: a nyelvhasználaté.

A sorozat készítői ugyanis arra is nagyon nagy figyelmet fordítanak, hogy korhű nyelvezetet használjanak a szereplők. Viszont természetesen minden elővigyázatosság ellenére is becsúsznak hibák, amiket aztán a rajongók hosszasan boncolgathatnak különböző fórumokon.

Ilyen volt például, amikor Joan, a dögös asszisztens azt mondta, hogy "The medium is the message". Időben ez ugyanis négy évvel a mondat megszületésének médiatörténeti pillanata előtt történt. De simán előfordul, hogy egy ujjongás hanghordozását ítélik meg a rajongók túlságosan huszonegyedik-századinak.

A sorozat megalkotója, Matthew Weiner a témával kapcsolatban érdekességképpen elmondta, hogy a legjobb szövegforrást nem a filmek és a korabeli könyvek jelentik, hanem leginkább a levelek, bár Joan például fordulatainak kialakítása során szexuális tanácsadókönyvek is alapul szolgáltak.

Ami a mostanában elkezdett negyedik évadot illeti, két példát mondott Weiner azzal kapcsolatban, hogy milyen kifejezéseknek kellett utánanézniük. Az egyik a "humorless" volt, a másik pedig (ha jól értettem) a seggfej. Majd meglátjuk, hogy a rajongók szerint ezek elhangozhattak-e akkoriban.

(A képet a True Slantről cápáztam)

Lehet, hogy hallottatok már erről a sztoriról, mindenesetre annyira példátlanul szemét eljárásról szól, hogy gondoltam, itt is megörökítem. Történt ugyanis, hogy világosság gyúlt egy ügyvéd, Steve Gibson (igazából egy nagy jogászcég CEO-ja) agyában és rájött, hogyan mentse meg a nyomtatott sajtót. A módszere végtelenül egyszerű: mindenkit be kell perelni, aki egy lap cikkét engedély nélkül újraközli, legyen szó újságról vagy egy mezei blogról.

Első ügyfele a Las Vegas Review Journal, és feltehetőleg már vagy nyolcvan pert indítottak el. Ráadásul mivel meglehetősen bejött az üzlet, ez a szám csak növekedni fog, már csak azért is, mert a lapot kiadó vállalat a többi kiadványánál is elkezdi majd ezt az eljárást alkalmazni.

A Wired erről írott cikkében felidézi, hogy a zenei és filmes kiadók akciói is nagyon hasonló elven alapultak, csak ott a "sikerre" azért volt nagyobb esély, mert általában már egyetlen felhasználó esetében is szerzői jogsértések sorát lehetett felróni. Ezzel szemben a magazinos ügyeskedő mindig csak egy-egy üggyel kapcsolatban indít pert, ami jócskán megnehezíti a dolgot, mert nagy erőforrásokat igényel. Egyébként meg azt is érdemes megemlíteni, hogy a zenei jogi ördög, a RIAA tevékenykedése 64 millió dollárba került, ezzel szemben 1,6 millió dollárt tudtak csak bevasalni.

A beperelt site-ok közül egyébként megkérdeztek kettőt. Az egyik, egy egyszerű, többuseres kerékpáros hírsite kiadója inkább peren kívüli megegyezést fontolgat, mert még így is olcsóbban jön ki, mint normál perköltséggel, míg a másik arra hivatkozik, hogy egy jogszabály értelmében az ügyvédnek előzetesen felszólítást kellett volna küldenie. Mivel ezt elmulasztották, az alperes esélyt lát arra, hogy a médiahiéna nem fog sikerrel járni.

És csak hogy tudjátok, kit kell a legközelebbi internetes mémben valamilyen megalázó helyzetbe photoshopozni, itt egy kép róla:

Nem gondoltam volna, de ahogy átpörgettem, meg is vettem a Sartorialist képeiből összeválogatott könyvet, ami ugyan tavaly jelent meg, ez azonban nem zavar abban, hogy beszámoljak róla.

A könyv négy év termését gyűjti össze, 2005-től 2009-ig. Elég gondosan van megtervezve, és -szerkesztve, nem kis munka lehetett az összeállítása. Többségében szöveg és jelölés nélkül láthatók a képek, némelyik fontosabb anyaghoz egy-egy rövidebb kommentárt is fűzött a szerző, Scott Schuman. 

Hogy mi értelme van valamit megvenni, amit egyébként bármikor végigpörgethetsz az interneten? Egyrészt ezek a képek rendesen ki vannak válogatva (bár néhány kedvencem kimaradt), valamint a könyvformátumnak megvan az az előnye, hogy ha megjegyezted vagy megjelölted, hol van a kedvenced, gyorsan odatalálsz. Nem kell görgetni, nem kell Readerben vagy más helyeken vesződni vele. Lapozgatva pedig gyorsabban lehet haladni, ugrálni egy-egy kép között.

Olyan ez, mint egy ötletkatalógus, ami jó esetben inspirál és új próbálkozásokra, valamint arra sarkall, hogy kicsit elengedd magad, és merj valamilyen lenni. Ebben az értelemben olyan, mint egy jól sikerült külföldi utazás, ami szintén ezzel jár. Ilyenkor gyorsan ki kell használni a helyzetet és valóban változtatni, amíg még tart a lendület.

Nem tudom, lehet-e kapni a könyvet itthon, de biztosan rendelhető. Érdemes!

Közben megmutatok pár kihagyott kedvenc képet.

A celeblét egyik csúcsa, illetve a pályától való búcsú egyik legideálisabb formája a lelkizős könyv/show/website/klub indítása. Így váltott modellkedésből Tyra Banks, színésznőségből sokan, például Ellen DeGeneres, Gwyneth Paltrow vagy most legújabban Terri Hatcher a Született feleségekből.

Az említett példák közül a Gwyneth mondjuk nem lett túl sikeres (én kábé ötöt olvastam a fantasztikus hírleveléből, azóta csak törlöm, mert még a leiratkozással sem zavartatom magam), Terri Hatcher új, a Disney védőszárnyai alatt tett próbálkozása viszont teljesen rendben van. Jó, lehetne sorolni itt is a problémákat, így azt, hogy az konkrétan egyáltalán nem érdekel, hogy a Terri Teamből Rebecca Nemtomki Denemisérdekel mit ír a gyereknevelésről, meg hogy az egész egy Disney aloldal és ettől jelentéktelen tartalomszigetnek tűnik.

Mégis, ami megvillan, abban van valami őszinte. Olyan kicsit, mintha ez Terri Hatcher nagyon költséges blogja lenne egy honlap formájában. Az egyelőre csak néhány darab videó nagy része például egyszerűen a színésznő webcamjével van felvéve (legalábbis hitelesen leutánozták a hatást), és már a második videóban olyan dolgokról beszél, amit tutira nem vártam volna még egy-két hónapig. Be is másolom, mert nagyon tetszik. Azt mondja el, hogy mit kell átgondolni, ha valaki válni akar. Van benne minden, ahogyan egy női magazintól is alapból elvárnánk, de benne van a személyes véleménye is: ha azt gondolnánk, hogy majd egy másik ház, egy másik pasi, egy másik élethelyzet majd egyszerre csak boldoggá tesz - akkor tévedünk.

Megértem a Jezebelt, amikor azt írja, hogy ez eddig eléggé fehér, gazdag női muri, de még így is jobb a nagy átlagnál. Szóval szurkolok!

Nyílt nemrég egy retrospektív kiállítás a MoMában egy számomra egyébként korábban ismeretlen képzőművész, Marina Abramovic munkásságáról. Egy képet mutattak az egyik projektjéről korábban a megnyitó körül, amiről rögtön sejtettem, hogy jó munka lehet:

Itt annyi történik, hogy csendben le lehet ülni a művésznővel szemben egy asztalhoz, aztán továbbmenni.

Ez akkora hatással van sokakra, hogy elsírják magukat, amin nem is lepődök meg, de azért érdekes. 

Egyébként egy hosszabb beszámolót is olvashattok a kiállításról, illetve elsősorban a látogatók civilizálatlan viselkedéséről.

Mindennek ellenére nagyon szeretnék New Yorkba menni.

Kieg: Közben rájöttem, hogy már ismertem a művésznőt, a Műcsarnokban is szerepelt egy nagyobb kiállításon.

Találtam még jó forrásokat, itt például a kiállítást látogató celebeket tudjátok megnézni, és végül de egyáltalán nem utolsósorban itt Tumblr-blog, ahol ezeket a síró embereket gyűjtik: Marina Abramovic Made Me Cry a címe.

Mikor még fiatalok voltunk, viszonylag egyszerű volt zenekart alapítani, mert még könnyű volt nevet találni. (Ha valaki most azzal jönne, hogy mi köze a névnek a zenekar megalapításához - hát sok. Az teremti meg a kohéziót, sőt meghatározza a stílust, az irányt is. Nélküle nem indulnak be rendesen a dolgok).

Ma azonban már nagyon nehéz zenekarnevet találni, mert ha véletlenül ugyanazt találtad ki, mint más, nem hivatkozhatsz arra, hogy nem tudtál erről. Ott a Google, a MySpace, le lehet csekkolni, hogy a választott néven éppen ki fut.

A helyzet eléggé kétségbeejtő egyrészt azért, mert bármilyen kis sufnizenekar láthatóvá válik azzal, hogy felteszi magát a MySpace-re. Ráadásul, ha igazolja, hogy márpedig őt hallgatják vagy 64-en, akkor egyértelműen jogot formálhat a használt névre, feltéve, ha ő tette azt elsőként. Másrészt pedig azért kínos az egész, mert a probléma már olyan méreteket öltött, hogy a legbiztosabb megoldás teljesen értelmetlen vagy fura, véletlenszerűen összeválogatott szavak vagy mondatrészek választása névnek, ami meg a zenehallgatókat hozza zavarba.

A legrosszabb, amikor már kezd sikered lenni, erre valaki beszól és meg kell változtani a nevedet. Az új névvel viszont már lehet, hogy a korábbi rajongóid körében sem biztos, hogy népszerű leszel, legalábbis ezt mutatják a tapasztalatok.

Persze mi magyarok kicsit jobb helyzetben vagyunk, ha magyar nevet próbálunk meg kitatlálni, de már itthon is látni, hogy a feladat egyre nehezebb.

A következő példát nem azért hozom fel, mert szerintem itthon elképesztően rossz a helyzet, mert mindenki buta és használhatatlan és mekkora egy koszfészekben vagyunk. Nem. Eszem ágában sincs összehasonlítani az USA online piacát az itthonival, nem említhető egy lapon a kettő.

Épp csak szeretném megmutatni, hogy a világ szerencsésebb felében elképzelhető az, hogy tehetséges, felsőbb körökből vagy legalábbis jó anyagi háttérrel induló emberek a blogjukkal milyen szintre tudnak eljutni. (Ez a társadalmi helyzet-szempont itt most azért fontos, mert a divatról van szó.)

Aki kicsit is foglalkozik a témával, azt tudja, hogy Scott Schumann és Garance Doré viszi talán a két legfontosabb street fashion blogot, ráadásul pár hónapja elkezdtek járni, úgyhogy lehetőségeik és márkaértékük is megsokszorozódott. Garance ráadásul nagyon jól rajzol is, szóval egy ideje megszaporodtak a felkérések.

Valószínűleg annak érdekében, hogy még több hirdetőre tegyenek szert, és hogy a meglévőkkel elmélyítsék a személyes kapcsolatot, valamint természetesen, hogy az imázsukat építsék, összehoztak egy workshopot, amire elsősörban hirdetőket hívták meg. Egyébként csupán nézelődni is lehetett, szóval nem volt exkluzív a kör.

A részvételért 55-65 dollárt kellett fizetni, a divat és a social media lehetőségeit taglaló előadások után pedig koktélozni lehetett. Be is teszem ide a meghívót: 

Hát igen. Elképesztően elegáns és menő az egész. Az mondjuk vicces, hogy rámentek erre a bulvárvonalra azzal, hogy "speaking together for the first time", de ettől most tekintsünk el. Klassz, amikor ennyire megy valakinek a szekér.

Míg egyes márkák (pl. Marc Jacobs) nem engednek hírességeket az első sorba a divatbemutatóikon, addig másik éppen rájuk vadásznak. Hogy tutira eljöjjenek, sok-sok pénzt fizetnek ki nekik. A Fashionista kiderítette, mennyi is az a pénz. Lássuk a tarifákat:

A-Listások
Rihanna ($100,000 vagy több)
Beyonce ($80,000-$100,000)
Mary Kate and Ashley Olsen ($80,000 egyenként)
Julianne Moore ($60,000)
Maggie Gyllanhal ($60,000)
Chloe Sevigny ($60,000 vagy több)
Jennifer Lopez (kb 2005: $80,000; kb 2010: $30,000)
Lindsay Lohan (kb 2006: $60,000; kb 2010; nem hívják meg)
Colin Firth (pre-A Single Man: $5,000; poszt-A Single Man: $15,000)

B-Listások
Blake Lively ($50,000)
Leighton Meester ($40,000)
Hillary Duff ($40,000)
Más Gossip Girl szereplők ($25,000 fejenként)
Jared Leto ($25,000)
Cliven Owen ($10,000)
Kristen Bell (nem fizetik külön, de a repjegyét, sminkjét és ruháját állják)

C-Listások
Kim Kardashian ($35,000-$50,000)
Amanda Bynes ($25,000-$30,000)
Eliza Dushku (nem fizetik külön, de a repjegyét, sminkjét és ruháját állják)

D-Listások
Paris Hilton (ingyen, ha egyáltalán meghívják)
Jersey Shore szereplők (nem hívják meg)
America’s Next Top Model győztesek (ingyen)

Érdemes megnézni, hogy Paris Hilton és hasonló társa, Kim Kardashian már nem kívánatos vendégek, ahogyan Lindsay Lohan sem. Jennifer Lopez ára is jócskán lecsökkent, a férfiaknak meg nagyon keveset fizetnek. A kedvencem, Clive Owen csak 10 ezer dollárt kap. Ez a tizede Rihanna tarifájának. Nem rossz!

Ezt nagyon jól megtanulta Kovács Kristóf, amikor az amerikai beszélgetős show-kat importálta Magyarországra. Ha megnézzük, valamennyi sikeres műsorban ez volt a felállás: sztár a képernyő bal, műsorvezető a jobb oldalán (David Letterman, Jay Leno, Jimmy Fallon, Jimmy Kimmel, Jon Stewart, Stephen Colbert esetében például).

Hogy miért van ez így? Mert aki a jobb oldalon ül, hatalmat sugároz. Ez elvileg a mi nyugati kultúránkból fakad, hiszen balról jobbra olvasunk, elvileg így nézzük a TV-t is. Ha mindezt még megtámogatjuk egy emelvénnyel (és megtámogatjuk), akkor aztán lehet a vendéged Madonna, te akkor is erősebbnek tűnsz.

Az is fontos, hogy a vendég balról érkezzen. Akik ezeket az alapszabályokat nem tartották be, nem is lettek sikeresek, legalábbis a Slate Explainer szerint. Vajon mi lesz Hajdú Péter műsorával? Ő a bal szélen ül. :)

Egyébként szerintetek nem ciki, hogy van vagy öt ugyanolyan műsor? Oké, van különbség, mert például David Letterman irtózatos, de mégis fura lehet klónműsorban vagánykodni.

Hol van már a tavalyi hó és a Shit My Dad Says? Most mindenki egy alvabeszélő férj dumáin röhög. Az illető egy nagyon nehéz időszakot követően kezdett el álmában beszélni, de valami elképesztően vicces módon.

A felesége úgy gondolta, hogy ez tényleg annyira jó, hogy muszáj megosztania a világgal. Így hát lefekvéskor bekapcsolja a videókamerát, aztán a felvételek alapján jegyzetel, és a legjobb szövegeket feltölti a netre.

A pasinak 20 ezer követője volt a Facebookon, és 10 ezer a Twitteren, nem is csoda.

Csak néhány példa (Betonpandától előre is bocsánatot kérek, van benne egy pandagyalázás, de egyszerűen kihagyhatatlan):

"You know, with you you you, it's all me me me. Well fuck fuck fuck fuck you you you."

"Pleased to meet you? Huh, gotta be a fucking joke."

"I want to be a cowboy. I don't want to be a panda. Pandas are boring, stupid and boring. Bad panda!"

“I’d rather peel off my skin and bathe my weeping raw flesh in a bath of vinegar than spend any time with you. But that’s just my opinion. Don’t take it personally.”

“Shhhhhhhhh. shhhhhhhhh. I’m telling you: your voice, my ears. A bad combination.”

Teljesen kész. :)

(via Mashable)

A Design Sponge egy jó hosszú interjút készített a Mad men egyik díszletesével (igazából art assistant). A pasas, Adam Rowe mérnöknek tanult, majd díszlettervezőként dolgozott, ezen a vonalon továbbtanult, aztán a sorozaton dolgozó művészeti osztályon lett asszisztens. Ez azt jelentette, hogy minden apróságot neki kellett elintéznie, alapvetően a többiek keze alá dolgozott.

A munkájának legutáltabb része a papírmunka: egyrészt minden megvásárolt tárgyat rendesen adminisztrálni kell a pénzügyesek miatt, aztán pontosan rögzíteni kell az egyes helyszínek díszlettörténéseit, amiket az úgynevezett bibliákban vezetnek. Olyanokra kell gondolni, hogy például a Draperék hányszor cseréltek tapétát, pontosan melyik szobában hányszor használták az egyes dekorációkat, és egyáltalán hol vették őket. Ez főleg akkor fontos, ha valamit pótolni kell.

Az állandó helyszíneket, mint a Sterling Cooper irodát, a Draperék házát vagy Joan lakását egy hónapba tartott felépíteni, és azok állandóan állnak. Viszont a többi helyszínt már mindig váltogatják, a felépítésük átlagosan kilenc napig tart. Epizódonként átlagosan tíz helyszínt használnak.

A díszletekről és a ruhákról elsősorban nem az interneten kutatnak, hanem az évek során kialakított nagy könyvtár és a felhalmozott korabeli katalógusok, magazinok szolgálnak alapanyagul.

A stáb szervezeti felépítése:

díszletesek - tapéta, festés

dekoráció

kellékesek - cigi, pia, ehhez hasonlók

helyszínbiztosítók - ők a kitelepüléskor fontosak

A művészeti osztályt a díszlettervező (production designer) vezeti, aztán ott az art director, aki amellett, hogy a művészeti részért felel, arra is ügyel, hogy a költségek ne duzzadjanak hatalmasra. A vezető tervező irányításával pakolják össze a helyszíneket, a koordinátor intézi el, hogy minden rendben legyen a rendelésekkel és a papírmunkával, a személyi asszisztens pedig az, aki mindenkinek segít.

Adam Rowe tanácsa azoknak, akik ilyen munkát szeretnének: a díszlettervezésen kívül másban is legyenek jók, és menjenek el asszisztensnek, ami bár nem jól keres, és ráadásul hosszúak a munkanapok, sokat lehet tanulni és ha jó az ember hozzáállása, eljönnek a lehetőségek is.

Egy újságíró körbekérdezett sok könyvesboltban, hogy megtudja, mely könyveket lopják el leggyakrabban. Talán nem meglepő módon a Bibliát, még onnan is, ahol egyébként ingyen osztogatják.

Szeretik még Martin Amist, Charles Bukowskit, Jack Kerouac-et, de Paul Austert is. Van olyan könyvesbolt, ahol ezek el vannak zárva, mert annyira népszerű lopási célpontok. Néha megpróbálják visszavinni őket a korábbi helyükre, de például az Amis könyveket rögtön vissza kell tenni.

Leggyakrabban férfiak lopnak, néha csak az érzés miatt.

Az olvasott, azaz valóban használt könyveknek egyébként csak a 40 százalékát vásárolják, ebből 28 százalék új. A többi lopott, elajándékozott, vagy kölcsönvett.

A Hálaadás napjához időzítve jelent meg egy 1995-től 2006-ig tartó kutatás értékelése, mely szerint az amerikai futball meccseit követően nő a családon belüli erőszak eseteinek száma. Valószínű, hogy az történik ilyenkor, hogy veszít a kedvenc csapat, és ott ereszti ki a gőzt a szurkoló, ahol a legkönnyebb - vagyis a hozzátartozóin.

A kutatásban azt figyelték meg - és ezek nem lesznek túl meglepő információk -, hogy az esetek száma akkor ugrik meg igazán, amikor nem várt vereség következik be, és növeli a csalódottságot, ha két ősellenség között történt a mérkőzés. Pechszériában levő gyengébb csapatok annyira nem hatják meg a szurkolókat.

Érdekesség még, hogy ilyenkor valószínűsíthetően csökken a köztörvényes bűncselekmények száma. Ugyanez történik, ha valamilyen durva thriller vagy horrofilm premierje meg a mozikban: a Hannibál vagy a Sikoly 2 szintén lenyugtatta az utcákat annak idején. Ennek az oka egyszerűen az, hogy pár órára bűnözők/agresszorok is lefoglalják magukat.

A szezonban egyébként vasárnaponként 8 százalékkal megugrik az erőszakos esetek száma a meccseket követő órákban. Az egyórás kezdést követően 3-tól hatig, a négyórás kezdésnél pedig hattól kilencig tart a veszélyes időszak.

Persze azt nem mondhatjuk, hogy a családon belüli erőszakért a foci futball tehető felelőssé, hiszen általában már meglévő konfliktusok érik el a gyújtópontot ilyenkor. Ezzel természetesen kezdeni kell valamit, csak épp nem tudjuk, mi legyen az.

A családon belüli erőszakhoz kapcsolódóan idéztek egy kutatót, aki szerint ahogy egyre magasabb a női fél keresete, egyrész úgy lesz ő is öntudatosabb, és hajlamosabb inkább kilépni az erőszakos férfival való kapcsolatából, másrészt a férfiak is érzékelik, hogy rossz lenne egy keresőt elveszíteni a háztartásból - ezért jobban meggondolják, engednek-e az agressziójuknak.

Ezzel kapcsolatban szkeptikus vagyok, mert szerintem egy agresszív állatot nem fog visszatartani a felesége/barátnője jó keresete, sőt.

Lehet, hogy én vagyok cinikus, de nem lepődtem meg különösebben, amikor olvastam, hogy van egy olyan díj az USÁ-ban, aminek a neve: National Best Books 2009. Eddig még nem mondtam semmi érdekeset, de az már mindenképp sajátos, hogy ennek a versenynek 500 döntőse és győztese volt, és a nevét is direkt úgy találták ki, hogy emlékeztessen a rangosnak számító National Book Awardsra.

Az egésznek az a lényege, hogy ha befizetsz 69 dollárt, tutira jó helyen végzel, és kapsz egy csinos, első látásra értékesnek tűnő plecsnit, plusz egy oldalt a sajtóközleménygyűjtemény-szerű katalógusukban.

Az ötletgazda alapvetően zseni, hiszen egy egyszerű website-tal csak ezt az 500 könyvet alapul véve 34,500 dollárt zsebelt be, ami azért nem rossz eredmény. Eleve ezt a többszáz kategóriát kitalálni már önmagában is elismerésre méltó teljesítmény.

A könyvek szerzői számára mondjuk rossz hír, hogy az eladásokra valószínűleg egyáltalán nem hat ez a díj. Azért poénból ki lehet próbálni: összeraksz egy fotóalbumot a Flickr-es képeidből, blurb-bel kötteted, befizetsz 69 dollárt és máris te lehetsz a fotózás Edvin Martonja itthon. Hát nem szuper?

Egy amerikai városban illegálissá nyilvánították a háromnál több macska tartását, mert egy idős hölgy 15 macskája garázdálkodott a környéken. Ő azonban zöldfülű kezdő volt ahhoz az asszonyhoz képest, akitől 488 macskát kellett elvenni.

Több kutató utánajárt a macskás hölgy jelenségnek, először 1981-ben, majd 1999-ben. Az első alkalommal azt tárták fel, hogy az állathordákat kialakító személyek 70 százaléka egyedülálló nő, akik többnyire macskákat és kutyákat halmoznak fel, de előfordul, hogy mondjuk nyulakat vagy lovakat gyűjtenek. Valamennyien izoláltak a társadalomtól, de ez nem az oka, hanem az eredménye a fura állattartási szokásoknak.

A 99-es kutatás hasonló következtetésekre jutott: több mint a fele az állattulajdonosoknak idős ember volt, ráadásul az otthonukat - az ágyukat is - mocsok, állati ürülék borította. Legtöbbjük nem ismeri el, hogy segítségre szorul, és azt állítja, hogy különleges módon kommunikál a macskáival vagy kutyáival. Ezzel szemben az a valóság, hogy sok állat pusztul el ilyen körülmények között. A 488 macskás háztartásban például 200 döglött állatot találtak.

Ezeknek az embereknek a nagy része be tud számolni múltbéli bántalmazásról, és lényegében addikcíóként is értelmezhető az állatgyűjtésük. Emiatt nem tudni, hogy mi a megoldás ezekre a helyzetekre, mert amint újra lehetősége van a macskás hölgyeknek, elkezdik gyűjteni az állatokat.

Persze azért nem kell utálni a macskás néniket, inkább csak figyelni kell, hogy minden rendben van-e velük és a macskáikkal. Az utóbbiaknak ha nem fényes a szőre és a szeme, illetve nem nedves az orra, akkor baj van, és tessék cselekedni!

A Slate szerzője, Daniel Gross szerint érdemes fenntartásokkal kezelni a nyomtatott sajtó jövőjéről, azaz éppen eltűnéséről szóló spekulációkat. Az ugyanis, hogy szeptember 30-ig bezárólag 10.6 százalékot csökkent az amerikai lapok példányszáma, nem a nyomtatott sajtó jövőjéről, hanem sokkal inkább a válság jelenéről mond el sokat.

Szerinte nem lehet figyelmen kívül hagyni, hogy min ment keresztül a világ gazdasága, ráadásul azt sem, hogy azért rengeteg blog és online médium még nagyobb mértékben veszített a közönségéből, és az online reklámbevételek is nagyot estek, csak ezt ritkán szokták megemlíteni.

A nyomtatott lapok mindenesetre a következőképpen reagáltak a helyzetre: csökkentették a működési költségeket és emelték az árakat mind az újságárusoknál, mind az előfizetések esetében. Ez érdekes módon úgy néz ki, hogy bejött, például a New York Times a példányszám csökkenése ellenére a harmadik negyedévben már arról számolt be, hogy az értékesítési bevételek nőttek, ráadásul túlszárnyalták a hirdetési bevételeket.

Ez a modell kezd tehát kialakulni: költségcsökkentés és áremelés. Nem tűnik túl szimpatikusnak, de ha mindehhez tartják a színvonalat, még lehet belőle valami, legalábbis nyernek egy kis időt, míg kitalálják, hogyan turbózzák fel a bevételtermelést az online verziókban.