A Readwriteweb-en írta az egyik szerző, hogy már túlzott mértékben eluralkodott nemcsak a fotó/videófetisisztákon a dokumentálási láz, hanem mindenki inkább az események rögzítésével foglalkozik, ahelyett, hogy átélné a pillanatot.

Ez a kép mondjuk elég hatásosan támasztja alá az állítást:

(Bár zárójelben megjegyezném, hogy a sok kamerától úgysem lehetett volna látni, tehát ebben a szituációban a mobilkamera alapvetően egy kiterjesztett szemként funkcionált.)

Persze azért igaza van a cikk írójának, nem szállnék nagyon vitába, velem is gyakran előfordul, hogy nem veszem elő a kamerámat, igaz inkább némi tévesen értelmezett szemérmesséből, mint az elveszett pillanatok miatti aggodalom miatt.

Mindenesetre sok éve foglalkoztat az emberi percepció elégtelensége és mindig bosszant - ez még a tinédzserkoromból maradt meg, persze. Ráadásul a családom antitálentum ezen a téren. Körülbelül három szülinapom van rendesen megörökítve, a tinédzserkoromból kábé tíz kép maradt fenn, amiből négyet a szokásos éves középiskolai haknifotós készített az osztályról. A fennmaradó hatot a szalagavatómhoz és a tablóképemhez lehet kötni, és ezt nagyon sajnálom. Ezért az én jelszavam ebben a kérdésben: fuck living, just shoot!

Persze én egy extremitás vagyok - ha valakinek az enyémnél jobban dokumentált a gyerekkora, annak a következőket ajánlom:

- ne fotózz/videózz meghitt vacsora alatt, legfeljebb előtte vagy utána

- ne tedd ugyanezt az első pár randin

- ne dokumentáld a baráti beszélgetéseket, azt csakis emlékezetből tedd!

És persze twitterezni sem ér real-time.