Csak egy rövid értesítés: a hivatalosan csütörtökön megnyílt Velencei Biennálén Németh Hajnal "Összeomlás - passzív interjú" című munkáját állítják ki a magyar pavilonban. Szerintem jó döntés volt, hogy ezt választották, nekem nagyon tetszik.

Ebben a videóban is meg tudjátok nézni (a második perctől látható):

Nemrég érdekes és szokatlan formájú könyvre bukkantam (sok egyéb mellett) egy bécsi boltban. A címe: The Guerilla Art Kit. Nem éppen tegnap jelent meg, de még ma is érdekes lehet. A címéből biztosan könnyen kitaláljátok, hogy egy alapvetően street artos tematikájú ötletgyűjteményről van szó.

A célja egyrészt az, hogy gyakorlati tanácsokkal lássa el a kezdő művészpalántákat, másrészt pedig, hogy új módszerekre, megközelítésmódra inspiráljon. Alapvetően ötletadó gyűjtemény, amit lehet szóról szóra követni vagy pusztán kiindulópontként használni.

Az anyag nagyon szerteágazó és alapos, meglehetősen gyakorlatorientált. Rengeteg dolog ismerős lehet az utcáról vagy a netről, sok hasonló alkotással lehet találkozni. Szkeptikusok könnyedén meg is állapíthatják, hogy ami ebben a könyvben benne van, az lényegében a tiltólista azoknak, akik kicsit eredetibb dolgokat akarnak létrehozni.

Hajlok erre a gondolatra, ennek ellenére tetszik a könyv. Street artosoknak és művészpalántáknak nem ajánlanám, inkább olyan embereknek, akik valamilyen kreativitást igénylő munkát végeznek. Nem drága, szóval burnout szindrómásoknak szuper lehet.

Itt belenézhettek: 

Szeretnék a figyelmetekbe ajánlani egy rendkívüli fickót, Gabriel Orozco mexikói származású képzőművészt. Nemrég volt kiállítása a párizsi Pompidou-ban, amit volt is szerencsém megnézni. Most érdekes módon az Economist készített vele egy interjút, amit érdemes elolvasni, mert viszonylag sokat meg lehet tudni belőle a művészről.

Így például azt, hogy utálja a mexikói álomszerű, könnyed, szürreális cuccokat, amik nagyon jellemzőek az országra. Itt fontos véleményvezérnek tartják, mert a művészektől elvárják ezt a megmondó szerepkört. Ő azonban erre kevésbé nyitott, meg egyébként sem ott él már, hanem New Yorkban. Orozco a legkülönbözőbb műfajokban és mindenféle alapanyagokból dolgozik, installációkat, tárgyakat készít, fest és fotózik.

Az interjú galériájában van pár alapmű, egész jó képet ad a munkásságáról, de megéri egy Google képkeresést is beindítani. Persze leginkább azoknak lesz fontos a cikk, akik már ismerik a munkáit.

Január 22-én nyílt meg az Ernst Múzeumban a kultikus figurának számító kaliforniai képzőművész, deszkás és graffitis Ed Templeton kiállítása The Cemetery of Reason címmel. A munkák betöltik a kiállítóteret, nagyon termékeny művészről van szó. Annyira, hogy teljesen olyan a kiállítás, mintha posztumusz tisztelgés lenne.

Szerencsére nem ez a helyzet, és külön megnyugtatott, hogy a képei alapján egy lájtosabb Dash Snow-nak tűnő fickó teljesen összeszedett, kulturált fiatalember, aki elképesztően jól tűrte a hatalmas érdeklődést, főként a skateboard-os fiatalok részéről. A szerencsések ráadásul a közös fotó mellé egyéni rajzot is kaphattak a deszkájukra.

A kiállításon látható, hogy milyen sokféle médiumot használ és ezáltal több stílusban alkot Ed Templeton: a fotók mellett szobrokat, grafikákat készít, amik egyébként annyira designosak, hogy rögtön Radák Eszter jutott eszembe róluk. Érdekes és izgi, meg kell nézni, amíg tart.

Aki pedig szereti a deszkásokat, nézze meg, hogyan csapatják a párizsiak:

2009-ben egy fiatal srác vett egy doboz negatívot, mert azt remélte, hogy talál majd alapanyagot a könyvéhez. Ez nem jött össze, viszont rengeteg gyönyörű képre bukkant, ezért utánament a sztorinak.

A képeket egy Vivian Maier nevű nő készítette, aki nevelőnőként élt családoknál New Yorkban. Folyamatosan fényképezett, minden hétvégén ez volt a programja, így az évek során kb százezer kép készült. Erről azonban nem sokan tudtak, mert nagyon visszahúzódó volt, soha nem mutatta meg szélesebb körben a fotókat. Így fordulhatott elő, hogy csak halála után fedezték fel.

2009-ben halt meg egy baleset következtében, a képekre pár nappal ezután talált rá a fiatal férfi, aki most minden nap folyamatosan azon dolgozik, hogy archiválja őket. Valószínű, hogy ha okosan csinálja, egy életre meggazdagszik belőle, de mi is jól járunk ezzel, mert sokan azt mondják, hogy Vivian Maier olyan kaliberű fotós volt, mint Walker Evans vagy August Sanders.

Itt egy videó a sztoriról:

A korábbi, Paris Photóval foglalkozó posztomban próbáltam összegyűjteni, szerintem mi az, ami leginkább kapós az ilyen vásárokon. Nemrég találtam rá egy 1966-os képre, amit John Baldessari készített és aminek a címe: Tippek művészeknek, akik szeretnének eladni.

A többi önmagáért beszél: 

Most miért ne néznénk át újra, milyen volt az év videótermése? Valahogy muszáj áttekinteni, mielőtt továbblépnénk, nem? Megmutatom időrendi sorrendben, hogy nekem melyik anyagok voltak a kedvenceim a legutóbbi éves gyűjtés óta:

Ezt sokan szerettétek, ahogyan én is. Rövid, de legalább ennyit sikerült megőrizni abból a reggelből.

Minden hibája ellenére az egyik kedvencem, még az sem zavar annyira, hogy ahogyan az alatta hallatszó dalszövegben a hold, úgy egy nem annyira jó döntés miatt a fehéregyensúly játszott olcsó trükkökkel.

Az év legjobb megnyitója: élmény volt ott lenni, élmény volt megcsinálni a videót.

Egy kényszermegoldásból született cipősvideó. A kiegészítők úgysem kapnak kellő figyelmet a bemutatókon, nemde?

Ezt is szeretem az új géppel való bizonytalankodás ellenére is. Klassz ez a mélységélesség-dolog. :)

November 18-tól 21-ig Párizsban volt a legkoncentráltabb a fotóval foglalkozó népesség a Paris Photo miatt. A világ legjelentősebb fotóvásárának mérlege ebben az évben 38 ezer látogató volt, 120 kiállító galéria 25 országból, több mint ezer művész munkái.

Izgalmas volt, a képek nézegetése közben lehetett találgatni, hogy vajon ki lehet gyűjtő és ki egyszerű nézelődő. Néhány igazi amerikai gazdag fickó diskurálását ki lehetett szúrni, de persze a legtöbben rejtve maradtak az avatatlan szemek elől. A képek teljesen vegyesek voltak, hiszen a rengeteg galériának más-más profilja van: voltak kortárs és vintage fotók, igazából minden, ami ma forog a piacon.

2010-ben Kelet-Közép Európa volt a fókusztéma, ami nagyon jó lehetőség lehetett volna az itteni galériáknak és művészeiknek. Úgy láttam azonban, hogy ezt leginkább elszalasztani sikerült. Kívülálló vagyok, csak a kommunikációs szakmához értek, de azt azért érzékeltem, hogy ezek a standok a nagy, elismert galériákhoz képest sokkal nehezebb utat választottak az érvényesülésre - teljesen feleslegesen. Távolról nézve nem túl izgalmas, nehezebben értelmezhető dolgokat tettek ki többségében, ahelyett, hogy odacsalogatták volna magukhoz a potenciális vevőket és az érdeklődőket. Márpedig a cél elvileg az eladás és nem egy képzőművészeti tárlat létrehozása lett volna.

A dolog logikája pedig teljesen egyszerű: szép, nagy, lehetőleg színes képek kellenek ide, és főként portrék. (Ezt az aukciókon is meg lehet figyelni, az ilyesmi a legkelendőbb.) Olyan képek kellenek, amik magukra vonják a figyelmet, közelebb kell menni hozzájuk. Utána már tényleg csak egy lépés, hogy az érdeklődők megnézzék a kitett albumokat, katalógusokat és elkezdődjön a beszélgetés.

A másik fontos dolog a nagyítások minősége, a keretezés, vagy akár az üveg is. Ebben sem jeleskedtünk, de ennek egyértelműen technikai akadályai is vannak: itthon például egyszerűen nem hozzák azt a minőséget a nyomdák, ami a Paris Photón teljesen alapvetőnek számít.

Rég voltam ilyen szakmai vásáron, nagyon izgalmas volt. Nézzétek meg a videón, miket láttam. Beletettem néhány, a neten terjedő és széles körben is ismert új képet, és a szemfülesek észrevehetik Viviane Sassent, sőt Szily Lacit is - igaz, őt csak egy fotón.

Hogy kicsoda Viviane Sassen? A munkáit ebben a videóban megnézheted:

A Design Héten legalább 15 programot jelöltem be, hogy majd elmegyek, ehhez képest két helyszínt nem találtam (Krea és Code Decode a legnagyobb bulival), és csak egyre jutottam el végül. Ez pedig a Martin Munkácsi kiállításmegnyitó volt a Lumúban,ráadásul gondolom, igazából még csak nem is kapcsolódva a kiszemelt programsorozathoz. :)

Amikor elmentem oda, először visszarebbentem, mert azt hittem, hogy valami hipster céges buliba csöppentem, ugyanis mindenki feketében volt. Mint utólag kiderült, ez volt a dress code, csak én valamiért nem kaptam meg a meghívót.

Mindenesetre nagyszabású esemény volt, érezhetően erre és a kiállítás kommunikációjára ment el az intézmény éves büdzséjének nagy része. Ez utóbbinak ugyanis hagyományos hirdetés és egy önálló kiadvány is a részét képezte - úgy látszik, míg mindenki a social media felé indul, addig az számít extravagánsnak, ha valaki tradicionálisan költekezik.

A kiállítás hatalmas területet és nagy időtávot ölel fel, de mindenképp el kell még menni újra megnézni, hogy összefüggésében is érthetőek legyenek az egyes képek.

Javaslom mindenkinek, tényleg élmény megnézni egy ilyen tárlatot.

A korábbi Ferenczy és tsa helyett most BUMBUM galériát találhattok a Falk Miksa utcában, ami előző héten nyílt meg a "Kommentárok a lényeghez" című kiállítással. Akiknek a munkáit láthatjuk:

Gaál József, Szőke Gábor Miklós, Nyári István, SI-LA-GI, Hermann Nitsch, Alexander Tinei, Antonio Briceno, Szűcs Attila, Kis Róka Csaba, Pauer Gyula, Hajdú Kinga, Palkó Tibor, Méhes Lóránt, Gerber Pál, Ipacs Géza, Várhelyi Tímea

Volt néhány kedvenc, köztük természetesen Szőke Gábor Miklós Dante konferenciájával. Az anyag elég vegyes, és az egyetlen installációt kivéve festmény-alapú, dehát ez már csak így marad egy jó ideig.

Akit érdekel a fotográfia, biztosan ismeri Alec Soth-t. Nagyon szép albumai vannak, amiket most az új munkáinak speciális kiadásával spékelt meg. A "Broken Manual" című könyvet Lester B. Morrisonnal, egy íróval készítette el, négy év munkája van benne. Középpontjában a saját életünk előli menekülés áll, ez lényegében egy erre irányuló tanácsadó könyv.

Szokatlan módon a speciális kiadás megelőzi a normál albumot, 300 darab készül belőle, és alapból 600 dollár az ára, de ez növekszik az első öten eladott példány után.

Ebben a videóban megnézhetitek, milyen az album, bár a direkt gyors pörgetés miatt magukat a képeket nem igazán lehet látni.

Broken Manual from Little Brown Mushroom on Vimeo.

Vigyázat, hosszú! De klassz!

Jó cikkre bukkantam a Guardianben: arról kérdezték a brit kulturális élet fontosabb szereplőit, hogy szerintük az egyik legfontosabb kortárs képzőművészeti intézmény, a Tate továbbra is elfogadhatja-e a Florida partjait éppen teljesen kicsináló BP pénzét vagy nem?

Hogy nektek könnyebb legyen, összefoglalom, ki mit mondott, mert nagyon érdekes ez a sokféle megközelítés:

1.Grayson Perry képzőművész

Szerinte a támogatásokat teljes mértékben elítélő duma leginkább a pénztelen művészeti egyetemistáktól jön, akiknek nincs vesztenivalójuk. A vállalati támogatások igenis nagyon fontosak a művészetek számára. Hogy igazából a támogatónak mi lehet a jó ebben, az kérdés, szerinte nem is igazán "greenwashing" történik ilyenkor, hanem a vezetőség egyszerűen csak szeretne egy kis VIP-gondoskodást kapni. A művészt olyannyira foglalkoztatja most ez a kérdéskör, hogy a támogatóit bele fogja foglalni a munkáiba, ahogyan ez a középkorban teljesen hétköznapi volt. Szóval ő leginkább a lázadozók ellen lázad.

2. Mark Ravenhill drámaíró

Hm, hát elég furcsa, amit mond, de azért meg lehet őt is érteni. Szerinte sokkal nagyobb szerepet kellene szánni az állami támogatásoknak, hiszen eleve a művészetek mindenkinek szólnak. (aha) Ami miatt érthető: a vállalati támogatók a tömegek felé akarnak nyitni, emiatt aztán mindig ki kell találni valami közösségi jellegű eseményt, aztán persze valami vállalati VIP-t, és a legrosszabb, hogy a premiereken az első sorok tele vannak unatkozó, érdektelen emberekkel - a támogató cégétől. Ebben van valami.

3. Cornelia Parker képzőművész

Ő ezzel szemben úgy gondolja, hogy az állami támogatásokkal búcsút inthetsz a kreativitásnak. Nem tom.

4. John Browne, a BP korábbi vezérigazgatója

A korábbi vezér nem kezdeményezett új együttműködéseket, de az ő irányítása alatt kicsit fókuszáltabbá váltak a meglévő projektek. Leginkább a Royal Operát, a Tate-et, a British Museumot támogatták. 

Szerinte fontos szerepe van a vállalati támogatásoknak és alkalmasak az állami szektor hiányosságainak kiküszöbölésére, ezenkívül szerinte a támogatás és a támogató nincs lényeges befolyással a készülő alkotásokra, mert végül mindig az lesz, amit az adott művész vagy intézmény szeretne.

Hát ennyire azért nem rózsás a helyzet.

5. Christopher Frayling, az Arts Council England korábbi elnöke (ez egy állami cucc)

Kiemelte, hogy a nagyvállalatok - és köztük olajcégek is - számos kiállítást és eseményt szponzorálnak. Ez miért ne lenne jó? Nem muszáj nekik ilyesmivel is foglalkozniuk. Nemkívánatos támogatókká váltak a dohány- és fegyvergyártók - akkor ha lezuhan egy repülőgép, már ne támogasson a légitársaság? Vagy ne támogasson egy bank, mert kaszinószerűen működik? És az iraki háborúban résztvevő állam támogatásai?

A megkérdezett szaki szerint a helyzet eldurvulásával még az is előfordulhat, hogy egyesek el fogják fogadni a dohánycégek támogatását is. Plusz a reneszánsz alkotók is bankárok támogatásából éltek, ami biztos nem volt túl szupi.

6. Richard Wenworth képzőművész

Szerinte minden pénz mocskos, és ha nem a BP támogat egy kiállítást, majd támogatja valaki más.

7. Liz Forgan az Arts Council England elnökségi tagja

Igazi diplomatáról van szó, legalábbis meglehetősen óvatosan és komplexen közelíti meg a kérdést: szerinte ma már nincs olyan komoly művészeti intézmény, ami elutasítja a vállalati támogatásokat és nem igazán lehet megmondani, hogy az ilyen jellegű együttműködések hatással vannak-e a végeredményre. De ha egy művész úgy érzi, hogy fenyegetve van az integritása, jobb, ha kilép a helyzetből.

8. John Keane képzőművész

Ő is megemlíti, hogy ha nem a BP a támogató, akkor majd lesz más. Szerinte klassz, hogy elkezdődött egy vita a BP elleni támadások kapcsán, mert az ilyesmi arra sarkallja a vállalatokat, hogy átgondolják, mit tesznek. (hahahaha!). Óvatosan arra utalt aztán ez a John, hogy lehet, hogy az olajcégek is nemkívánatos támogatók lesznek a dohánycégekhez hasonlóan.

9. David Edgar a Writers Guild elnöke, drámaíró

Szerinte a brit kultúratámogatás valahol az állami és a vállalati szponzoráció között van félúton. A művészeti intézmények számára fontos, hogy olyan vállalatoktól fogadjanak el támogatásokat, akik nem vetnek rájuk rossz fényt. Legalábbis szerinte az, hogy kitől fogadsz el pénzt, elmond valamit arról, ki vagy.

Neki egyébként nagyon jó tapasztalatai voltak egy Travelex nevű céggel.

10. Ian Rickson a Royal Court igazgatója

A különböző szervezetek versengenek a támogatókért, akik aztán kiválasztják a legszexibb programokat. Viszont ahogy a BP olaja egyre szivárog, a Tate kis szendvicsei egyre savanyodnak. Mivel azonban a művészeknek a támogatások jók és fontosak, nem mondható ki egyértelműen az ítélet. Ha a művészettámogatás jobb kezekben lenne állami szinten, nem lenne ekkora katyvasz ezen a téren.

11. Colin Tweedy az Arts Council vezérigazgatója

Ki mondja meg, hogy mi a jó és mi a rossz pénz? Ha nem a művészeteket támogatják, támogatnak mást. Ráadásul a BP kompromisszum nélküli projekteket is támogatott, nem szólt bele a témába.

A művészeti szcénát nem a támogatások, hanem sokkal inkább azok hiánya zilálja szét. Végül pedig ha egy vállalat legálisan működiB egy országban, akkor minden joga megvan a támogatáshoz.

12. Critmiss, blogger

Valamennyi véleményben volt némi igazság, de leginkább a 9. és a 10. nyilatkozóval tudok egyetérteni. Igenis fontos, hogy kitől fogadsz el pénzt és ez nemcsak azért van így, mert ha mondjuk egy pandagyilkos az, akkor a támogatásának ténye rosszat tesz az imidzsednek, hanem azért is, mert ha nem fér össze az alapvető társadalmi elvárásokkal vagy akárcsak a te vagy a célcsoportod énképével, úgy egyszerűen nem etikus. Az egy dolog, hogy neked túl kell élned, de nem bármilyen áron.

Szóval én asszem a Tate helyében eleve nem fogadtam volna el támogatást egy olajcégtől, de ha még ettől eltekintünk, akkor is azt mondtam volna nekik az olajszivárgással kapcsolatban, hogy ha nem tüntetik el a cuccot maradéktalanul a floridai partokról, akkor keresek más támogatót.

Szeretnék a figyelmetekbe ajánlani egy fotóalbumot, amit még Martin Parr, minden kortárs fotósok egyik atyja is az egyik legjobbnak nevezett. Ez pedig a holland Viviane Sassen Flamboya c. könyve, ami lényegében olyan, mint egy festményalbum. Elképesztő, egyszerű szépség, gyönyörű válogatás. Élőben az igazi, de itt egy videó is, csak nektek:

És hogy némi magyar vonatkozást is becsempésszünk, a fotós készített egy sorozatot egy 2009-es POP magazinba Rajzák Kingával:

Itt láthatjátok az egész sorozatot is.

A képeket Viviane Sassentől és a Fashion Gone Rouge-ról cápáztam.

Aki gyakran jár kiállításmegnyitókra, hozzászokott egy bizonyos koreográfiához, közönséghez és színvonalhoz. Bemegy a sok ember a galériába, ha túl korán érkezett, meghallgatja a megnyitószöveget, utána körbemegy és közben bort iszogat, néha odaköszönve egy-egy ismerősnek.

Ez teljesen rendben van, nem is fog változni a következő évtizedekben. A Dante konferencia c. kiállítás megnyitója sem különbözött lényegében a megszokott formától, csupán csak őrülten jól szervezett, grandiózus és menő volt. Hogy mitől? Attól, hogy valódi eseményjelleget kapott, nem csak egy volt a sok közül.

Olyan volt, mint egy divatesemény: kifejezetten az alkalomra tervezett jelmezbe öltözött hostessek, tökéletes, stylist által kialakított catering (!) rengeteg, jó minőségű borral, szendvicsekkel, gyümölcs- és csokihabbal, ajándékokkal. A közönség is kicsit más volt, mint a többi megnyitón, így mindez összességében olyanná tette az eseményt, mintha egy the Room Special Edition lett volna. Ez nem is meglepő, hiszen a magazin marketing és kommunikációs vezetője, Csikós Kriszta szervezte.

Ahhoz, hogy ez így sikerüljön, természetesen több támogató is kellett, tehát igazságtalan lenne a galériákkal szemben, ha ez lenne az elvárt szint. Ezzel együtt persze az utóbbiaknak érdemes lenne azon elgondolkoznia, hogy mivel lehetne feldobni ezeket az alkalmakat - ha már egyszer szeretnének alkotásokat is értékesíteni.

Visszatérve a megnyitóra: igaz, hogy én leginkább az eseményeket szoktam figyelni, itt a kiállított alkotások is kivételesek voltak. Szőke Gábor Miklós Dante-munkáit és a szintén védjegyévé vált lovait láthattuk, meglepő módon egy diplomakiállítás részeként.

Dante a művész hatalmas doberman kutyája, aki rengeteg formában megjelent már az utóbbi években, ez látható a kiállításon is. A fő elem itt a kilenc tagból álló szoborcsoport volt, melyet egy kennel zár körbe. Ők önkényurak, élet és halál irányítói: Dante, Filippo, Baltazár, Ciacco, Tommasso, Alexandrosz, Veltero, Giacomo és Luis.

A kutyák a legkülönbözőbb, hétköznapi tárgyakból és anyagokból lettek összegyúrva és egyébként tárgyként "működnek" is, tehát hangot adnak ki magukból és mozognak, ha bekapcsolják őket.

Nekem lényegében mindegyik munka tetszett, mert különbözőségükben is egységesek és teljesen hitelesnek, mélyről jövőnek hatnak. Még július 28-ig lehet megnézni őket a Hajós u. 41-ben, amit a Bajcsy-Zsilinszky felől érdemes megközelíteni.

Nyílt nemrég egy retrospektív kiállítás a MoMában egy számomra egyébként korábban ismeretlen képzőművész, Marina Abramovic munkásságáról. Egy képet mutattak az egyik projektjéről korábban a megnyitó körül, amiről rögtön sejtettem, hogy jó munka lehet:

Itt annyi történik, hogy csendben le lehet ülni a művésznővel szemben egy asztalhoz, aztán továbbmenni.

Ez akkora hatással van sokakra, hogy elsírják magukat, amin nem is lepődök meg, de azért érdekes. 

Egyébként egy hosszabb beszámolót is olvashattok a kiállításról, illetve elsősorban a látogatók civilizálatlan viselkedéséről.

Mindennek ellenére nagyon szeretnék New Yorkba menni.

Kieg: Közben rájöttem, hogy már ismertem a művésznőt, a Műcsarnokban is szerepelt egy nagyobb kiállításon.

Találtam még jó forrásokat, itt például a kiállítást látogató celebeket tudjátok megnézni, és végül de egyáltalán nem utolsósorban itt Tumblr-blog, ahol ezeket a síró embereket gyűjtik: Marina Abramovic Made Me Cry a címe.

Ha vagytok olyan szerencsések, hogy a csütörtök számotokra bulinap, vagy éppen tudtok lazítani egy kicsit, szerintem ejtsétek útba a Gödört, mert nagy parti lesz. Ráadásul a részvételetekkel támogatjátok a Fiatal Képzőművészek Stúdióját is.

Lesz itt minden:

19h - SHAKAMIVA KISHAWA
20h - RUTKAI BORI ÉS A BETONKA
21h - STÚDIÓ TOMBOLA
22h - POP IVAN
23h - ESPRIT D'ESCALIER (KUPCSIK ADRIÁN ÉS PETRÁNYI ZSOLT)
24h - BARCSAY JENŐ EMLÉKZENEKAR
UTÁNA DJ-K HAJNALIG (DJ CSISZÉR ZSUZSI, DJ SIEGMUND ÁKOS)
VISUAL : KIÉGŐ IZZÓK

Belépő: 1500 Ft // A jegyek elővételben 1200 forintért megvásárolhatók a Stúdió Galériában (1077. Bp. Rottenbiller u. 35.))

A Barcsay Jenő emlékzenekar külön poén szerintem. :)

Nekem egyébként ők a kedvenceim a kulturális non-profit szervezetek közül, mert - és pr-esek, itt most egy számotokra hasznos dolgot mondok el - egy abszolút tuti jolly joker. Ugyanis mindenki a tagja, aki valaha számított, számít vagy számítani fog. Ez a szervezet tömöríti a jó képzőművészeket (évente van hozzájuk tagfelvétel), és tavaly volt fennállásának az ötvenedik évfordulója. Tehát ha valaki nagyon jó fej akar lenni, és egy olyan kezdeményezést akarna támogatni, ami releváns, itt van a legjobb helyen. A legtöbb esetben olcsóbban jut hozzá a szponzor a legtutibb nevekhez, és lelkes segítséghez, mint ha keres egy nagy, ráadásul állami pénzekkel amúgy is teletömött intézményt. Egy újabb hely a logótemetőben.

Nna. Az egyesület nincs jó helyzetben, mert a válság nem kímélte, ugyanis mindenki a könnyebbnek tűnő utat és a bevált dolgokat választja, általános a durva spórolás. Ráadásul ahogy már egyszer-kétszer írtam itt, a non-profit szervezetek nem tudnak működési költségre pályázni, illetve csak nagyon ritkán. Mindenféle hülye könyvre, ezmegazra folynak el a százezrek, de a fűtés az persze csak úgy jön a semmiből.

Hát sajnos nem, úgyhogy kéne egy kis pénz. Gyertek el, segítsetek, úgy, hogy közben ráadásul még jól is érzitek magatokat.

Az előző héten nyílt az Art Fanatics című, több műgyűjtő kollekciójának egy-egy részét bemutató kiállítás a Műcsarnokban, és annak ellenére, hogy nem volt nálam a kamerám és nem tudtam videót készíteni róla, röviden beszámolok az élményről.

A közönség nagyban különbözött a megszokottól, legalábbis jelentős mértékben megnőtt az átlagéletkor, és asszem az ESOMAR státusz is inkább az A, mint a B vagy C felé tendált.

Valamilyen mélyen gyökeredző osztálydüh vagy munkásöntudat miatt először nagyon furcsán éreztem magam ennyi módos ember láttán, de viszonylag hamar visszanyertem a józan eszemet. Hiszen azt azért nem nehéz belátni, hogy ha ezek az emberek ilyen-olyan motivációkat követve nem vennének munkákat a képzőművészektől, sokkal rosszabb helyzetben lenne az egész szcéna.

Az is érthető, hogy rendeznek nekik néha ilyen eseményeket, ahol büszkén megmutathatják, mit sikerült beszerezniük és hogy milyen klassz ízlésük is van. Egy ilyen megnyitó estélyén jónak, hasznosnak és menőnek érezhetik magukat, találkozhatnak hozzájuk hasonlóan jó, hasznos és menő emberekkel - ez teljesen rendben van.

Ráadásul némelyik gyűjtő tényleg nagyon jó anyagokat vett meg, például a Kozma-KArtonban úgy emlékszem, csak kortárs fotók voltak, de néhány olyan alkotást is láttam, amit máshogyan nem lett volna alkalmam. Például egy Bukta Imre képet, amit biztosan megpróbálnék elcsaklizni a jelenlegi tulajdonosától, ha én is módos milliárdos lennék.

Igazi nyárra készülős, lightos kiállítás ez, de ha kell valami délutáni program, érdemes megnézni.

Kieg: a megnyitó szövegében egyébként nagyon gyújtó hangú támadást intéztek a Szépművészeti igazgatója ellen, úgy látszik, nagy harc dúl a két intézmény között.

Előző héten a Stúdió Galériában nyílt egy nemzetközi kiállítás cseh, szlovák és magyar résztvevőkkel. Meglepően jó volt az anyag, legalábbis ott és akkor nagyon jólesett, amit láttam. És mégiscsak ritka, hogy egynél több munkával tudok azonosulni, kivéve persze, ha a Műcsarnokról van szó (nagy számok törvénye).

Leginkább a varrt képek tetszettek, amik tipikusan a "szeretném megcsinálni, de nem tudom rászánni magam, mert rengeteg munka" kategóriába tartoznak. A végeredmény is mutatja, hogy érdemes belefogni. Jók voltak a golyóstoll-rajzok is, meg az arcnélküli portrék.

Nézzétek meg ti is:

Ne nehezteljetek rám amiatt, hogy már megint egy kiállítás megnyitójáról lesz szó, de az a helyzet, hogy előző szerdán két eseményre is eljutottam: az előző posztban látható Printa Akadémiára és egy Megfizethetetlen elnevezésű kiállításra is.

Ezt a Práter utcai Present Galéria hozta össze egy régi nagypolgári lakásban a Síp utcában, ahol több teremben lehetett sok képzőművész munkáit megnézni és megvásárolni. A lényeg ugyanis, hogy 25 ezer forint volt az alkotások maximált ára, mondván, "hogy azok számára is elérhetők legyenek az alkotások, akik ez idáig kiszorultak a hagyományos éretelemben vett műkereskedelemből, mert megfizethetetlen volt számukra."

Azt nem tudni, hogy mennyi kép kelt el, mindenesetre rendezvényként sikeres volt a dolog, mert nagyon sokan voltak ott a legkülönbözőbb körökből és generációkból. Én nem nagyon láttam jó munkákat, de többen említették, hogy volt egy-kettő. Ez biztos így van, csak a sok embertől nem igazán tudtam a képekhez hozzáférkőzni.

Mindenesetre a lenti videóban NEM olyan képek láthatók, amik tetszenek, csupán jellemzőnek találtam őket. És mivel nekem annyira nem jött be a dolog hangulata, csak két-három hétig hagyom fenn a Vimeón. Szóval nagyon exkluzív a content. :)

Egyébként a végén látható szám egy születésnapi bulihoz kapcsolódik, a földszinten ugyanis nagyon aranyos lányok a barátnőjüket ünnepelték. Minket is megkínáltak pálinkával, és meg is ígértük, hogy lemegyünk énekelni, de sajnos elkéstünk.

Tegnapelőtt, szerdán nyílt egy új hely Printa Akadémia néven. Ez egy többfunkciós dolog (concept store) lesz műhellyel, kávézóval, designshoppal és egy ... galériaszerűséggel. Ez utóbbin mondjuk még lehetett volna kicsit gondolkozni, mert ebben a formában csak kevés munka fog működni, ami nagyon behatárolja a lehetőségeket.

Mindenesetre azt hiszem, nagyon sokunk álma létrehozni egy cool üzletet, ami helyet ad a tanulásnak és a szórakozásnak is, ráadásul minden funkció pénzt hoz.

Remélem, hogy sikeres és színvonalas lesz a hely, mert ráadásul nagyon közel van mindenhez, mivel a Rumbach Sebestyén u. 10-ben van. (Nem tudom, megfigyeltétek-e, de a Kiskörút környékén egyre több designbolt van, ami szuper.)

Maga az esemény vonzotta a népet, elég hamar tele lett, ráadásul a Kultúrház is ott forgatott, úgyhogy nagy volt a felfordulás. Erről készítettem is egy jó felvételt, de rosszul állítottam be a gépemet, úgyhogy az anyag felét ki kellett dobnom. Ezért kicsit sietős lett a videó, de mivel rövid, könnyebb emészteni is.

Eddig még nem nagyon változott a városhasználati projekt profilja, pedig már korábban megígértem, hogy elmegyek mosolygós nénik közé horgolni, vagy amit csak lehet. Azért ne nehezteljetek rám, előbb-utóbb összejön.

Most a Labor nevű galériába mentem, egy kiállításmegnyitóra, ahol a Fiatal Képzőművészek Stúdiójának 2008-as díjazottjai, Csáki László és Esterházy Marcell mutatták be a munkáikat. Volt itt egy darab videó, és három sorozat. Az egyik, a pizzafutárok motorjairól készült sorozat különösen tetszett, annak ellenére, hogy gyűjtésen alapul.

A gyűjtésről megvan a magam elmélete. Röviden: elég egyszerű módja a hatásos munkák összeállításának. Ennek ellenére azért tetszett ez az anyag.

A többit nézzétek meg a videón:

A fenti videóban az Aviva Képzőművészeti Díjhoz kötődő kiállításmegnyitót és az eredményhirdetést láthatjátok.(A dátum sajnos nem jó, szept. 15. volt igazából)

Bár nagyobb összeget mertem volna tenni a győztesre, azért kicsit izgultam az eredményhirdetéskor, amikor kimondták, hogy nem Kokesch Ádám, Kaszás Tamás, Csáki István, Uglár Csaba vagy Benczúr Emese nyerte el a díjat, hanem a Kis Varsó. Még jó. Ők a kultshowbiz egyik legfelkapottabb, legmegszilárdultabb csoportja, míg a többiek valóban a pályájuk elején járnak, igaz, már több sikert, és egy-egy emlékezetes önálló kiállítást tudhatnak maguk mögött.

A közönségdíjas Benczúr Emese lett a Find your place című munkájával, amit a videóban is láthattok. (A rózsaszín plexikörös installáció az.) Végül is ez sem meglepő, mert látványos, jó nagy és egyszerű. Nameg angolul van a szöveg. Tök érdekes problematika lehet egyébként a magyar nyelv-angol nyelv használata, főleg képzőművészeti kontextusban. Viszont az tény, hogy mondjuk egy "Találd meg a helyed" nemcsak bénábban hangzott volna, de nehezebb is lett volna összeilleszteni, és nem lehet eladni külföldön.

Hogy legyen egy kis ingyenpiablog jellegünk is: belépéskor ital várta a vendégeket, ami jó pont, épp nagyon szomjas voltam, úgyhogy lecsaptam az ásványvízre. A műsor kicsit hosszúra nyúlt, elsősorban a végén lassult be, például Petrányi Zsolt nagyon belelovallta magát a témába, így nehéz volt a szalámiszagban álldogálni tök éhesen. Olyannyira, hogy annak ellenére, hogy ilyen helyeken és szituációkban nem szoktam enni-inni, most rárepültem a tálakra. Egyébként egy darab szalámis szendvics nem volt, úgyhogy csak a képzeletem játszott velem. Aztán amit macaronnak néztem, az is csak sima mini ischler volt, ami kicsit kiábrándított, bár finom volt.

Az ételekről kicsit feljebb emelve a tekintetünket: a hozzám hasonló közember beengedése tökös dolog volt, de jó lépésnek bizonyult. A képzőművészeket bemutató videókra is szükség volt, bármennyire is sután sikerültek, mert kellett ez a plusztartalom ahhoz, hogy végre szó essen  róluk, ugyanis általában mindenki csak meglapogatja a vállukat a háttérben, de ódzkodnak attól, hogy akár csak egy mondat eleresztését is megengedjék nekik. Szóval ez szintén jó döntés volt.

Végül a díjazottal is egyetértek, legalábbis kommunikációs szempontból. Az Avivának ebben az első évben be kellett lőnie a szintet és általánosságban véve meg kellett mutatnia magáról, hogy ő jófej és tényleg érdekli a terület. Ennyi. Most még csak az alapozás zajlik. A suli első napján sem feltétlenül a Slayer pólóra bízzuk a bemutatkozást, hanem egyszerűen megpróbálunk bevágódni, amennyire még lehetséges. Majd miután már valamelyest elfogadtak bennünket, vagy megtaláltuk a közegünket, kieresztjük a hangunkat. Így tesz majd a cég is, remélhetőleg nemsokára. Addig marad nekünk a Kis Varsó.

Hosszú távon majd jól jár a képzőművészeti szcéna szerintem, mert kell valaki, aki példát mutat a többieknek. Ha ez az Aviva, hát istenem, akkor az.

Ha lenne (lesz?) motivációs blogom, akkor néha helyet kapnának benne olyan videók, mint az alábbi. Az életünk jó, és hétköznapi pillanatai vannak benne összegyűjtve egy-egy villanás erejéig. Egy fiatal, 2007-ben végzett intermédia művész, William J. Hoffman készítette az NPR részére.

Mondhatnánk, hogy nyálas és az is, meg vannak gyenge pontjai, de néha kell az ilyen. Ha nagyon nem bírtátok, akkor ezer bocsánat. :) (via Science blogs)

Kicsit régebben, a hónap elején nyílt Szépfalvi Ágnes kiállítása "Préda" címmel a Kiscelli Múzeumban, én meg egy őrült percemben úgy döntöttem, hogy elmegyek oda BKV-val. Végül is nem tettem rosszul, mert ez például egy jobb válogatás volt, mint ami az Inda Galériában volt látható pár hónapja.

Egyébként bevallom, hogy csak azért tartom jobbnak, mert kicsit többet mutat a "régi Szépfalviból", még ha itt is voltak olyan képek, amik kilógnak a sorból. Egyszerűen ezt az esztétikusabb, kedvesebb vonalat kedvelem az ő esetében, ez a helyzet. Szakmailag mondjuk valószínűleg pont az Indás kiállítás volt a jobb.

A megnyitón elég sokan voltak, ki gondolta volna hogy ilyen messzire eljönnek. Igaz, nekik ez inkább közelinek tűnt, mert arra tippelek, hogy Budáról kerültek elő. Elég kevert volt a társaság, nagy részüket életemben nem láttam.

Videó sajnos most nincs, mert nagyon rosszul sikerült, de érdemes megnézni a képeket, tényleg.

Hosszú lesz, de megéri sorra venni a listát, amit egy John Killacky nevű non-profit guru állított össze arról, mire kell figyelnie a művészeti szervezeteknek, ha túl akarják élni az elkövetkező három-öt évet. Tehát:

1. Kevesebből többet, máshogyan: Elkerülhetetlen, hogy költségcsökkentési lépésekre kerüljön sor, azonban ez nem mehet a minőség rovására. Olyan intézkedéseket kell tenni, melyek jobban találkoznak a közönség igényeivel. Például ilyen a hosszabb nyitvatartás, ami elsőre éppen úgy tűnik, hogy növeli a költségeket, de ha embereket hoz be, megéri.

2. Fontos a beágyazottság: Helyileg és az időzítés szempontjából egyaránt. Fontos, hogy a szervezetnek élő kapcsolata legyen a környékkel, ahol van, illetve hogy olyan tartalmakat nyújtson, melyek az adott időszakban relevánsak a közönség számára. Tehát szuper, ha leadjuk a százhuszadik repertoárdarabot a színházban, de figyelni kellene arra, hogy a bemutatott műveknek legyen aktualitása is.

3. Vondd be a közönséget: Szervezz társrendezvényeket, melyek rávilágítanak a kulturális kontextusra. Kommunikálj: legyél transzparens általában véve és a nehézségeidet illetően is. Egy New York Times cikk például új támogatót hozott egy csőd szélén álló szervezetnek. [Itthon erre kevésbé van esély, de nem nagyon sírósan érdemes lehet vele próbálkozni.]

4. Engedd meg a közönségnek, hogy saját értelmezést adjanak az alkotásoknak - kísérletezz a közösségi site-okkal: Például premier utáni Skype-interjút szervezhetsz a művészeti vezetővel.

5. Másold le az egyházak módszereit: [Az eredeti szövegben a tipp úgy hangzik - a középosztály mentheti meg a művészetet. Ez nálunk kevésbé esélyes] A templomokban teljesen természetes, hogy adakozásra buzdítják a közösséget - nyugodtan megteheted ezt akár egy kiállításmegnyitó vagy egy workshop után is. A cikk szerzője felhoz egy példát, ahol az ingyenes-adakozós estéken több bevétele lett a helynek, mint a fizetősökön.

6. Figyelj az utánpótlásra: általában azokból lesznek a támogatók, akiknek van valamilyen köze az adott művészeti ághoz, mondjuk zongoráznak, festegetnek, stb. Ez a sport esetében is így van egyébként. Érdemes tehát foglalkozásokat, vagy nyilvános főpróbákat tartani. [Itt szeretném megemlíteni, hogy  a sportutálatomban valószínűleg szerepet játszik a régivágású iskolai beidegződés, hogy kizárólag a profi sportutánpótlásra figyeltek az iskolában és a gyengébbeket kiszórták a csapatokból, amik egyébként ártatlan szakkörként indultak, csaliként. Így utólag is köszi.]

7. Szólítsd meg az első globális generációt is: Hagyd a sallangokat és a szuperlatívuszokat - a mai fiatalok átlátnak rajtad. Beszélj hozzájuk normálisan, és egyáltalán, legyen számukra mondanivalód.

8. Nyugodtan hibázz: A művészeti szervezeteknek nem kell versenyezniük a versenyszférával - nem is tudnának. A lényeg az lenne, hogy más, alternatív választ adjanak arra, ami foglalkoztat minket, amiben élünk és amit megtapasztalunk.

9. Gondold át üzleti aggyal is: Készíts egy őszinte SWOT analízist és gondold át, nem kellene-e másokkal egyesülni, kooperálni másokkal - ahogy ez a KKV-k esetében is gyakran felmerül. [Többek között azért vagyunk a 60 ezer non-profit szervezet országa, mert mindenki csakis úgy és csakis azt akarja csinálni, amit ő elgondolt és eszébe sem jut, hogy betársuljon máshoz.]

10. Vegyél részt a kultúrpolitikában: Vedd fel a kapcsolatot a politikusokkal, hívd meg őket, legyen véleményed a téged érintő szabályozásokról, és tegyél azért, hogy jó irányba változzanak. Például térképezd fel a művészeti oktatást. [Legyen legalább egy ügy, amit képviselsz az álmaidon kívül.]

A közönségnek pedig azt tanácsolja a szerző, hogy zsizsegjen, kulturálódjon még ha az csak salsa leckéket jelent is, beszéljen róla másoknak, vásároljon művészeti alkotásokat vagy rendeljen valamit egy művésztől és adakozzon, adakozzon, adakozzon.

Köszönjük, John.