Nem az én ötletem, hanem a pasimé, de annyira tetszik, hogy megörökítem itt. A szigorú automata ételt árul, többféle kategóriában. Ami különlegessé teszi, hogy helyettünk gondol ránk, illetve a csípőbőségünkre: édességet csak délelőtt ad ki, és ez így folytatódik a nap folyamán az egyre alacsonyabb kalóriatartalmú cuccokkal.

Természetesen kijátszható a rendszer azzal, hogy mondjuk délelőtt megvesszük a délutánra szánt Jó reggelt kekszet, de ha már valakinek van rá lehetősége, hogy ne kelljen önuralmat gyakorolnia, hanem szigorúak legyenek vele a saját érdekében, akkor miért mondana le erről holmi ügyeskedéssel?

Ha ezt az ötletet Norbi megismerné, sírva fakadna, hogy nem jutott eszébe. Neki üzenem, hogy copyrightos a téma, BOCSI!

Csak balerinát hordok, ha jó az idő, ezért mindig imádkozom, hogy lehessen kapni a következő szezonban is. Kicsit hűvösebb hónapokban lehet harisnyával hordani, nyáron viszont a balerinazokni a befutó.

Viszont nem tudom, ki hogyan van vele, de a testszínűtől nagymamának érzem magam, és nem sokkal jobb a fekete sem, mert elég ortopéd, ahogy kikandikál a balerina alól.

A megoldás az lehetne, ha direkt feltűnő, az éppen hordott cipő és a teljes outfit színéhez passzoló zoknit hordhatnánk. De nem hordhatunk, mert - itthon legalábbis - nincs.

Szerintem a mai napig nagyot lehetne kaszálni egy olyan bolttal, mint az American Apparel vagy az Uniqlo, ahol pamutból készült alap ruhadarabokat lehet kapni a szivárvány minden színében. Na, ennek a kínálatába kellene felvenni az alap- és éppen aktuális divatszínekben készült balerinazoknikat.

Szuper lenne!

A drága Rupert Murdoch miatt nem tudok bővebben válaszolni a kérdésre, mindenesetre a H&M-nek azért nem volt eddig boltja Texasban vagy éppen Floridában, mert nem tudták, milyen stratégiát kövessenek olyan helyeken, ahol nem igazán vannak évszakok, mert szinte mindig meleg van. (Most elvileg meggondolták magukat.)

Bennem ez a kérdés ötlött fel, csak éppen teljesen fordítottan: Németország északi részén, és attól feljebb például teljesen indokolatlan bikiniket, meg rövidnadrágokat árulni, mikor állandóan esik az eső, fúj a szél, és ha süt is a Nap, tutira nem melegen.

Én legalábbis a minimum harminc fokot nevezném melegnek, ami ott fent már iskolaszünetet és teljes kiakadást okoz.

Érdekes, hogy ezeken a helyeken nem volt problémája a cégnek a stratégiával.

(Ps.: Rupert, I love you!)

Lehet, hogy én vagyok cinikus, de nem lepődtem meg különösebben, amikor olvastam, hogy van egy olyan díj az USÁ-ban, aminek a neve: National Best Books 2009. Eddig még nem mondtam semmi érdekeset, de az már mindenképp sajátos, hogy ennek a versenynek 500 döntőse és győztese volt, és a nevét is direkt úgy találták ki, hogy emlékeztessen a rangosnak számító National Book Awardsra.

Az egésznek az a lényege, hogy ha befizetsz 69 dollárt, tutira jó helyen végzel, és kapsz egy csinos, első látásra értékesnek tűnő plecsnit, plusz egy oldalt a sajtóközleménygyűjtemény-szerű katalógusukban.

Az ötletgazda alapvetően zseni, hiszen egy egyszerű website-tal csak ezt az 500 könyvet alapul véve 34,500 dollárt zsebelt be, ami azért nem rossz eredmény. Eleve ezt a többszáz kategóriát kitalálni már önmagában is elismerésre méltó teljesítmény.

A könyvek szerzői számára mondjuk rossz hír, hogy az eladásokra valószínűleg egyáltalán nem hat ez a díj. Azért poénból ki lehet próbálni: összeraksz egy fotóalbumot a Flickr-es képeidből, blurb-bel kötteted, befizetsz 69 dollárt és máris te lehetsz a fotózás Edvin Martonja itthon. Hát nem szuper?

Egy korábbi miszcellániában már felmerült hasonló téma, de egy új kutatás is azt igazolja, hogy gyakran jobb, ha nem lobogtatod a pénzedet, ha rá akarsz venni valakit arra, hogy hallgasson rád.

Különösen igaz ez az ügyfélkapcsolatokra. Egy közgazdasági egyetem megvizsgálta egy olyan cég működését, amely tízezer tranzakciót bonyolít le az Ebay-en havonta. Ekkora volumen mellett mindenképp becsúszik némi elégedetlenkedés, és pontosan ez érdekelte a kutatókat. A kísérlet keretein belül a panaszkodók egy részének pénzt ajánlottak, míg a másik részüktől egyszerűen bocsánatot kértek.

Az előbbi esetben 23 százalék vonta vissza a negatív kommentet, míg az utóbbi esetében ez az arány már 45 százalék volt, ami elég világosan mutatja, melyik a jobb megoldás.

Ha ugyanis pénzt ajánlasz fel, akkor a vevő úgy érzi, hogy meg akarod vásárolni, másrészt ha ezen nem is sértődik meg, még mindig azt gondolhatja, hogy akkor már adhatnál neki többet is.

Reméljük, ez a kutatás eljut az Apple-höz is, és a jövőben majd jobban kezeli az iPhone-robbanásos eseteket.

Kínában hat IKEA van, de nem keresik éppen agyon magukat az ottani üzleten a svédek, mert a kínaiak - legalábbis Beijingben Pekingben - egyfajta szórakoztató központként használják a boltot. Itt most nem arra kell gondolni, amit mi csinálunk, ha beszabadulunk a helyre: a kínaiak konkrétan szabadidős programot kreálnak az ikeázásból, mégpedig úgy, hogy kiöltöznek, aztán simán ott alszanak a matracokon és a kanapékon, visznek olvasnivalót, meg kabalaállatkákat a gyereknek.

Van, aki fotóháttérnek használja a helyet (csinos barátnőhöz vagy érettségi fotóhoz egy egész osztály részvételével), van aki a berendezett szobákat fényképezi, hogy inspirációt merítsen belőlük, és természetesen van, aki az egyes bútorokat másolja le.

Azt mondják, hogy modernek akarnak lenni, és az IKEA ilyen. Vásárolni nem feltétlenül akarnának, mert ugyanolyan dolgokat olcsóbban is megszerezhetnek, de egyébként tetszik nekik az egész. További előny, hogy nem zavarják el őket onnan, vagy éppen az, hogy utántölthetők az üdítők.

Az LA Times újságírója beszélt egy házaspárral, akik gyerekekkel felpakolva egy egész délutános programot kreáltak aznapra: először egy kis evés-ivás a büfében, aztán alvás, majd közös fényképek készítése, utána vacsora, ugyanitt.

A gondok egyébként az étteremben tetőznek: egyszerűen irtó sokan vannak az egész nap, állandó harc dúl a helyekért.

Az IKEA vezetősége nem boldog, de eleve azért mentek el Kínáig, mert reménykednek a középosztály megerősödésében. Abban bíznak, hogy mint annak idején a Carrefour-nál, a kezdeti nézelődést követően végre elkezdenek az emberek vásárolni.

Idővel csak összejön.

Valószínűleg nem tévedek nagyot, ha azt mondom, hogy a legtöbben - főleg a mindenféle ügynökségeknél dolgozók - gyakran eljátszanak a gondolattal, hogy indítanak egy saját vállalkozást. Van, aki az aktuális szakmáját vinné tovább, van, aki cukrászdát, könyvesboltot, butikot nyitna és még amit el lehet képzelni.

Egy pasas megpróbálkozott ezzel, és könyvet írt a tapasztalatairól. Ő kávéházat nyitott. Az alapszituáció ismerős: klassz fiatal értelmiségi házaspár, akik szeretik egymást, úgy döntenek, hogy klassz, fiatalos, értelmiségi, kedves kávézót nyitnak bécsi kávéval - New Yorkban.

Havi 18 ezer dollárt kellet volna termelniük, hogy ki tudják fizetni a bérletet, a munkaerőt és az értékesíteni kívánt árut. Van egy olyan alapszabály, hogy négy nap, esetleg egy hét alatt kell összeszedned a bérleti díjat. Ahhoz, hogy tartani tudják ezt, a legjövedelmezőbb termékből, a kávéból naponta ötszázat ötszáz dollár értékben kellett volna eladniuk, ami az olcsóbb fajtából kétszázat jelentett volna. Viszont egy kellemes kávézóban legalább félórát eltöltenek a vendégek, nem beszélve a laptoposokról (nesze nektek, neonomádok). Szóval ez nem igazán jött össze.

Mivel a házasságuk már majdnem válással végződött, éppen jól jött nekik a csőd. Szóval érdemes vigyázni! 

Az megvan, hogy a T-Home továbbra is külön számlázza a TV-t és a netet? Több hét eltéréssel?

Már azt hittem, hogy eredménnyel járt a sokhavi szuggesztióm, ami vagy egy belsős, vagy egy ügynökségi munkatárs fejében és tettrekészségében csapódott le egy előléptetést, illetve súlyos milliókat eredményezve, és végre itt van júróp.

De nem. Júróp az csak a VH1-on van.

Belső vállalatirányítási folyamatok szintjén biztosan hatalmas előrelépések történtek, és végre megérti egymást T-Online-os és Kábeles, viszont - helló! - mi fogyasztók ennek áldásos hatásait nem érzékeljük.

Update: Ahogy a kommentek között is olvasható, elvileg a számlákat össze lehet vonni és akkor csak egy csekket kap a zember. Ezt mondjuk nem igazán kommunikálják, ezért az lenne a javaslatom, hogy legalább két alkalommal tegyék ki az infót minimum a borítékra. Ez van olyan fontos, mint a zakciós set top box, mert egyrészt végre releváns a szegény fogyasztó számára, másrészt pedig olyan, mintha a szolgáltató nem csak papíron, hanem attitűdjében is szolgáltató lenne. 

Évekig a Gap volt a világ legnagyobb ruházati lánca, most viszont a spanyol Inditexhez tartozó Zara vette át a helyét. A többi almárka, így a Bershka vagy a nálunk nem kapható Massimo Dutti is nagyon jól teljesít.

Felmerül a kérdés, hogy a Gap miért csúszott lejjebb a ranglistán és miért pont a drágább Banana Republic remekel még a társaság kínálatából?

Az egyik lehetséges válasz, hogy a recesszió idején az emberek inkább kevesebbet vásárolnak drágábban. Gazdaságilag nehezebb időszakokban ugyanis mindig divatba jönnek az egyszerűbb, elegáns szabású, jó anyagból készült ruhák, mert tudatosabban kezdenek vásárolni az emberek.

A Zara ezt elég jól hozza is. Viszonylag jó anyagokból dolgoznak, esztétikus, nagyon nőies ruhákat készítenek. Emellett pontosan lekövetik az aktuális divatot, értem ezalatt a divat-divatot, azaz azt, amit a kifutókon is látunk. (Ha megint bejutok egy boltba, megmutatom, pontosan mire is gondolok.)

A Gap nem biztos, hogy jó megoldást választott a krízis megoldására: kirúgta az európai csapatát, pedig pont innen jöhetne egy kis vérátömlesztés.

Szóval jelenleg úgy tűnik, hogy nem maradunk le sokról, amíg nincs nálunk Gap/OldNavy/Banana Republic.
 

Keresse meg az oda nem illő részletet a képen:

Megfejtés: a multiellenes Multik.hu hirdetése a Marketinginfo honlapján. Pikáns.

Körülbelül egy éve jelentek meg az első sütikamionok, amik Family Frosthoz hasonlóan járják New Yorkot, megpakolva finom, igényes (és drága) édességekkel.

Sajnos a városban teljesen kiszámíthatatlan a parkolási helyzet, ezért sosem lehet tudni, hol fognak felbukkanni, úgyhogy mázli kell, ha megszerettél egy “márkát”, mert nem biztos, hogy másnap is be tudod szerezni az ebéd utáni nassot.

A tulajok között van exséf, exreklámos, ex IT-tanácsadó, stb, van aki éveket töltött a különböző ételek kifejlesztésével, van aki csupán a szaktudására vagy a receptekre hagyatkozik. Az eredmény néha kicsit ingadozó színvonalon ugyan, de nagyon finom.

A lényeg a vevők oldaláról az alapvetően éttermi színvonal, a vicces és különleges ízvariációk, és persze az, hogy ezek a kamionok nagyon cukin vannak kialakítva és ugye bizonytalan, hogy másnap is sikerül-e őket elcsípni.

Az eladói oldalról pedig az a legfontosabb, hogy nem kell bérleti díjat fizetni, így viszonylag olcsón megúszható az egész hóbelevanc fenntartása.

Kicsit kár szerintem, hogy pont édességeket árulnak és a cikkben nem igazán lehetett egészséges ételekről olvasni, de hátha valaki megvalósítja a nemrég eszembe jutott ötletet: én ugyanis egyfajta “fast veggies” kajáldát vagy standot szeretnék elindítani, ahol a nass egészséges és finom. Például egy pár esztétikus szelet répa vagy alma vagy banán. A lényeg, hogy a hirtelen feltörö éhséget két étkezés között ne egy keksszel vagy valamilyen édességgel üsd el, hanem valami egészségessel, viszont ne kelljen vele foglalkozni – legyen feldarabolva, szervírozva. Mindez nem sokkal drágábban, mint egy kisebb csomag édesség.

Szóval remélem, hogy el fognak majd terjedni az egészgéses kamionok is, addig is örülök, hogy a szerencsésebbek ebédidőben sütikocsikat hajkurászhatnak.