Angliában egy új valóságshow-t indítanak a közejövőben, aminek a lényege, hogy megpróbálják rekonstruálni a többségükben Ázsiában működő sweatshopokat, azaz az embertelen körülmények között termelő ruhagyárakat.
A jelentkezők öt napon át fognak dolgozni 60 órában a londoni Covent Gardenen berendezett kvázigyárban.
A cél a napi 15 penny fizetés, a néhány fontos pólók, a nagy világmárkák viszonyának felmutatása.
Figyelmet és vitát biztosan generál. Néhány ökobrand forgalma nő. Egy-két napig kevesebb Zara felső fogy. Ennyi.
Úgy tűnhet, hogy ellentmondásban vagyok az előző posztommal, de többek között azért nem hiszek a kezdeményezésben, mert nem hiszek a távsegítségben. Nem hiszek az Amnesty Internationalben, a Greenpeace-ben, és nem izgat annyira, hogy mi történik tőlem többezer kilométerre. Sokkal inkább hiszek abban, hogy lokálisan kell cselekedni.
Persze mondhatjuk azt is, hogy egy ilyen sweatshop-szimuláció legalább figyelemfelkeltő, és felfogható egy kampányként. De nem hiszem, hogy lesz lényegi hatása.