Ugyan a Tumblr-en is van ilyen felület, mégis regisztráltam egy helyre, ami kifejezetten azért van, hogy kérdezzetek tőlem, amit csak szeretnétek. Aztán vagy válaszolok, vagy nem. Felteszem most ide, de az oldaldobozok között is megtaláljátok.

Meglátjuk, mi sül ki ebből. Hajrá!

Egy ember egy éve eldöntötte, hogy elolvas hetente egy könyvet. Ennek két oka volt: egyrészt karácsonyra a felesége megvette neki az összes könyvet, ami az Amazonon a kosarában volt - máris 25-re rúgott a penzum -, másrészt pedig olvasott egy cikket, ahol Bush arról vitatkozott egy riporterrel, hogy ki olvasott több könyvet. Bush 26-tal lemaradt a riporter 36-os eredménye mögött. A pasas, Inaki Escudero úgy volt vele, hogy ha ez az efoglalt ember, az USA elnöke el tudott olvasni 26 könyvet, akkor neki is kell, hogy legyen ennyi ideje.

Szóval belefogott, és a legkülönbözőbb témájú könyveket olvasta el. Hogy emlékezzen arra, pontosan miket, egy blogot is indított. (Pár szót azért írhatott volna róluk)

Két szabályt követett a projekt alatt: egyrészt csakis akkor kezdett új könyvbe, ha már elolvasta az előzőt, és ugyanez volt igaz a kiválasztással is. Ezáltal valóban odafigyelt az aktuálisan olvasott könyvre.

A tapasztalatokat leszűrve azt mondta, hogy ez nagyon jó élmény volt számára, mert sok idézet, ötlet, elképzelés megmaradt benne ezekből a könyvekből.

Még egy praktikus tipp azoknak, akik esetleg követnék a példáját: tömegközlekedés közben olvasott. Általában én is ezt csinálom, kevés alkalmasabb idő van erre. (Bár mondjuk a kapaszkodón lógó, vagy éppen ajtóba szorult könyvolvasókat már nevetségesnek tartom.)

Ti mennyire könyvtáraztok?

(via swissmiss)

A Slate újságírója megvizsgálta, hogy mekkora esélye van az egyszeri Youtube-videónak arra, hogy egymillióan megnézzék? Nos előre elmondhatom, hogy szinte semmi, ami gerillában nyomuló ügynökségeknek, kampányoknak kicsit torokszorító hír lehet.

A pasas egy robot segítségével 10.000 videó nézettségének alakulását vizsgálta, aminek az eredménye az volt, hogy a listázást követő harmincegy nap után csupán 250 érte el az egyezres nézettséget, ami 3,1 százalékos arány, ha nem számítjuk azokat a videókat, amiket egy hónapon belül leszedtek a netről. 25 darab, azaz 0,3 százalék ért el több mint 10.000 letöltést, 65 százalék az ötvenet sem érte el, de jó hír, hogy csak 2,8 százalék volt a nulla nézettséget elért videók száma. A százezres nézettséget egy német DJ, Michael Mind videója érte el (?).

Az újságíró ezután új kísérletbe kezdett és újabb videók linkjén futtatta a lekérdezéseket. Az új csoportban már két videó érte el a százezres nézettséget: az egyik egy focista képen tenyerelését mutató anyag volt, a másik pedig Brooke Hogan új száma, a Hey Yo!. (Ne kérdezd)

A többi szám is hasonlóan alakult, de kicsit alacsonyabbak voltak, mint amit egy brit cég vizsgálata adott ki. (A különbséget az okozta egyébként, hogy időközben nagyon megnőtt a feltöltések száma, viszont nem növekedett a felhasználók érdeklődése.)

Az újságíró még update-elni fogja a kísérletet, ha változnának az adatok és úgy teszek majd én is. Mindenesetre arra jutott, hogy nagyon alacsony annak az esélye, hogy egy videóból igazi vírus legyen és százezres nézettséget érjen el (még ott, a nemzetközi vizeken is!). Az segít, ha nagy látogatottságú site-ok linkelnek rád, de azt valahogy el is kell érni.

Felmerül a kérdés, hogy akkor most érdemes-e buzzteremtéssel próbálkozni ennek fényében? Nekem az jutott az eszembe, amit Clay Shirky mondott: színvonalas tartalommal továbbra is könnyű - ha nem könnyebb - lesz kitűnni, mert az amatőr tartalom mennyisége nagy sebességgel nő és már-már az lesz az újdonság, ha valami profi.

Szóval csak arra kellene rávenni az ügyfelet, hogy tényleg gondolja át és tényleg fizesse meg, ha buzzt akar teremteni. Mert a "webkettő" az bizony nincs ingyen.

Azt ugyan még nem látom, hányan olvastátok a mai bejegyzést, de arra gondoltam, hogy engem biztos megijesztett volna egy ilyen tök hosszú szöveg és hogy legalább valami véresszájú brókerről készült stock fotót kellett volna egy stratégiailag fontos részletnél betennem.

Úgyhogy tessék, új gyakorlatot vezetek be: a hosszabb írások egy-egy kulcsszavára rákeresek, és az első Google képtalálatot illesztem be illusztrációként. Lopás, de jószándékú. És egész vicces.

A mai kulcsszavaink: professor, fudge, broker.

Dan Ariely, egy viselkedéstudományi professzor azzal kapcsolatban végez kutatásokat, hogy hogyan és milyen körülmények között csalunk.

A legutóbbi kísérletében például matematikai feladatokat kellett megoldani és minden jó megoldásért pénzt kaptak a tesztalanyok. Az idő nagyon rövid volt, hogy tutira ne sikerüljön senkinek rendesen végigmennie a feladatokon. A teszt kitöltését követően lettek összeszámolva a jó megoldások. Az egyik csoportnak viszont szét kellett tépnie a kitöltött tesztet, és csak azután kellett elmondania a helyes megoldások számát.

Az eredmény természetesen az lett, hogy akik széttéphették a tesztet, csaltak. Viszont ami érdekes: a csalás mértéke nem változott a beígért jutalom függvényében. Teljesen mindegy volt, hogy nagyon sok, vagy csak kevés pénzt kínáltak fel a jó megoldásért: hellyel-közzel hasonló mértékben csaltak az emberek.

Az az alapfeltevés általában, hogy a csalás mértékét az befolyásolja, hogy az alany szerint mekkora az esélye a lelepleződésnek, valamint, hogy mekkora büntetést fog kapni.

Dan Arielyék viszont újabb tényezőket vettek bele a játékba: azt mondták, hogy két célunk van, egyrészt szeretnénk tudni a tükörbe nézni, másrészt pedig csalni is szeretnénk a csaláson keresztül elérhető előnyökért. És az élet arra tanít meg minket, hogy a kettő kiegyensúlyozható. Tehát addig a mértékig csalunk, amíg még nem keveredünk a jófej énképünkkel kapcsolatos kognitív disszonanciába.

A professzorék következő feltevése volt, hogy ezt a csalás-faktort lehet növelni és csökkenteni. Az utóbbit például úgy próbálták elérni, hogy az előzetesen feltételezhető csalás előtt elmondatták az alanyokkal a Tízparancsolatot. És lám: a csalás-faktor teljesen eltűnt, még az ateisták esetében is, pusztán azért, mert ez az aktus emlékeztette őket a lelkiismeretükre.

Megpróbálták aztán növelni is a csalás-faktort. Egyszer kólát osztottak szét a kísérleti alanyok között, egyszer pedig egydollárosokat. A kólát simán lenyúlták egymástól az emberek, míg a pénzt nem. Ugyanis ha pénzt emelsz el, akkor óhatatlanul és egyértelműen úgy érzed, hogy mégiscsak lopsz. Ha viszont egy tárgyat, mondjuk egy ceruzát az irodából, akkor mindenféle indokokat találsz ki (pl. otthonra is kell a munkához). Tehát minél távolabb kerülünk a kézzelfogható pénztől, annál inkább hajlamosak vagyunk a csalásra – akárcsak a brókerek, például.

Dan Ariely szerint a kérdés az, hogy hogyan lehetne a stratégiailag fontos pillanatokban megszólítani az emberek lelkiismeretét.

Persze annyira nem egyszerű a dolog, és itt utalt is az Enron botrányra, ahol egy kicsi csalásból lett több kicsi csalás, majd egy egész kis belső társas csalástömeg, azaz norma. És abban az iparágban ráadásul nem is volt teljesen tiszta, hogy mi is a valós norma.

Egyébként megemlítette a kutató azt is, hogy fogalma sincs, mi késztet aztán valakit arra, hogy felálljon és felnyomja azt a környezetet, amiben addig ő is vígan kooperált.
 

Fontos kijelentés volt viszont összegzésül, hogy az a gond az általános felfogással, hogy aszerint csak ki kell emelni a társadalomból a fekete bárányokat. De szerinte egyáltalán nincs olyan sok fekete bárány – csak nagyon-nagyon kevesen csalnak hatalmasat – egyszerűen az a gond, hogy mindenki csal egy kicsit.

És a csalásnak hatalmasa kiterjedése: egyes becslések szerint évi 600 milliárd dollárt sikkasztanak és lopnak el a dolgozók (gondolom Amerikában), ami jóval kevesebb, mint amit a mezei tolvajok, vagy akár a Madoff-félék eltulajdonítanak.
 

Ha most csak a cím miatt kattintottál, akkor te is olyan vagy, mint az Alexandra Pódium közönségének döntő része. A pasi ugyanis megtöltötte a helyet, pedig a téma azért nem volt annyira érdekes. Én még arra is tippeltem, hogy a pénteki nap okozta forgalomnövekedésbe sikerült belecsöppennem (október 31-én történt a dolog), de megkérdeztem egy kedves hölgyet (én!), és ő felvilágosított.

Azt mondta, hogy teljesen mindegy, hogy milyen nap van, mert ha egy ismert személyiség az interjúvoló vagy az interjúalany, sőt ha mindketten azok, akkor mindig sokan jönnek el. Ha már komplexebb a téma, akkor kevésbé sikeres a dolog, ez azonban ritkább.

A beszélgetés alapvetően arról szólt, hogy a Nemzeti Színház és a Szépművészeti közös projektbe kezdett, aminek az egyik eleme lesz, hogy ókori műtárgyak is láthatók lesznek egy új darab, az Oresztész díszletei között, meg a főpróba a Múzeumban lesz és a Westendben is látható lesz majd néhány kiállítási tárgy másolata. Whatever. Bevallom, ez a része annyira nem érdekelt, de amikor arról volt szó, hogy Alföldi Róbert már kortárs művészektől is vásárol, és hogy miért, az tetszett. Teljesen rendben van a csávó, és örömmel láttam, hogy kedveli a közönség.

Mondjuk az látszott, hogy színházba járók ültek a teremben, mert mindig akkor nevettek, amikor kellett. Nem az volt, hogy egy-egy kisebb moraj, egyfajta hangos mosoly vonult volna végig a termen, hanem tényleg nevettek. Néha még lehetett is volna rá okuk, de azért szerintem nem igazán volt indokolt.

A közönség
Ahogy vártam, elsősorban idősebb, sőt nyugdíjas korosztály. Többségükben rendezett anyagi körülmények közül jöttek, de lehetett látni ágrólszakadtabb embereket is. Viszonylag sok fiatal is volt. Külön klassz volt még a mellettem ülő nagyon-nagyon szimpatikus hölgy.

Helyi adottságok
Szardínia feeling. A végére már eléggé nyomasztott és el is pilledtem.
Semmit nem láttam. De legalább hallottam.

Mit kaptam ettől
Megismertem egy szempontot, hogy miért lehet jó kortárs műalkotásokat aggatni a falra. Alföldi Róbert esetében ez például azért van, mert ő szereti azt látni, mi van ma a világban, miben élünk. Ez nem feltétlenül kellemes, de ő pontosan arra használja ezeket az alkotásokat, hogy szembenézzen a valósággal. Stb. Meg azt kaptam még az élménytől, hogy tényleg rengeteg ember között, egy levegőtlen helyiségben, egy számomra már idegen szituációban végig kitartottam. :)

Érdemes ilyen helyekre járni?

Sssimmmán.

Tökvéletlenül odakeveredtem a Menza ötödik szülinapi bulijába, ahol ingyen volt étel-ital, zene. Nagyon aranyosak voltak a pincérek (ahogy mindig), finomak voltak az ételek.

Ilyen körülmények között persze könnyű szocializálódni. Ígérem, városhasználat néven sokkal nagyobb kihívások elé állítom majd magam. Egyébként eleve egy pódiumbeszélgetésre mentem volna valamelyik Alexandra könyvesboltba, csak nem jött össze. De lesznek izgi programok, már bekarikázgattam őket a programfüzetben.

Addig is itt van egy nagyon rövid hangulatjelentés a partiról.

Ez már a második városhasználati projektem, mert az elsőt inkább levettem a blogból, nem mertem annyira vicces lenni. A Design7-en végül csak egy programra mentem el, egy csütörtöki divatbemutatóra, ahol a jelenlegi legjobb fiatal divattervezők őszi/téli kollekcióit mutatták be. Jelen volt: Luu Anh Tuan, az Artista, a Je suis belle, Kosánszky Dóra, a Nanushka és a Use Unused.

Hát hogyismondjam: most a Je suis belle meglepően belehúzott és határozottan jobb, mint eddig bármikor, a Nanushka viszont éppen ellenkezőleg: belassított. Jelenleg valóban itt tartunk, vagy tartanak sokan a design-ban, de azért valami újítás igazán belefért volna. Persze voltak jó cuccok, de ezt szerintem már egyre nehezebb lesz eladni.

Az Artista nagyon kilógott a sorból: kifejezetten kínos volt az egész. Kosánszky Dóra rendben volt, és egy alkalommal még élénk színeket is használt. Egy bizonyos vevőkörnek biztosan nagyon jó lesz bespájzolni ebből a kollekcióból.

Luu Anh Tuan irtó jó, ezt onnan tudom, hogy néha közelről lehet látni a munkáit, és úgy tényleg meggyőzőek. De így a kifutón a csupa fekete ruhák nem igazán működtek.

A sok feketézés miatt el is gondolkoztam, hogy tényleg szuper ez a szín, meg biztonságos is, de hogy tényleg csak a kőgazdagok állnak meg akár egy pillanatra is az ilyen cuccok mellett, az tuti. Érted: ha már kiadok egy vagyont, akkor ne legyen már tökolyan, mint amit bármelyik csajboltban megkapok, igaz, kicsit egyszerűbb szabással. Ez mondjuk nem Luu Anh Tuanra, hanem inkább Nanushkára vonatkozik. Ennek így nincs értelme dizájnilag. Meg tényleg nem túl bátor hozzáállás.

A Use Unused csapata gyönyörű kollekciót készített, még színeket is használtak, de mielőtt teljesen meghatódtam volna, azért eszembe jutott Marc Jacobs pontosan egy évvel ezelőtti kollekciója. Mindenesetre mintha minden darabját nekem készítették volna, úgyhogy nagy baj nincs. :)

Csak ott a baj, hogy igazából ennek kellene a szintnek lennie, de sajnos a többség elmarad ettől.

Készítettem videót is, bevallom ez életemben az első. Elég szocik lettek a színek, meg rosszul írtam Luu Anh Tuan nevét, bocsánat. A Youtube cicózott velem, úgyhogy nem sikerült feltöltenem. Ideiglenes megoldásként letölthető. Annyiból jobb, hogy a teljes méretben meg lehet nézni.

A Guardian már megint érdekes kísérletbe fogott: visszaküldi a kritikusait azok régi iskoláiba, hogy megnézzék, miben változott gyerekkoruk óta a művészetoktatás.

Az első kritikus, Jonathan Jones egy kisvárosi, de elég nagy létszámú iskolában koptatta a padokat. Egy önarckép-rajzolós élményen kívül sok emléke nem volt a művészetoktatásról, és egy tanár nevét sem tudta felidézni.

Amit azonban a látogatása alkalmával látott, az teljesen lenyűgözte. A diákok public art projekteket próbálgatnak az iskola falain belül megvalósítani, kortárs művészekre hivatkoznak inspirációs forrásként, vagy éppen bátran újraértelmeznek klasszikusokat.

A cikk szerzője szerint a kortárs képzőművészetnek az elmúlt tíz évben Angliában tapasztalható egyre népszerűbbé válása abszolút megfoghatóvá vált ebben az iskolában.

Kíváncsi vagyok, hogy a többi kritikus milyen élményekről számol majd be.

Mindenesetre már most nem kicsit irigylem ezeket a diákokat. Nálunk annyi volt a rajz óra, hogy rajzoltunk. De még a különórák is csak erre fókuszáltak. Kortárs képzőművészet? Vagy akár kortárs irodalom? Teljes köd.

És ami a szomorú, hogy nagyon sok tanár, vagy a művészeti szcéna professzionális szereplőinek egy része a mai napig totál tájékozatlan arról, mi van ma itthon mondjuk a képzőművészetben. Arról meg már nem is beszélek, hogy ismernék a külföldi alkotókat. De még a sztárokat sem.

Ez tök véletlen, de ha már itt tartunk, nézzétek meg a Na mi van? program kiállításait. :)

Szerintem nagyon jók, és érdemes megtanulni a neveket. Hm... egy részüket.

Mindig is zavartak a kacatok, vagy egyáltalán a sok, és gyakran felesleges tárgy magam körül. De fogyasztani is szeretek, úgyhogy akármennyire is sóher vagyok, időről időre felgyülemlik a cucc.

Na és amikor ez a cuccfelgyülemlés megtörténik, akkor elkezdem igazán rosszul érezni magam, már csak a szolid ökofighterségem miatt is. Ez egyébként abban áll, hogy kerülöm a felesleges, túlzó dolgokat, szelektíven szemetelek, meg bkv-zom. Szóval nem kóros.

Visszatérve: a helyzet kezelést igényel. Ezért úgy döntöttem, hogy egy hónapig keményen, következetesen fogom használni azt, ami megadatott, vagy éppen megvásároltam. Amit pedig láthatóan nem használok és előreláthatólag nem is nagyon fogok, azt elajándékozom vagy elcserélem, vagy ha használhatatlan és kidobható, hát környörtelenül kidobom.

Azt remélem, hogy ezzel kicsit tudatosabban fogok shoppingolni, kevesebb tárgy vesz majd körül, kevesebb pénzt fogok költeni, és nem utolsósorban, régi-új ruhadarabjaimat fogom felfedezni. Kicsit fura lesz folyton rúzsos szájjal járkálni, de kész vagyok áldozatot is hozni.

Minden csatlakozót örömmel üdvözlök!