Nagyon egyszerűen: felhívják őket mobilon. Kicsit részletesebben: mindegyik terrorszervezetnek megvannak a módszerei arra, hogy a híreiket tudassák a sajtóval. A leginkább médiatudatos egységeknek saját szóvivőik is vannak, ilyen például a Talibán, amely kettővel rendelkezik, eggyel keleten, eggyel pedig nyugaton. Ezek a szóvivők küldik ki a sajtóközleményeket, rajta a mobilszámukkal.

A szóvivők alkalmazása egyébként mindkét oldal számára kockázatos: az újságírókat gyakran elrabolják (ráadásul a beszélgetőpartnernél tutira van fegyver), a szóvivőket pedig bebörtönözhetik, ami már előfordult egyszer, és azóta feszültebb is lett a viszony.

Az Al-Kaidát a legnehezebb elérni, főleg, mert 2003 óta nincs szóvivőjük. (Az utolsó Irakba menekült.) De nem kell félteni őket: az as-Shahab Productions nevű vállalatuk gondoskodik arról, hogy elterjedjenek a videóik, a vezetőkkel készült interjúik, vagy a feltörekvő dzsihádistákról forgatott dokumentumfilmjeik. Közvetlen interjúkat általában nem adnak, de néha kivételt tesznek.

A leginkább természetesen az internetet használják a terroristák a híreik terítésére. Ha például az Al-Kaida készített egy videót, az erről szóló infót először a dzsihádista webfórumokon hinti el, majd fel is teszi a linket, és a terjesztőjére, az Al-Fajr Media Centerre bízza, hogy folytassa a munkát más fórumokon és P2P hálózatokon. A Talibán a saját honlapjára posztolja az új videókat, sajtóközleményeket.

A Hamász és a Hezbollah inkább politikai csoportosulásként kommunikál: felhasználóbarát honlapjuk van, állandó szóvivőjük, és rendszeresen tartanak sajtókonferenciát.

Ez a fő kijelentése annak a cikknek, amit most találtam.

A szerző szerint a nyomtatott (és akár az online) sajtó túléléséről szóló diskurzusban alig említik a szerkesztők fontosságát, pedig szerinte teljesen mindegy, hogy milyen jellegű az adott médium, ha egyszerűen a tartalom nincs rendesen megszerkesztve.

Szerinte nem a sajtó kapuőr szerepén kellene rugózni, mert inkább arról van szó, hogy az újságírók és az olvasók közötti közvetítő felület, aminek pedig vonzónak kell lennie az utóbbiak számára.

Egyébként Clay Shirky is azt írta egy korábbi cikkében, hogy az újságok szerepe nem merül ki a tartalomszolgáltatásban. (A public is not merely an audience. ... journalism is about more than dissemination of news; it’s about the creation of shared awareness.)

Visszatérve az eredeti cikkre: itt van egy link a New Yorkerből, ahol meg lehet nézni, hogy az egyik legnagyobb amerikai újságírólegenda, Raymond Carver írását hogyan kellett megszerkeszteni, mielőtt nyomtatásba került. Nagyon tanulságos.

Egy ideje furcsa jelenséget figyeltem meg a Baross térnél (tudjátok, a körút és a Baross utca kereszteződésénél van): a Görög Grill nevű hely előtti zöld területek előtt egy ideig csak kacatok gyűltek, majd a fák tövénél teljesen be lett ültetve a föld mindenféle virággal.

Előkerült egy (hinta?)szék, aztán a "tulajdonos" is, aki szép fehér keretet is épített a mostmár három kis zöld sziget köré.

Vasárnap már azt láttam, hogy átment a Baross térre és ott kezdett el gyomlálni.

Az illető egyértelműen hajléktalan, néha látni, hogy más hajléktalanok odamennek hozzá, de egyébként többnyire egyedül van. Sok időm nem volt őt megfigyelni, de tervezem már, hogy megszólítom.

Viszont mivel kevés időm van és egyébként is félős vagyok, egy újságíró igazán odamehetne megkérdezni, milyen az élet ott a Baross utca sarkánál és hogy hogyan jött ez a virágnevelgetés. Nagyon jó fotókat is lehetne ott készíteni, aztán beadni a World Press-re.

Szóltam!

Mindig azt hittem, hogy a Salon.com egy jó site, de most nagyon befürödtem egy jó hosszú cikkel, ami azt boncolgatta, hogy miért nem tudunk már koncentrálni? (Figyelem! Az alapfeltevés tehát, hogy korábban jobban tudtunk.) A forrás számomra hiteles volt, talán ezért szenvedtem végig az írást, hogy legalább valami okosabb kijelentést vagy információt kinyerhessek belőle. Nehéz volt...

A lényeg, hogy az okos emberek okos fejtegetéseinek látszó tárgyak teljesen félreviszik az internethasználatról folyó párbeszédet. Mondhatjuk, hogy csupán másik paradigma szerint nyomják, de azért ennyire nem lehet súlyos a helyzet.

Nade hogy végre arról beszéljek, ami a cikkben szerepel: az alapfeltevés az, hogy bár a Google és az internet nem tesz minket hülyévé, az azért érzékelhető, hogy már nem tudunk rendesen odafigyelni semmire. Pedig mennyivel jobb lenne, ha végignéznénk és élveznénk a filmet, amit kivettünk a tékából, meg valahogy idekeveri a pozitív gondolkodást, a munkahelyi levelezést, meg azt, hogy csak a színeset, fényeset és újat értékeljük (Tracking the shiny is so much easier than digging for gold!) stbstb.

Van ezekben igazság, ezért megtévesztő a cikk. Csak az a gond, hogy az nem jut eszébe egyrészt, hogy internetfüggő, másrészt meg, hogy létezik önkontroll is a világon, és nem az internetes tartalmakat kellene azért kárhoztatni, mert ő nem tud rendesen odafigyelni semmire. Sokan így vannak ezzel - én is -, de azt a saját lúzerségemnek tudom be és magamban keresem a hibát, nem pedig svéd neurológiai professzorokhoz járok önigazolásért.

Kivételesen most sokkal inkább olvasnék egy Zen habits-re hajazó stílusú kifejezést, a "devotion-t" az "attention" helyett. Próbáld meg ezeket a cikkeket így elolvasni. Nincs nagy különbség, de máris nem "pánikot keltünk" és (ál)tudományoskodunk, hanem az életminőségről kezdünk el beszélni.

És egyébként is: az internet kva jó dolog, és kész. Nem siránkozni kellene felette, hanem rendesen kellene használni.

A nagy kiadók utálják a Huffington Postot, meg a blogokat meg a Google-t és mindent, ami idéz tőlük. Igaz, a HuffPo (hű, de benfenntes vagyok!) túl sokszor teszi ezt. A Slate újságírója szerint azonban ha mást nem, egy igazán jó leckét kapnak a lapok, amit meg kellene tanulniuk: a HP azért is annyira sikeres, mert emészhetővé teszi, olvashatóvá rövidíti a mégoly színvonalas, de iszonyatosan hosszú és agyat igénylő publikációkat, ráadásul megspékeli az egészet egy egyedi hanggal.

Aztán még felsorolja, mit tud annyira nagyon:

- SEO-zik ezerrel

- totál aktuális videókat készít a legjobb pillanatokban

- rendszeresen frissíti a híreket

- nem irtózik a bulvártól a komoly politikai témák mellett

A cikk szerzőjének végkövetkeztetése szerint a cikkek eredete homályos és egyre homályosabb, bár az újságírói etikett megkívánja, hogy hivatkozzanak egymásra a kollegák. Azonban bejön a képbe az adott hír igazsága, ami fontosabb a hírversenynél - az a lényeg, hogy az olvasók hozzájuthassanak az információkhoz, a forrás másodlagos.

 

Folytatódjék a mutogatás! Szóval van itt egy fontos kérdés, szemfülesebbek már tudják is. Az utóbbi hónapokban Bánó András vagy a stylistja úgy döntött, hogy itt a trendváltás ideje és felfrissítik a frizurát. És hát Tarlós Andrásnak is tök jól áll a behajszárítózás, adjunk neki!

Nem tudom, én lehet, hogy ennyi évtized után inkább maradtam volna a régi stylingnál, de mondjátok meg ti. Jó lett, vagy nem lett jó? Megkönnyítendő a döntést ideteszek egy előtte és egy utána képet.

 

 

 

 

 

 

 

 

Kevés ilyen alkalomnak voltam tanúja, szóval nem volt elég időm mélyebben is megfigyelni a dolgot, mindenesetre számomra teljesen zavarbaejtő, amikor egy újságíró irulva-piruva autogramot vagy közös fotót kér az interjúalanyától, netán hirtelen kiesik a szerepéből és elakad a szava, mint egy tizenéves fruskának.

Ez vajon a szakmabelieknek is ciki, vagy csak én vagyon sznob?

Valamennyire megnyugtató választ adott egy profi divatblog, miszerint ez valóban ciki, dehát a divattémában mégiscsak eltolódnak a hangsúlyok... Szerintetek?

Amikor megjelent nálunk a Sports and Style, azt gondoltam, hogy egy amolyan külföldi mintára vaskos, színvonalas, elitista kiadvány érkezett meg hozzánk. Ehhez képest egy eléggé magyar ízű lapot kaptunk, ami nem is lenne gond, ha a tartalom lokalizálása, azaz magyarra fordítása nem rosszul kivitelezett és ízléstelen fotósorozatokat jelentene többek között.

De kezdjük az elején, az alapkoncepciónál. Elsőre nem volt számomra egyértelmű, hogy tényleg indokolt egy olyan magazin létezése, ami a sportolókat és a divatot párosítja egymással. Miért fontos, hogy sportolókat lássunk Armaniban? Ja, mert általában nem Armaniban, hanem susogósban látjuk őket? Vagy netán az lehetett az elgondolás, hogy a sport márpedig háttérbe van szorulva és sportolót legfeljebb évente kétszer tesznek bele (joggal – a szerk, azaz én) a divatmagazinokba és nincs egy hely, ahol elmondhatnák, mi vezetett a jachtos, ízléstelenékszeres jelenükhöz? (Tisztelet a kivételnek, ha van). Az mondjuk tény, hogy ez egy zsírpapírszerű sportmagazinban nem igazán hatásos egy mélyinterjú, és nem illik az Armanihoz sem.

Azt hiszem, mindegyik felsorolt szempont az okok közé sorolható, ami a lap létrejöttét illeti. És végülis miért ne? Kell egy hely, ahol a sportolók végre szusszanhatnak egyet és nemcsak melegítőben, hanem szép ruhákban is piedesztálra emelik őket.

Miután elfogadtuk ezt a formátumot, lássuk, milyen a tartalom. Nos, hogyismondjam: kizárólag sportbuzik számára vonzó, szerintem. Olyanoknak jó ez, akik izgalomba jönnek, ha a teniszről, golfról, úszásról, kosarazásról olvashatnak, és könnyel telik meg a szemük, ha visszaemlékeznek Janics Natasa olimpiai győzelmére. Nem tudom, tényleg annyi ilyen ember van itthon, hogy ez megérheti? Hááát….

A cikkek egy része a külföldi anyalapból származik, egy részét pedig mi magyarkák készítettük el. A külföldi nekem nagyon idegennek hat, de ebben nem vagyok hiteles forrás, mert nekem a versenyszerű sport már önmagában teljesen idegen és utoljára nyolcévesen lelkesedtem, ráadásul olyanért, akitől aztán az összes díját elvették doppinghasználat miatt.

A magyar pedig… nekem soknak tűnik ez az ajnározás. Hőstörténeteket olvashatunk itt, ahol Nick Hornbytól, mint prózaírótól, nem pedig mint írótól idéznek, meg szuperlatívuszokban beszélnek a riportalanyról. Aki hős is, meg minden, tényleg, de ez így kicsit olyan, mint egy klubújság – totális belügy az egész. És itt nem az a gond, hogy ez egy réteglap, hanem, hogy a sportolók szeretgetésével vannak tele az oldalak, ami természetellenesnek hat. Persze lehet, hogy csak én vagyok elfajzott és cinikus, aki nem tiszteli az „értékeket”.

A vizuális kivitelezésről is hadd ejtsek pár szót: az sajnos csapnivaló. Nem akarom bántani a fotóst, meg a stylistot aki a sorozatokat készítette, mert újra átélhettem a kilencvenes éveket és az néha jó, de azért a technikai tudáson túl érdemes stílusérzékkel is rendelkezni. Menthetetlennek tűnnek, de tanácsként talán megpróbálkozhatnak a következővel: lapozzák fel honfitársaik sorozatait a normál divatlapokban, és tanuljanak. Ezt tudom javasolni.

Egy dolog mondjuk szuper volt  a lapban: sokoldalas riportot készítettek egy paralimpikonnal, akinek a keze sérült, és ezt nem takargatták el (minden képen). Ezért a döntésért gratula. A többiért: hát... minden jót. :))

 

Ugyan félálomban jutott eszembe, azért még így ébren sem tűnik teljesen használhatatlannak egy News for Dummies típusú hírsite ötlete. A lényeg, hogy a hírek olyan módon vannak feldolgozva, mintha teljesen hülye lenne a felhasználó, de minimum harminc pontot csökkent volna az átlagos IQ-hányados a világon.

Ez úgy nézne ki, hogy azoknál az információknál, amik fontosak, fel lenne tüntetve, hogy fontosak. Amik meg újak a korábbiakhoz képest, oda lenne írva vagy animálva, hogy ÚJ! A cikkek rövidek lennének, egyszerű magyarázatokkal és gyakran egy-egy ábrában lennének feldolgozva. Akár napirajz-stílusban, rajzolva is.

Mindeközben természetesen az olvasók figyelme metsző humorral lenne a releváns részletekre irányítva. Tehát alapvetően ez egy poénsite lenne, ráadásul nagyon macsós, de az Onionnal ellentétben nem kitalált, hanem meglévő hírekkel dolgoznának és abban lenne a humor, ahogyan a témákat feldolgozzák.

Eleve már az oldal is úgy lenne felépítve, hogy a legegyszerűbb lelkek se vesszenek el. Az oldal tetején lennének a FONTOS hírek, aztán haladnánk a legkevésbé fontosakig. A legalján meg egy nagy fekete téglalap lenne, ahol a már annyira lényegtelen hírek szerepelnének, hogy nem is érdemes megmutatni őket. A téglalapban szereplő híreket ugyanis csak úgy lehet elolvasni, ha kijelölöd őket.

Kár, hogy nem vagyok lelazult pasi némi programozói háttérrel és sok szabadidővel. Tudom, hogy fura, de nekem tetszene egy ilyen.

 

 

...Bár most hogy jobban meggondolom, lehet, hogy a Napló az a felfele irány? Mindenesetre a Pál Palcsó Tamás barátja által okozott balesetről írt cikkre szerintem nemhogy Azurák Csaba, de még Verebes István is büszke lenne.

Nemcsak a demagóg felvetés, hogy ha valaki buliból hazafelé felcsavarodik egy fára, akkor fizesse ki a károkat ő maga, hanem a cikkben elhelyezett szavazásban a kérdésfeltevés is páratlan. Abszolút sikeresen teljesíti a "hogyan tegyünk fel olyan kérdést, amire az olvasók úgy válaszolnak, ahogyan mi szeretnénk" típusú Naplós, illetve Fókuszos tempót:

Ki fizesse a részeg sofőrök okozta a károkat?

• 379
  Az állam
• 7245
  A vétkes
• 1420
  Frei Tamás
• 2159
  Delhusa Gjon
• 124
  Nem tudom

Coool. És ezt ez a rengeteg ember megkajálta.

Nem vagyok szociológus és nem ilyen kérdésekkel kelek/fekszem, de azért mégis furcsának találom, hogy egy felnőtt, elvileg intelligens ember komolyan képes ilyen feltevést hangoztatni.

Mert gondoljunk csak egy kicsit bele: részegen/becsípve esek egy hatalmasat - akkor fizessem ki én a mentőket, meg a gipszet, meg a mindent? Minek buliztam annyit, mi? Ennyi erővel az összes alkoholista Kovács Pista élete végéig fizethetné a cehhet a különböző ön- és közrombolásai után. Vagy vegyünk egy alkoholmentes példát: ha valaki azért okoz balesetet, mert vezetés helyett SMS-t ír, akkor fizessen, ha meg gyakorlatlan vagy csak simán figyelmetlen, akkor meg ne?

És egyáltalán, akkor minek fizetjük a tb-t, meg azt a sok adót? Merthogy - hahó, cikkíró! - az tudomásom szerint úgy megy, hogy mindenki bedobja a közösbe, ami van, hogy ha bárkinek gondja akad, vagy a közösségnek szüksége lenne valamire, akkor legyen miből finanszírozni. Tudod: egyszer én fizetem a te tüdőgyulladásodat, máskor meg te az enyémet. Sőt, lehet hogy én egyszerű kis náthákkal elvagyok egész életemben, neked meg rondábbnál rondább nyavalyáid vannak és sorra járod az orvosokat és irtó drága kezeléseket veszel igénybe. És én egy szót sem szólok, pedig elképzelhető, hogy azért alakult ki a betegséged, mert szétittad a májad. Vagy a te mintádra álljak oda transzparenssel a kórházak elé, hogy az alkoholistákat meg az iszákosokat ne gyógyítsák ingyen? A hülyéget nem lehet megsarcolni, ez van! Mindenkinek joga van hozzá.

Tudom, hogy nem is kellene egy ekkora sületlenségen ennyit lovagolni, de mégis érdekelne, hogyan válaszolna a cikk írója, vagy mit szólna, ha belőle akarnák kipréselni egy hasonló projekt árát. A több mint hétezer "jól" szavazóról most nem is beszélve.

Az pedig, hogy egy ismert ember nyomorán taposva történik mindez, hát kritikán aluli, hogy ilyen enyhén fejezzem ki magam.

Amikor megláttam a TV-ben, hogy a Kiskegyed címlaptémája a hitelválság hatása a magyar celebek életére, hát nem hittem a szememnek egyrészt, és rögtön felírtam magamnak, hogy “Kiskegyedet venni!” másrészt. Még jó. Megvesztem a kíváncsiságtól, hogy minden magazinok Marikája hogyan oldja meg a feladatot.

Ha azt nézzük, teljesen közszolgálati húzás, hogy foglalkoznak a témával és az is egész jó, hogy a hazai ismert embereken keresztül megmutatják, hogy most nem csak az egyszeri olvasó szív, hanem mindenki. Ez azért bár sovány, de vigasz.

Körülbelül ennyiben ki is merül a dolog pozitívum tekintetében, mert arról viszont egy szó sem esik, hogy mégis mi ez az egész, és hogy pontosan mi is történt két hete, amire a lead alapján már a Kiskegyed szerkesztősége is felkapta a fejét. Mert azért már kicsit régebb óta tudjuk, hogy válság van.

Simán meg tudták volna oldani, hogy egy kis egy- vagy féloldalas ábrán vagy keretesben mellékeljenek egy rövid összefoglalást. Így viszont annyi fog megmaradni az egészből, hogy „Láttad a Pálffyt a Kiskegyedben? Jön a gázáremelés!”

Mondhatjuk, hogy ne várjunk el túl sokat, de ha már valami újra, a szokásosnál többre vállalkoznak, akkor tolják meg a témát rendesen, nem?

Sikerült lemaradnom az első férfi különszámról, ezért most igyekeztem nagyon lelkiismeretes lenni, és A-tól Z-ig elolvastam az Elle Mant.  Első átlapozásra ólmos álmosság lett rajtam úrrá, ezért szünetet kellett tartanom. Csak olyan szituációkban sikerült aztán a végére jutnom, amik sok várakozást tettek szükségessé.

Lássuk csak: nem annyira rossz a helyzet, ahogy azt először vártam volna. A cikkek nagy részét érdemes lehet ledarálni annak, akit ez érdekelhet. Az öltözködésen túl ugyanis szó esik társadalmi osztályokról, apa-fiú viszonyról, házasságról, pénzre hajtó nőkről és mindenféle Teva szandálos pasasról, akik abban találták meg életük értelmét, hogy világot látnak. Szót kap benne Hankiss Elemér és Kieselbach Tamás is, meg még egy-két előadóművész és üzletember.

Nő csak egy alkalommal jelenik meg kifejezetten, Eva Mendes személyében. Elég érdektelen, de végül is nem vagyok férfi, szóval lehet, hogy izgalmas vele a beszélgetés.

Én magam megtudtam, hogy Obama beceneve Obambi, és hogy a személyre szabott öltöny a „bespoke” öltöny. Érdekes volt a kedvencem, Háy János és Vámos Miklós, valamint Dragomán György írása is a házasságról, plusz be tudom mostmár azonosítani Sinyát, a Hajtás Pajtás központi figuráját arcról.

Szép volt a divatsorozat is James Bonddal, igaz, elég erős az a szexuális aktus utáni pillanat a végén… De Bondba belefér.

Amit elég feleslegesnek éreztem, az a Férfias játékok elnevezésű rovat, ami ugyan klassz kütyükkel volt tele, csak nem értettem, miért annyira férfiasak. Felesleges volt még a Lábuk előtt hever a világ című válogatás, ahol eleinte még akár jól is jöhettek volna ki az egészből egy idősebb külföldi és egy fiatalabb magyar művészpasas párosításával, de aztán elvesztette az irányát az anyag és teljesen összezilálódott.

A Men and the city című férfiarc-ápolási cikk létjogosultsága mellett az életben nem tudnék kardoskodni, annak minden szépen összerakott mondata ellenére sem. Férfiak esetében eleve kicsit fura mini kencekatalógust nézegetni. De gondolom, ez nem lesz sokáig így. Egy idő múlva már ugyanolyan természetes lesz mindez, mint a nők esetében.

Nőként egyáltalán nem tudom megítélni, hogy ez jó lap-e vagy sem. Jó is volt ezzel szembesülni: rádöbbentem, milyen lehet egy pasasnak női Elle-t vagy Marie Claire-t olvasnia. A többiről nem is beszélve. Egyszerűen kínai az egész. (Át is passzolom Szabolcsnak a Karmamediából)

Nem tudom például belőni, hogy ezek a témák ebben a körítésben, ilyen hatalmas karakterszámban és ezáltal alig olvashatóan kit érdekelhetnek? Ez – amennyire én látom - a kompenzálni akaró kiscsávók, a beérkező babalelkűek és a jogászok lapja. De tényleg csak tippelek, mert az érinthetetlenek kasztjából érkezve nem nyílt sok alkalmam betekintést nyerni a privilegizált fériak lelkébe.

Mindenesetre szívesebben vennék elő egy bigétlenített FHM-et, mint az Elle Mant, aki ha hirtelen életre kelne, tutira egy szellemtelen, finomkodó csávó lenne rózsaszín puttófejjel. Épp mint a címlapon Brad Pitt és George Clooney. Not my type. Legalábbis nem ebben a körítésben.
 

Az RSS-feedjeim között egyebek mellett ott figyel a Nol. Rá szoktam nézni, hogy van-e valami extra esemény vagy cikk, ami fontos, ebédszünetben pedig ami érdekes lehet.

Viszont sokkal ritkábban kattintok rá a Nolra, mint mondjuk a HVG Online-ra, mégpedig azért, mert a címek alapján nem tudom kikövetkeztetni, hogy miről szól az adott cikk, és idő hiányában inkább nem is zavartatom magam – egyszerűen nem nézem meg.

Biztosan azért vannak ilyen címek, mert a nyomtatott újság cikkeit veszik át, illetve gondolom ugyanabban a stílusban adnak címet az online cikkeknek is. De tutira alacsonyabb így a látogatások és a letöltések száma, úgyhogy nem vagyok benne biztos, hogy ez így megéri.

Ilyenkor felmerül a kérdés: maradjunk szellemesek/okosak, vagy optimalizáljuk inkább netre, vagy egyenesen RSS-feedre a címeket?

Nem tudom, hogyan lehetne vagy kellene ezt megoldani, mindenesetre szerintem megfontolandó lenne egyszerűbb, egyértelműbb címek adása a Nol cikkeinek. Nem fog belehalni senki, ha nem annyira szofisztikált és papírízű a cucc.
 

A Guardian már megint érdekes kísérletbe fogott: visszaküldi a kritikusait azok régi iskoláiba, hogy megnézzék, miben változott gyerekkoruk óta a művészetoktatás.

Az első kritikus, Jonathan Jones egy kisvárosi, de elég nagy létszámú iskolában koptatta a padokat. Egy önarckép-rajzolós élményen kívül sok emléke nem volt a művészetoktatásról, és egy tanár nevét sem tudta felidézni.

Amit azonban a látogatása alkalmával látott, az teljesen lenyűgözte. A diákok public art projekteket próbálgatnak az iskola falain belül megvalósítani, kortárs művészekre hivatkoznak inspirációs forrásként, vagy éppen bátran újraértelmeznek klasszikusokat.

A cikk szerzője szerint a kortárs képzőművészetnek az elmúlt tíz évben Angliában tapasztalható egyre népszerűbbé válása abszolút megfoghatóvá vált ebben az iskolában.

Kíváncsi vagyok, hogy a többi kritikus milyen élményekről számol majd be.

Mindenesetre már most nem kicsit irigylem ezeket a diákokat. Nálunk annyi volt a rajz óra, hogy rajzoltunk. De még a különórák is csak erre fókuszáltak. Kortárs képzőművészet? Vagy akár kortárs irodalom? Teljes köd.

És ami a szomorú, hogy nagyon sok tanár, vagy a művészeti szcéna professzionális szereplőinek egy része a mai napig totál tájékozatlan arról, mi van ma itthon mondjuk a képzőművészetben. Arról meg már nem is beszélek, hogy ismernék a külföldi alkotókat. De még a sztárokat sem.

Ez tök véletlen, de ha már itt tartunk, nézzétek meg a Na mi van? program kiállításait. :)

Szerintem nagyon jók, és érdemes megtanulni a neveket. Hm... egy részüket.

Már régóta érlelődött bennem a gondolat arról, hogy a médiumoknak jobban oda kellene figyelniük az imázsukra. Az rendben van, hogy a főszerkesztőnek pontosan az a dolga, hogy a kijelölt szemléletet, irányvonalakat és minőséget fenntartsa az adott médiumnál, én azonban úgy érzem, hogy azért ez kevés.

A bulvárban és a női médiumok esetében érezhetően használják az imázsteremtés eszközeit, amiben a különböző akciók, események és a felvállalt témák a leginkább használt eszközök (pl. női esélyegyenlőség a Marie Claire-nél, családon belüli erőszak témájának gyakori tárgyalása, stb.). Ezek az eszközök a leghatékonyabbak egy médium esetében.

Éppen ezért az utóbbi időben egyre többször tettem fel magamban a kérdést, hogy miért nincs a legtöbb médiumnak CSR-tevékenysége? Hiszen médiumként abban az igen kedvező helyzetben vannak, hogy felületet adhatnak az általuk kiválasztott fontos ügyeknek, és nagyon hatékonyan használhatják egy markáns, plasztikus imázs kialakításához. Hiszen a téma, amivel egy médium foglalkozik, illetve nem foglalkozik, rengeteg mindent elárul róla. Ezt nem használni pedig bűn.

És egyébként is: kicsit fura, hogy nagyvállalatok milliókat ölnek bele egy-egy ügybe, a médiumok meg néha-néha kegyet gyakorolnak, és röviden beszámolnak róla. Csak akkor számíthat egy társadalmi kérdés támogatásra egy szerkesztő vagy újságíró részéről, ha van valamilyen személyes érintettsége, vagy éppen aktuálissá vált a dolog, többnyire politikai fejlemények miatt. Ez azért valljuk be, közel sem ideális.

Nagyon fura egybeesés volt, amikor hasonló következtetésre jutott néhány médium és megalakították a médiauniót. (Oké, gondolom unták már az állandó nyüstölést is a különböző pr-esektől.) Ez nekem egyelőre nagyon tetszik, és nagyon pozitív kezdeményezésnek tartom.  Azonban nem tudom eldönteni, mire lehet majd számítani a tagságot alkotó médiumoknál:

1.    Elképzelhető, hogy érzékenyebbek lesznek az ilyen témákra, és más CSR-t is beengednek, ami jelenleg nem annyira jellemző, mert eléggé utálják.
2.    Van azonban egy olyan lehetőség is, hogy az évente egy felvállalt témával úgy fogják érezni, hogy megtették, amit lehetett és ami elvárható, és erre hivatkozva vissza fognak utasítani minden ilyen megkeresést. Vagy legalábbis továbbra is tűzzel-vassal irtják a CSR-t.

Nem azt mondom, hogy kritikátlanul be kell engedni minden ilyesmit a drága médiafelületekre, de azért nem kellene élből elutasítani az ilyen ügyeket. Én remélem, hogy ennek a médiauniónak köszönhetően tudatosabbak lesznek a médiumok, jobban odafigyelnek majd arra, hogy mit képviselnek, és több ilyen témát is felvállalnak. Ezáltal pedig az arculatkérdés tetemes részét is letudják.

Nekünk pedig jó lesz, mert nem csak elvétve, és nem csak nagyobb társadalmi témákról fogunk olvasni.
 

(btw: a médiaunió szlogenje, hogy: "A társadalmi tudatformálásért" vajon mit takar? Tudatmódosító szereket nyomatnak, odatesznek egy kis ópiáttal, vagy mi?)

A Guardian két napra felcserélte a kulturális rovatot a sport rovattal, így az egyik csapatnak az egyik napon a sportról, a másiknak a másodikon pedig a művészetről kellett írnia.

Az eredmény nagyon vicces és érdekes. A sportújságírók által írt cikkekből például elég sok új szempontot meg lehet ismerni, mert folyamatosan reflektálnak a sport és a kultúra/művészetek hasonló és egymástól eltérő tulajdonságaira. Nekem ez azért fontos, mert én például a foci EB miatt folyamatosan azon gondolkozom, hogy mi a sportért való rajongás magyarázata. Itt egy-két választ lehet azért találni. De még boncolgatni fogom a kérdést, minimum magamban.

A kulturális témában jártas újságírók is jó cikkeket hoztak össze. Néha jó olyan ember tollából olvasni valamiről, akinek halvány fogalma nincs az adott területről. Már ha jó újságíró. Így evidenciának tűnő dolgok kérdőjeleződnek meg, jellemző karakterisztikára mutatnak rá, szóval nagyon érdekes az egész.

Ezt például lenyúlhatnánk.

Tudom, tudom. Sokak homloklebenyében villog a „WTF?!”, meg „HGTF?!”, de mégis érdekesnek találom, hogy a Népszava úgy próbálja meg növelni az olvasótáborát, hogy fizetőssé teszi a weben a nyomtatott lap cikkeit.

Eddig csak csendben derültem azon, amikor a nyomtatott lap tartalmainak olvasása előtt bejött a mondat, hogy „Ezt a cikket szponzorunknak köszönhetően most ingyenesen elolvashatja” – istenem, hát vannak ott is sales munkatársak, legyen miért fizetést kapniuk – de aztán biztos eltűntek a nagylelkű szponzorok, úgyhogy ma már a következők várnak, ha égnél a vágytól egy izgi kis Népszava cikk után:

 

Hogyan akarja kifizetni?

A vásárlási folyamat során Ön a VoxPay fizetési rendszert használja, s a rendszert üzemeltető Voxinfo Kft.-vel kerül üzleti kapcsolatba. E rendszer üzemeltetéséért a Népszava nem vállal felelősséget. Probléma esetén hívja a (06) 1/225-7603 telefonszámot. 
A VoxPayes fizetéshez a sütiket (cookie-kat) feltétlenül engedélyezni kell a böngészőjében!

Nem tök vicces? Egyébként egész jó lett az új online verzió, szerintem ebben a kategóriában pont elég, de nem kellene túldolgoztatni azokat az embereket. Most kivételesen ezt mondom.  A háttérfejlesztéseket nem kell túlspilázni – javuljon előbb a tartalom.

 

A felvetés, hogy fizetős legyen egy lap tartalma, eléggé anakronisztikusnak tűnik, mégis többen is próbálkoznak vele. Nade ki hajlandó fizetni ilyesmiért?

Nem tudom szó nélkül hagyni, na.

Van ez a cikk arról, hogy a divatiparban a másolásnak valójában nagyon is jelentős pozitív hatásai vannak azokra a tervezőkre és márkákra, akiket másolnak, ezért nem is annyira érdemes szénné szabályozni és szétpereskedni ezt a területet.

És van az eredeti cikk erről.

Nem mondom, a velvetes cikk igyekezett elrugaszkodni, de legalább egy árva link jót tett volna.