Amikor végre elindult a magyar MTV (ami még a Music Television nevet viselte és láthatók voltak rajta videoklipek is), rögtön feltűnt, hogy állandóan ugyanazok a hirdetések ismétlődnek az összes reklámsávban. Akkoriban ez egy T-Home-os téma volt, bár akkor lehet, hogy még volt T-Online. Arra gondoltam, hogy ez biztosan azért van így, mert még nem sikerült a deal minden hirdetővel és csak napok kérdése lesz, hogy a megszokott idegtépő, de változatos hirdetési blokkokkal fárasszanak minket.

Most ugorjunk pár évet. Ha megnézzük az MTV-t (ami mára pusztán MTV), láthatjuk, hogy a hirdetések ugyanolyan módon, halmozva vannak elhelyezve, csak most nem a T-Csoport, hanem a Nasivin a megrendelő. Éjjel-nappal Nasivin Sanft megy, már szinte kívülről fújom, hogyan következnek egymás után a vágóképek. 

via reklámkritika

Azt gondolnánk, hogy ezzel a tempóval ez a legdurvábban hirdetett termék, de tévedés lenne, mert összességében a Cillit Bang szőkenős reklámja, napi durvulásban pedig az a vidámparkos fájdalomcsillapítós Nurofen Forte vezet.

Ezzel együtt szerintem nem én vagyok az egyetlen, akiben felmerül a kérdés: miért éri meg a Nasivinnek, hogy indokolatlanul sokszor lepörgessék a hirdetését, a Parodontax fogkiesős reklámjához hasonló utálatot generálva a megcélzott célcsoportban? Akkor már az is okosabb döntés lett volna, ha több tíz, még kisebb tematikus csatornán szórták volna szét a pénzüket. Kíváncsi vagyok, hogy ez meddig fog még tartani, meg persze az is nagyon érdekelne, hogy erre tényleg senki nem figyelt fel a vállalatnál? És az MTV sales-esei szerint ez teljesen rendben van?

Egyre többször jutok arra, milyen jó lenne, ha egyszerűen stoppolni lehetne a flash bannereket, mintha csak videók lennének. Egyrészt zavar a gondolat, hogy nyitva van egy site, ahol a bannerek pörögnek ezerrel (tudom, hülyeség), másrészt pedig zavar az olvasásban, meg a videónézésben.

 

Vegyük például a fenti példát: ahogy a képen látható, itt éppen egy animációt szerettem volna megnézni, de közben ott pörgött, mozgott a nemtommilyen tejkészítmény reklámja, ami csak a videó végeztével, hosszú percek múlva állt le. Nagyon zavaró volt.

Az ilyen helyzetekre szeretnék nagyon egy stoppolási lehetőséget. Van erre valamilyen megoldás az adblockeren kívül?

Ez egy mutogatós hét lesz, mostmár látom. Szóval adott itt ez a fiatalember az első képen (a barkácsminőségért bocsi). A Givenchy márkát hivatott reklámozni, azaz arra rávenni a kőgazdagokat, hogy vegyenek párat a design-cuccokból. Már csak az a kérdés, hogy miért döntött úgy az art director, majd a marketingcsapat, hogy ez így jó lesz. Mi lehet az a márkaérték, amit mindez hangsúlyozni hivatott?

És vajon ez egy trend lesz? Pár hajtással később egy másik zombifiú figyel a Diesel hirdetésében. Bizarr.

Még korábban írtam arról, hogy várom a reklámszüneteket a műsorok alatt. Nos, két kutatás szerint ezzel nem vagyok egyedül, igaz az emberek többsége csak tudattalanul boldog a szünetektől.

Hogy miről is van szó? Az említett kutatásokban megnézték, hogy az adott élmény megszakítása milyen hatással van a tapasztalatra? Az eredmény röviden: legyen az alapélmény, sőt a szünet jellege is pozitív vagy negatív, a szünet előtti érzés felerősödik. Ha tehát mittomén a Kaliforgiát megszakítások nélkül nézném, nem élvezném annyira, mint reklámokkal.

Természetesen nemcsak reklámokkal lehet fokozni a hatást: bármilyen szünet jó élményfokozó. Ezt bizonyítja az is, hogy akinek digitális TV-je van, az is gyakran leállítja a műsort.

A szünetek egy dologra nem hatnak jól: a flow-élményre. De az úgyis ritkán éri az embert.

Vessünk egy pillantást az ide másolt bannerre. Vajon mi lehet vele a gond? Hiányzik valakinek a karja? Rondák a szereplők? Tessék csak alaposan megnézni.

 

Elárulom: a szlogent cseszték el. Nobody helyett kaptunk egy pofás kis „nobady-t”. Vagy esetleg elkezdett LoLcatesedeni a szórakoztatóipar és épp az első pillanatokat sikerült elkapnunk?

Sajnos biztosan nem: egy csinos félregépelést láthatunk itt, ami minden valószínűség szerint sok ember kezén ment át, mire kilőttetett az internetbe. Persze jogosan merül fel a kérdés, hogy egy meglévő és mindenhol használt szlogent miért kellett az egyszeri grafikusnak újra begépelnie? Kétlem, hogy minden anyagot a nulláról kell kezdeniük.

 

Ez mostmár rejtély marad, mindenesetre örülhetünk: biztos el vagyunk maradva mindentől és mindenkitől, de azért még a legmenőbbek is hibáznak néha.

 

Arra azért kíváncsi lennék, meddig hagyják így a bannert.

 

 

Ui.: Bocsánat a kép rossz minőségéért, nem volt kéznél Photoshop.

 

Az USA-ban új irányt vettek a reklámkampányok: érthető módon a vágykeltés helyett eljött az olcsóság hangsúlyozásának ideje. Hogy érzékelhessük a különbséget, a New York Times összegyűjtött néhány példát is: a reklámokat már nem bazi nagy házakban forgatják, hanem kisebb, hétköznapibb környezetben, az olcsó arckrémek reklámjaiban leszólják a drágákat, a DVD-zés lett az új családi mozizás. Még a jómóduak is sokkal megfontoltabbak lettek és nagyon odafigyelnek a költéseikre, előre megtervezik a vásárlásaikat. Sokan el se mennek a boltokba.

És akiknek mindez tökjól jön? Például az életbiztosítóknak. Az emberek biztonságra, védelemre vágynak, simán megszólíthatóak. Ezt pedig ki is használja a New York Life nevű biztosító is, mely a jövőben növelni fogja a reklámra fordítandó büdzséjét.

A megszólított szakértők szerint az egészet a középkategóriás termékek fogják a legjobban megsínyleni, mert míg gazdagok mindig lesznek és mindig meg tudják majd venni a luxusmárkákat, a szegények meg eddig is csak az árra mentek rá, addig a középosztály is inkább az olcsóbb termékeket fogja választani. Ennek szerencsére valamikor vége lesz, és gyors lesz a felfutás, addig viszont marad a kuponozás.
 

Nálunk ugyan sosem volt sokkal másabb az irány, az azért biztos, hogy még jobban rá fognak erősíteni a hirdetők az alacsony árakra és még tovább fog tartani az árcédulás hirdetések kora, ahol többkilónyi véres húst, meg tisztítószereket kell óriásplakátokon nézegetni reggelenként a megállókban.
 

Kétpupú teve lettem, úgyhogy szabad a pálya: ha tetszik a blogom, ha nagyon fontos ügyet képviselsz, ha el akarsz mondani valamit reklámformátumban, vagy úgy gondolod, hogy egy-két kattintással több sosem árt, akkor már most kezdj el barkácsolni és küldd el nekem a banneredet.

Hogy kikerüljön, csak annak kell teljesülnie, hogy normálisan nézzen ki, és olyan intézményt/ügyet/eseményt/minimárkát/embert képviseljen, amivel tudok azonosulni.

A könnyebbség kedvéért itt a címem: trillian@live.com

Nullabüdzsések számára tökingyenes, legalábbis remélem, hogy ezt lehetővé teszi a rendszer. Használjatok ki.

Persze ne legyünk teljesen pesszimisták: a for-profit szférából érkező érdeklődőknek annyit tudok előzetesen elmondani, hogy a feltételezhető olvasókról, egyebekről levélben bármikor. Egyébként pedig tök gyors és hatékony vagyok. :D

+ Felhívás:

Egyébként ha már itt tartunk, kellene indítani egy banner art versenyt. Ha jófej marketinges, cégvezető vagy menő reklámos vagy, dobj be valamit a közösbe és ha  kellően ösztönző nyeremények jönnek össze, istenbizony megszervezem.

Hadd jöjjön el a parlagon heverő art directorok és a sufni-flashbűvészek ideje!

Az utóbbi időkben a UPC szórakoztató szerelőin kívül az egyik kedvencem a tinilányoknak szóló Rexona Dance Energy sorozat. Pont ilyen hülye voltam ennyi idősen, imádtam figyelni a környezetemben a zajokat, és ritmust meg dallamot próbáltam beléjük képzelni.

Felszabadult, tökéletesen egyszerű, hétköznapiságával együtt cool és vicces. Tutira telibe találja a célcsoportot.

Tegnap este a Raiffeisen legújabb reklámját nézve felötlött bennem, hogy "basszus, ezek még hány hitelt akarnak felvenni?". (Oké, elvileg be is fektetnek, de nem tudom miből, ha hiteleket vesznek fel, szóval inkább ne is szívódjunk fel ebben a logikai buborékban.)

Mindenesetre aztán azzal a gondolattal szórakoztattam magam, hogy ha nagyon pihent agyam lenne, akkor megpróbálhatnám kiszámolni, hogy a sorozat első darabja óta most hol tartana a havi törlesztőrészletük.

És ezen a ponton ugrott be, hogy a többi reklámsorozathoz képest itt bizony van egy buktató: míg a Pannonos család él és virul és közben valamilyen érthetetlen oknál fogva a kertben ássa el a  vonalas retrotelefonját, Emese a Budapest Banknál próbál állást szerezni, a doki és a szöszi meg próbál összejönni (CIB), addig ezek folyamatosan veszik fel a hiteleket. Vagy legalábbis komolyan gondolkoznak rajta, terveznek és bár közben aranyosak, azért mégsem történik semmi.

Ennek a sztorinak nincsen kifutása, nincsen íve. Merthát miért nem történik már velük valami? Ha felvettek hitelt, akkor annak miért nem látjuk a hatását, mint mondjuk az idétlen Nyuszómuszóéknál (FHB Bank), akik folyamatosan továbblépnek és kicsiből egyre nagyobb lakásba költöznek? Ha meg nem vesznek fel hitelt, az lényegében azt jelenti, hogy a kínált termék nem annyira jó. Sőt, mostmár termékek soráról beszélhetünk.

Nem tudom... bár jók a karakterek, mégiscsak érdemes lenne valamit kezdeni velük, nem?

Mostanában két olyan sztorira bukkantam, ahol a nagy(vállalat) “felhasználja” a kicsi szellemi termékét.

Az egyikben arra találhatunk példákat, amikor képzőművészek alkotásait reklámokban idézik, de sajnos ahogy a reklám- és a művészeti világban is gyakran előfordul, nem mindig lehet egyértelműen eldönteni, hogy plagizálás történt.

Mert míg Christian Marclay esetében egyértelmű, hogy lenyúlta egy 1995-ös videóját az Apple (korábban ugyanis meg akarták venni tőle a jogokat, csak ő nem adta, ezért csináltak egy “saját” verziót), addig egy Spencer Tunick nevű művész már sokkal kevésbé lehet biztos a dolgában. Az ő munkáiban meztelen emberek jelennek meg különböző terekben. Gondolom a nagyítások is jó nagyok. Nade mindegy – itt már elég hihető a reklámügynökség indoklása, miszerint ők az emberi bőrről készítettek szpotot, ehhez pedig úgy érezték, hogy megfelelő eszköz pár tucat pőre ember lefilmezése.

Az Apple reklámja (tökugyanaz, mint a koppintott videó)

Az a hír járja, hogy egyre több ilyen eset van, de leggyakrabban nem történik feljelentés. Pedig néha nagyon kínos a dolog. Például a mindenki által ismert Honda reklám láttán sokan azt hitték, hogy Peter Fischli és David Weiss eladták díjnyertes videójuk koncepcióját. Így szintén nem annyira vicces a történet.

Ez az eredeti.

Ez a Honda.

A másik sztori az Hermést hozza rossz hírbe. Ugyanis az egyik sálja teljesen úgy néz ki, mint egy nakshi kantha nevű bangladesi nép munkája. Elvileg már húsz éve azon dolgoznak az ottaniak, hogy új életet leheljenek a helyi népművészetbe, és világszerte árulják a munkáikat. Erre az Hermés előállt ezzel a designnal, több tízszeres áron.

Hm, hm….

Az első sztorik esetében úgy érzem, hogy a művészeknek néhány esetben egyszerűen “be kell nyelniük” a nyúlást, hiszen valóban lehet szó egyszerű koincidenciákról.

A második sztori… hát nem is tudom. Ha mondjuk a kazah viselet a divat, akkor a kazah nénik nevében kellene protestálnunk, vagy hogy van ez? Persze értem én, hogy kicsit visszatetsző lehet, ha egy nagyvállalat “inspirálódik” kulturális kincseink által, de mióta ugyanaz a célcsoport és a vásárlói réteg a két termék esetében? Miről beszélünk? 
 

Eredetileg csak miszcellániába akartam tenni, de miután megnéztem a reklámot, teljesen kiakadtam.

Az Unilever Indiában bőrfehérítő krémet árul, amiről azt is mondhatnánk, hogy érthető, hiszen ott sajnos az a menő, akinek világosabb a bőre. Mégis olyan elképesztő mód együgyű és cinikus ez a reklám, hogy komolyan nem találok szavakat.

Pláne, ha belegondolunk, hogy épp az Unilever reklámozta be a Dove termékcsaládot a kampányával a valódi szépségért. Ebbe a párhuzamba ugyan bele lehet kötni, hiszen hogyan lehetne következetesen, etikusan brandingelni azt a többszáz terméket, amit az Unilever gyárt? Mégis úgy érzem, hogy itt is be lehetett volna lőni azt a szintet, aminél nem adják alább.

(via Jezebel)

Jó, jó, nem annyira új, de várnom kellett, hogy eldöntsem, tényleg tetszik-e az OTP új kampánya, aminek az a fősora, hogy "Elege van a sablonos megoldásokból?". A reklámban az ügyfelek próbálnak bejutni az ajtón, de nehezen megy, mert elnagyolt sablonokon keresztül kell közlekedniük. A lényeg tehát, hogy az ügyfelek standardizált termékek helyett személyre szabott ajánlatokat kapnak. (ha-ha)

Szerintem ez egyszerű, érthető, vizuálisan erős - tehát könnyen megjegyezhető. Szóval a reklám jó, még akkor is, ha az alapüzenet nem igaz. Persze gyanús, hogy ez is egy nyúlás, mint a lufis reklám például.
















A kampány többi elemét nem láttam, szóval tényleg csak a reklámmal kapcsolatban tudok nyilatkozni.

Békésen békávéztam, békávézgattam, amikor egyszercsak a “kapaszkodjanak”, meg az “adjákátahelyüket” után kitört a sportvarázs és idétlen szlogeneket kellett hallgatnom. Konkrétan REKLÁM hangzott el, míg “közösségi közlekedési szolgáltatást” vettem igénybe. Azt hittem, hogy egy elb@szott sci-fiben vagyok, de minimum keveset aludtam.

El nem tudom képzelni, miből gondolták, hogy az ilyesmit majd tolerálja a “közösség”?

Ha reklámokkal pakolják tele a járműveket, vagy ha berlini módra kijelzőn futtatják őket, nekem mindegy, mert legfeljebb nem nézek oda. De amikor a hallójárataimba hatolnak a felhatalmazásom nélkül, akkor úgy érzem, hogy jogtalanság történik velem.

Két kérésem van a BKV-hoz:

1.    Soha többé ne játsszon le audioreklámokat a járatain.
2.    Ha mégis megteszi, adja olcsóbban a jegyeket!