... Legalábbis Amerikából. A Slate nosztalgikus cikkben tekintette át ennek az ősrégi, hagyományokkal teli bűnözési formának a múltját és jelenét. Ráadásul nemcsak a szerző, hanem az összes megkérdezett, Harvardi szakértőtől rendőrig hasonlóan állt hozzá a témához.

Azt mondják ugyanis, hogy ez egy olyan dolog volt, amihez még kellettek készségek, eszesség, tervezés és türelem, volt benne elegancia - a késsel való letámadás, ami már jellemzőbb, ezzel szemben semmilyen tudást nem igényel. Ugyan még fellelhető néhány zsebtolvaj például a New York-i metróban, vagy vidéki városok sporteseményein, ők már mind középkorúak vagy még idősebbek. A fiatalok ilyesmivel már nem foglalkoznak. Ezt a számok is mutatják: míg 1990-ben 23,068 esetről számoltak be, addig a kétezres évek fordulóján már csak ötezret regisztráltak. Ma már alig néhányat.

Pedig régen igazi összehangolt csoportokban nyomták az ipart a tolvajok, és ha bárki jobb volt az átlagnál, rögtön New Yorkba - ott pedig természetesen a metróba - ment szerencsét próbálni. Nagyon jó üzlet volt, mert egyetlen úton akár 400 dollárt is lehetett zsákmányolni még a legegyszerűbb aprólenyúlással is.

A kihalásuk okai között lehet, hogy az emberek már nem igazán tartanak maguknál készpénzt, a bankkártyák egyre biztonságosabbak, a büntetések gyakran nagyon szigorúak, és egyre jobbak a biztonsági kamerák is. Másrészt persze az is ok, hogy sokkal nagyobbat lehet kaszálni a számítógép mögött ülve mondjuk jelszavak begyűjtésével.

Európában egyébként virágzik a téma, főként bolgárok és románok járják az országokat, és fiatalabbak is: 22-től 35-ig van az átlagéletkor. Szóval úgy néz ki, hogy nekünk még kell pár évtized, míg elkezdhetünk nosztalgiázni a régi bűnözői mesterségeken.

Egyre több csatorna egyre több sorozatánál használják az éppen látott eseményeket, illetve előzményeiket magyarázó feliratokat - Amerikában. Ez konkrétan azt jelenti, hogy amikor a műsor Nagy Intrikusa éppen kutakodik egy szobában, felugrik egy felirat, ami elmondja, kinél van éppen és miért. De mutatok is egy példát:

A tévések azt mondják, hogy ez nagyon fontos eszköz ahhoz, hogy berántsák az új, illetve régebbről visszatérő nézőket, főként ha már nagyon bonyolulttá vált a sztori. Elsőként a Lostnak készítettek dúsított epizódokat (szerintem teljesen feleslegesen, de ezt most hosszú lenne kifejteni), majd aztán másoknál is próbálkoztak.

Van, aki kicsit szofisztikáltabb módszereket használ, ilyen volt például, amikor a film alatt élőben lehetett kérdezni a filmek alkotóitól, vagy amikor egy történelmi környezetbe helyezett sztorihoz készítettek egy iPad-kiadást háttérmagyarázatokkal és mindenféle más anyaggal. Volt olyan is, aki egy képregényt adott ki még a premier előtt, hogy bemutassa az előzményeket és a karaktereket.

Ha már választani kell, akkor inkább ezek a megoldások tetszenek, bár a buta feliratozásban is lehet valami. Ezt viszont nem kellene mindenkinek látnia. A digitális televíziózással és a smart TV-k elterjedésével majd biztosan meg lehet oldani, hogy aki teljesen el van veszve, kérhessen infobuborékos verziót. Addig viszont nagyon idétlen ez a forma, remélem, hozzánk soha nem jön be.