Sok okból olvasunk blogokat, pláne személyeset. A legkülönbözőbb témák, stílusjegyek alapján döntjük el, hogy kinek kezdjük el követni az életét. A szórakoztató tartalmon kívül gyakran az is egy adott blog mellett szól, hogy a blogger hasonló státuszú, életkorú, és hasonló problémákkal küszködik.

A kollektív tapasztalatot hasznosító blogok ezt hozzák nagyban: a közösbe bedobott történetek sok-sok élet sok történését nyújtják tálcán, lényegében RSS-feedként működnek. És ez száz százalékos biztossággal hat – egyszerűen addiktív.

A zseniális szakítósblog elindítói is erre a dologra éreztek rá. Ráadásul a blogot leszűkítették egy jól körülhatárolható, és emellett mindenki számára elsődleges témára, a szerelemre. Vagyis annak lehetetlen és reménytelen voltára.

Lényegében a Dear God is ilyen, csak sokkal absztraktabb.

Ezen az elven működik a Hírszerzőhöz kapcsolódóan a zaklatósblog is, ami szintén tuti receptnek tűnhet, csak mivel tovább kellene kattintani a sztorikhoz, én eddig keveset olvastam belőle. (Helló!)

Ahol viszont kattintottam ész nélkül, az az Experience Project. (Fogalmam sincs, hol találtam) Itt aztán tobzódni lehet sztorikban, vallomásokban, álmokban, de a történetek megosztása és a kommentelés csak a kezdet: csoportokat alakíthatsz ki egy-egy téma köré, tanácsot kérhetsz, zenét hallgathatsz és persze blogot indíthatsz. De nagyon sok funkció érhető el, a Facebookkal is együttműködnek. Szóval abszolút webkettes.

Ez a sok-sok tartalom hatalmas labirintust tudna generálni, ha nem adták volna jó tervezők kezébe az oldalt. Így viszont tökéletes játszóteret alkottak a kétségbeesetteknek és magányosaknak. Ha itt nem talál valaki barátra két napon belül, akkor sehol.