Elég gyakran filózom rajta, mert gyakran felmerül, hogy mi sírós nép vagyunk. Végülis mondják ezt külföldiek is rólunk, de őszintén szólva én egyértelműen saját magunkra gyanakszom. Annyit mondjuk önmagunknak, meg szegény külföldieknek is, hogy mi olyan kis szomidepi nép vagyunk, hogy nemcsak ők, hanem sajnos mi is elhisszük magunkról.

Kicsit talán hajlamosak vagyunk túlbonyolítani a dolgokat, de nekem ez igazából tetszik. Én határozottan szeretem, hogy a magyar mentalitás kicsit komplexebb, tépelődősebb. De semmiképp nem érzem úgy, hogy annyira hajdeszomorúak és pesszimisták lennénk.

És azt sem értem, hogy aki ezen kesereg, az miért nem veszi észre, hogy ő is sír és csak erősíti ezt a téves (és mesterséges) beidegződést. Ahelyett, hogy konstruktív módon állnának hozzá és erősítenék a pozitívumokat, inkább még rúgnak rajtunk.  

Érdemes lenne már másképp tekintenünk magunkra – vagyishát inkább másokra, mert ugye mindig a másik sír - , mint elveszett, depressziós senkikre.