Nehezen tudok annál menőbb dolgot elképzelni, mint egy New York-i könyvesbolt tulajának lenni, talán csak a designerbutik lehet menőbb, de inkább ne ragadtassuk el magunkat.

Szóval adott egy nő, aki ugyan álommunkát kap, vagy legalábbis álommunkahelyen kezd el dolgozni, egy nagyobb kiadónál. De nem érzi magát jól, ezért hétvégenként visszajár a régi munkahelyére, egy régi könyvesboltba jókedvre derülni. Aztán rájön, hogy ő mindenáron könyvesboltot akar nyitni.

A gond csak az, hogy egy fillérje sincs, plusz ennél rosszabbul menő vállalkozás mostanában kevesebb van; sorra zárnak be a könyvesboltok, és egyébként is iszonyatosan magasak a bérleti díjak.

Nade összeállított ez a nő (nagyon sok kutatómunka és tapasztalatgyűjtés után) egy üzleti tervet, amivel indult egy versenyen, és nyert 15.000 dollárt.  Közben pont abban a városrészben, ahol ő élt, egy vállalat elkezdett felméréseket végezni arról, hogy a lakosság milyen üzlettípust hiányol a környékről. Nos, a válasz a könyvesbolt volt.

A sztori ezekután kezd egészen hihetetlen lenni: ezek olvasták az újságban, hogy a nő megnyerte ezt a díjat, úgyhogy felkeresték mondván, ők épp egy könyvesboltot nyitnának. Rendeztek neki egy partit, hogy bemutassák a szomszédoknak, vagyis gondolom elsősorban a többi boltosnak. Mellékesen megjegyezném, hogy itt természetesen egy csomó minden adomány volt:  a bor, a sushi és gondolom még pár cateringes alkatrész. Persze odacsődítettek írócelebritiket is, mint amilyen például Jhumpa Lahiri (pont most olvastam el egy könyvét – Beceneve Gogol).

A nőnek már üzlettársa is van egy Random House-os sales-es személyében. Meg minden.

Ennyire tuti történetet én nem is tudom, hogy hallottam-e. Direkt nem is írtam le a nő nevét, mert olyan irigy vagyok.

Btw elég fura húzás volt az újságíró részéről, hogy a díj nevét nem említette, a főszponzorét, a Citibankot meg igen. Nálunk ez pont fordítva történt volna.