Suematra csodálatos sztorija (bocsánat a kifejezésért) újra eszembe jutatta, hogy mennyire fontos lenne a még "kinyerhető" családtörténeteket feljegyezni valahogyan.

Egyszerűen a családi élet alapvető részének kellene lennie ezeknek az erősen identitásképző beszélgetéseknek és azok dokumentációjának is, hogy folyamatosan tovább lehessen ezeket a történeteket hagyományozni.

Nagyon sajnálom, hogy már alig vannak forrásaim a család múltjáról, mert többnyire csak gyerekkoromban hallottam a különböző háborús sztorikat, meg hogy milyen volt az élet cselédként. Nem is nagyon sajnálom, egyenesen fáj.

Asszem le fogom ültetni a szüleimet és ha kell, napokig fogom őket beszéltetni. Legalább az ő szempontjukból, az ő emlékeik alapján legyen elmesélve a családtörténet.

Persze lehet, hogy nem sok ilyen múltnélküli család van. Mindenesetre a gyerekkori környezetemben az emlékek közös felidézése és rögzítése, mit ne mondjak a családfa-építés egyáltalán nem volt szokás.