Legalábbis egy harvardi kutatás szerint, melyben a boldogság három fő forrásának tekintett tényezőket vizsgálták: a házasságot, a pénzt, és a családot.

Ezek közül a házasságról derült ki, hogy a legtöbb boldogságot biztosítja, aminek főleg az az oka, hogy a házas emberek tovább élnek, több pénzt keresnek, és többször élnek szexuális életet, ráadásul jobban élvezik azt, mint nem házas társaik. De egyébként is minden tekintetben boldogabbak a házasságban élők.

A pénz esetében már kevésbé ilyen biztatóak az eredmények: először tényleg sokkal boldogabbá tesz, de utána egyre alacsonyabb hatásfokkal működik, mígnem teljesen megszűnik ez a képessége. Igaz, amiatt még senki nem lett depressziós, hogy rengeteg pénze van.

A család, ami itt a gyermekvállalást jelenti, nagyon rosszul szerepelt a kutatás szerint. A gyerekvárás alatt hirtelen megugrik a boldogságszint, aztán amint megérkezik a baba, teljesen lecsökken. Később javul a helyzet, de mire a gyerek 12-16 éves, azaz tinédzser lesz, újra beüt a boldogtalanság. A kutatást vezető prof, Daniel Gilbert szerint ez az érzés csak akkor múlik el, amikor a gyerekek kirepülnek.

Hogy mégis miért mondja/érzi úgy mindenki, hogy a gyerek boldoggá teszi? A kutató szerint a kognitív disszonancia elkerülése érdekében csapjuk be magunkat. Nem akarjuk lúzernek érezni magunkat azért, mert egy olyan dolog miatt hozunk irgalmatlan áldozatokat, és fordítjuk rá minden energiánkat, ami valójában boldogtalanná tesz.

Ez a házasságos rész engem meglepett, a gyerekvállalásos viszont kicsit túlzás, nem?

Az Encyclopedia Britannica ingyenessé tette nemsokára induló webes adatbázisát újságírók, bloggerek, könyvtárak és akadémikusok számára egy beharangozó kampány részeként.

Az új site-on blogot indítottak, widgeteket készítettek (nagyon jók!) és Twittereznek is. Ezenkívül létrehoznak olyan háttéranyagokat, amiket főként az újságírók, de akár diákok is használhatnak munkájuk során. Nagyon profi, érdemes megnézni. (Igaz, nekem kicsit túlzásnak tűnnek a reklámok)

Sokan felvetették, hogy mennyiben etikus egyesek, az ún. véleményvezérek számára ingyenessé tenni az enciklopédia tartalmát, amire ők azzal reagáltak, hogy ez olyan, mint az ingyenes példányok terítése a nyomtatott lapok esetében.

Én sem látok ebben semmi különöset. Szerintem a lényeg, hogy a hagyományos enciklopédiák is elmozdultak végre az internet felé. Mert igenis, tök szexi enciklopédia-widgetet bekopizni!

Van a nagyobb angolszáz magazinokban, újságokban egy irodalmi riporthoz hasonlító műfaj, ami általában portré kategóriában születik, és általában a mértéktelen seggnyalás a lényege. Ez egy teljes mértékben megszilárdult, elfogadott formája a portréknak, ezzel van tele például minden Vogue, és azzal szórakoztatja magát az establishment - vagyis elsősorban annak nőtagjai -, hogy bepradázzák magukat a magazin hasábjaira. Ez egyfajta szabadidős tevékenység náluk, általában neves családok sarjai, diplomatafeleségek, stb. Kicsit olyan az egész, mint a Hír TV nagypolgári családokról készült sorozata, ahol legalább egy, a családnévben szereplő „y” a belépő.

Ezúttal egy olyan cikk verte ki nálam a biztosítékot, amit egy retusőrről, Pascal Danginról írtak hihetetlen magas karaterszámban, és akinek például az itt látható Vogue címlapot köszönhetjük.

Erről annyit érdemes tudni, hogy hetekig ezt idézgették az online újságok és magazinok, mint kirívó Photoshop borzalmat. Szegény Drew Barrymore ugyanis átment szétpolírozott robotba. (Azóta egyébként a legújabb Vogue lett a Nr. 1 Gwyneth Patrow-val).

Node. Ha csak egy pillantást vet valaki a cikkre, itt aztán minden van. A pasas olyan mértékű ajnározást kap, amit bármelyik komcsi diktátor megirigyelt volna. Szinte már csak mosdóba nem kísérte ki az újságíró. És mindez annak fényében, hogy azért elég súlyos munkák kerülnek ki a pacák, illetve nyolcvan alkalmazottja keze alól, elég visszás.

Én asszem ebben jobb, ha nem követjük az angolszász hagyományokat. Legalábbis remélem, hogy sosem fog sikerülni.

Nemrég volt a New York Times-ban egy cikk arról, hogy új trend bontakozott ki nemcsak New Yorkban, hanem több amerikai nagyvárosban, például Detroitban. Mégpedig az, hogy az emberek a kiskertjükben zöldséget és gyümölcsöt termelnek, és azt eladják. Ez a dolog már ott tart, hogy meg is élnek belőle.

A cikkben van egy-két elejtett mondat arról, hogy ügyelnek az “élelmiszerbiztonságra”, de én sosem vennék ilyen városi termesztésű kaját. Már az utca szélén álló zöldségeseknél sem veszek soha semmit, mondván, hogy szét vannak már autófüstölve. Persze lehet, hogy ez túlzás részemről.

Mindenesetre furcsa, hogy pont az egészségmániás new york-iak hajlandóak ilyesmit venni. Talán csak a szegényebbek, maximum ezt tudom elképzelni.

Update: Igen, a cikk végén írják, hogy az egyik farmer például azért vágott bele, mert náluk nem volt Whole Foods lánc jó minőségű kajákkal. Ez pedig jelzi, hogy nem az a vásárlóképes réteg lakik a környéken.

Rég írtam már ötletet, így hát álljon itt, ami egy tegnapi igen rosszul sikerült prezi közben jutott eszembe (körülbelül az “én is meg tudnám csinálni?” kategória volt). Ez pedig egy játék: a prezioki. A neve arra utal, hogy kicsit hasonlít a sztori a karaokera.

A lényeg ugyanis, hogy a játékosoknak egy-egy prezentációt kell tartaniuk úgy, hogy nem ismerik a slide-ok tartalmát. Mielőtt elkezdik megtartani a prezit, csak a legfontosabb információt kapják meg, például azt, hogy “otthoni szoláriumot forgalmazol”. Ennyi.

E minimális infók alapján egy kerek, jól működő prezentációnak kell létrejönnie még akkor is, ha nemcsak, hogy nem tudod, mi jön a következő slide-on, de nem is mindig logikusan, következetesen van felépítve az egész. Ráadásul néha úgy kell “eladnod” valamit, hogy a prezi ízléstelen és gagyi, vagy éppen totálisan érthetetlen és teljesen őrült szakzsargonnal írt programozói, mérnöki projektismertetés.
 
A többi játékos egy előre meghatározott szabályrendszer szerint osztályoz, és aki a legtöbb pontot kapja, az a győztes.

Egyszerű, és vicces, Nemcsak középvezetőkből álló baráti társaságoknak, hanem munkahelyi tréningekhez is jó lehet, mert segít rutint szerezni.

Nem kellett sokat várni egy újabb non-profit jelentkezőre. Ezúttal valamivel szimpatikusabb egyébként a kezdeményezés, mert "csupán" arról van szó, hogy egy szervezet, a Survival International nyílt levélben megkért egy brit pr-ügynökséget, a Finsbury-t, hogy ne dolgozzon tovább a Vedanta Resources nevű megbízójának, mert az olyan kitermelésbe fog a közeljövőben belekezdeni, ami egy teljes törzset kipusztíthatna valahol Indiában.

A Greenpeace akcióját ugyanis többségében sikeresnek nyilvánította a közvélemény, és a Survival International úgy döntött, hogy ők is bepróbálkoznak. Kicsit azonban továbbgondolták a dolgot, és a részvényeseknek, azaz neves bankoknak is írtak bojkottra felhívó levelet. Eredmény már van: a norvég nyugdíjalapokban már nem szerepelnek Vedanta részvények.

Híreinket olvasták.

Hattttalmas jelentőségű világpremiernek lehettünk tegnap tanúi: elindult a TomCruise.com. Az apropót az adta, hogy Tom Cruise 25 éve játszotta élete első főszerepét, de egyébként 27 éve van a fedélzeten. Azért biztosan a legújabb filmje, a Valkűr premierje is közrejátszott ennek a kis minimúzeumnak a megalkotásában.

A site-hoz egyébként elég masszív pr-kampány is társul, amiben már a legdurvább fegyvert is bevetették, ráadásul duplán: Tom újra elment Oprához, és most előadta a normálist. És ami elképesztő, hogy már most sokkal elnézőbbek vele a bulvársite-ok.

A honlap maga egész jó, de nem az a rajongóbázis, ahol szabadon lehetne randalírozni és shoppingolni. Itt inkább tiszteletteljesen és fegyelmezetten kell körbejárni a Tom Cruise emlékművet. Sok a flash, a képek nagyok, de nem lehet őket letölteni. Az azonban mindenképp az oldal mellett szól, hogy nagyon szépen kategorizálták a filmeket – minden alapvető információ megvan, és meg lehet nézni a trailereket is. Nincs túl sok elem, például két hír jelenik csak meg az újdonságok között, ami pluszpont. És bár elhanyagolható jelentőségű, azért tetszik, hogy kikapcsolás után szépen, fokozatosan halkul a háttérzene. :)



Az oldal végigkattintása után eszembe jutott, hogy vajon TomKaték legújabb barátainak milyen lehet a honlapja? Elsőre azt gondoltam, hogy elég felesleges próbálkozás, mert biztos mindegyik vérprofi, de ez közelsincs így. Ezért úgy döntöttem, érdemes végigmenni rajtuk.

A legközelebbi "barát", Katie Holmes oldala jelenleg nem elérhető. Hm… Xenu biztos leblokkolta.

A legkorábbi barátházaspár női tagja, Jada Pinkett Smith elég furcsa site-ot üzemeltet. Tiszta kilencvenes évek, ronda fontok és kevés információ. Ami viszont kiderül, az sokkoló: a nő egy nekem keménynek tűnő rockzenekarban is játszik. Hm…










Will már sokkal összeszedettebb, igaz, nem neki kell a gyerekneveléssel foglalkoznia: nála is szépen kategorizáltak a filmek, és még a 2005-ig tartó zenei pályáját is bevállalta. Van itt minden, ami kell: rovid bemutatkozás, hírek, bannerek, és fórum. Ez utóbbival kapcsolatban meglepett, hogy alig vannak hozzászólók. Persze lehet, hogy csak túl sok topik van.


A másik baráti pár a Beckhaméké. A női tagnak nincs honlapja. Érdekes. A férfinek van, emlékszem is, hogy mennyire beharangozták akkoriban. Teljesen korrekt, szerintem a legjobb itt a társaságban. Még blogot is diktál (biztos vagyok benne, hogy nem ő írja, bocsánat). Kár, hogy nem videón teszi, mert irtó jó az akcentusa. Ami hihetetlen: nincs merchandising. Jó, “partnerek” vannak, de mégsem David-bögrékkel van tele az oldal. Egész szimpi.



A legújabb barátok a Seal-Klumék. Seal oldala nemsokára indul. A Heidi Klum GmbH viszont full gőzzel működik. Ez egy igazi vállalati site rengeteg eladandó áruval. Még reklámbanner is van rajta! Szerintem mindent elárul a wirtschaftról, hogy Heidi Klum már azelőtt levédette a nevét, és logót gyártatott magának, mielőtt valaha is végigment volna a kifutón. 



























A tapasztalat tehát: az online jelenlét mintha nem szerepelne az abszolút prioritások között sztáréknál. Pedig abszolút hatékonyan használhatnák az elsődleges információk átadására, a ranjongókkal való kommunikációra és nem utolsósorban az imázsuk alakítására.

Ebben a most megnézett honlapok közül a Davidé és a Tomé a legjobb. Foci és Xenu ide vagy oda.

Tudom, tudom. Sokak homloklebenyében villog a „WTF?!”, meg „HGTF?!”, de mégis érdekesnek találom, hogy a Népszava úgy próbálja meg növelni az olvasótáborát, hogy fizetőssé teszi a weben a nyomtatott lap cikkeit.

Eddig csak csendben derültem azon, amikor a nyomtatott lap tartalmainak olvasása előtt bejött a mondat, hogy „Ezt a cikket szponzorunknak köszönhetően most ingyenesen elolvashatja” – istenem, hát vannak ott is sales munkatársak, legyen miért fizetést kapniuk – de aztán biztos eltűntek a nagylelkű szponzorok, úgyhogy ma már a következők várnak, ha égnél a vágytól egy izgi kis Népszava cikk után:

 

Hogyan akarja kifizetni?

A vásárlási folyamat során Ön a VoxPay fizetési rendszert használja, s a rendszert üzemeltető Voxinfo Kft.-vel kerül üzleti kapcsolatba. E rendszer üzemeltetéséért a Népszava nem vállal felelősséget. Probléma esetén hívja a (06) 1/225-7603 telefonszámot. 
A VoxPayes fizetéshez a sütiket (cookie-kat) feltétlenül engedélyezni kell a böngészőjében!

Nem tök vicces? Egyébként egész jó lett az új online verzió, szerintem ebben a kategóriában pont elég, de nem kellene túldolgoztatni azokat az embereket. Most kivételesen ezt mondom.  A háttérfejlesztéseket nem kell túlspilázni – javuljon előbb a tartalom.

 

A felvetés, hogy fizetős legyen egy lap tartalma, eléggé anakronisztikusnak tűnik, mégis többen is próbálkoznak vele. Nade ki hajlandó fizetni ilyesmiért?