Főként mostanában szeret a sajtó a felsővezetők bérezésével foglalkozni, már csak azért is, mert ez még a fodrászatban is sikertéma lehet. A Slate utánajárt, hogyan alakultak ki ezek a gigászi juttatások a versenyszférában.

Van az az alapvetés, hogy a CEO-k nagyon jók a szakmájukban és ezt a tudást meg kell fizetni. Másrészt meg kell akadályozni, hogy más cégekhez csábítsák át őket, ami alapvetően úgy érhető el, hogy szépen zsírosra kenik a pénztárcájukat. De mekkora bérrel lehet megtartani a vezért? Ennek megállapítására szolgálnak az összehasonlítások: más, hasonló cégek hasonló tapasztalattal rendelkező vezetőit veszik sorra, és a benchmark alapján megállapítják a jövendőbeli vezető javadalmazását.

Nade.

Gyakran előfordul, hogy a kompenzációkra szakosodott tanácsadók a CEO-jelöltnek kedveznek néhány további vastag megbízás reményében például azzal, hogy az összehasonlításba a magasabb fizetést kapó vezéreket veszik be.

Egy kutatás szerint azonban annyira nem durva a helyzet néhány kivételtől eltekintve, mert a bérezésben illetékes felügyelőbizottságok nem is hoznak annyira elszállt döntéseket. A gond csak az, hogy átlagosan minden dollár bérre fél dollár extra jut, ami ezekben a magasságokban már akár plusz 400 ezer dollárt is jelenthet. És ez már csak azért is gond, mert ahogy az egyik CEO-nak magasabb lesz a fizetése, idővel úgy követi azt a többi. És nő, nő, nődögél a vezérfizetés, amíg a rendszer engedi.

Szóval a sztori nem annyira ronda és izgalmas, mint gondolnánk. Az hozhatna megoldást a cikk szerzője szerint, ha a fizetéseket szorosabban kötnék a vezetett vállalat sikeréhez.

Ez egy állami vállalatnál mondjuk érdekesen hangzana, de most nem is erről volt szó. :)