Hm, hm… kezdődik! Legalábbis Seattle-ben. Sorra bocsátják el a kritikusokat, illetve nem töltik be a szabadon hagyott állásokat – most a Seattle Times-nál. Eltekintve a cikk totális, már-már kultúraféltő elfogultságától, van abban valami, hogy jó kritikusok nélkül a kulturális szcéna eléggé elárvulhat. Ki ír róla ezentúl? Ki mondja meg a hozzá nem értőknek, hogy mit lehet érdemes megnézni, meghallgatni? A jó kritikus nem azt mondja meg, hogy mit hogyan kell értelmezni, hanem egyszerűen emberi nyelvre fordítja azt, amit a művész és a kurátor szakmailag megfogalmazott, illetve azt is, ami azon túl éri a befogadót. A kritikus interpretációja, információszűrése nélkül mi marad? A programajánlók és a hírek. Meg a blogok, ami azért önmagában nem az igazi, illetve nem elég. Ez a programajánló dolog megérne egyébként egy misét, itthon főleg. Naszóval válságos időknek nézünk elébe, bár itthon nagyon sok kritikus nincs, szóval inkább a külföldi, színvonalasabb kiadványoknál lesz feltűnő a változás. A sport rovatok egyébként tartják magukat, pedig egy a cikkben is idézett felmérés szerint múzeumba többen járnak, mint meccsekre. Ki gondolta volna? (City Arts – Seattle)

Bár a régi jó bejáratott művészeti vásárokon kis visszalépést lehet regisztrálni, sőt az egyik legnagyobbat, a nemzetközi ázsiai vásárt például nem is rendezik meg, azért lehet itt még kaszálni. Ezt mutatja, hogy azért jónéhány vásáron már elfogytak a helyek, és ha valaki beenged kockázatosabb anyagokat is, mint például régi moziplakátokat, ilyesmiket, akkor azzal tovább dobhat a bevételeken. A vásárok ugye azért jók, mert egy helyen le lehet tudni egy csomó tárgyalást – persze ezzel nem mondtam el semmi újat. De az eladóknak is nagyon jól jönnek, mert nem feltétlenül kell galériát fenntartani ahhoz, hogy bevételeket generáljanak. (Telegraph)

Írtam korábban, hogy a műkincskereskedők az oroszokban bíznak. Nos, mostmár nekik sem megy annyira, és inkább visszafogják költekezéseiket, ami persze lecsapódik a műtárgyak piacán is. De elég optimisták azért a galeristák és a kurátorok is. Szerintük a válság megerősíti a szcénát és kipucolja a túlértékelt művészeket és a komolytalan műgyűjtőket. (The Art Newspaper)

És most egy kicsit könnyedebb témák:

Nem brit, hanem ezúttal amerikai tudósok fantasztikus kutatásai azt mondják, hogy a város elbutít. Cool. (Boston.com)

A méltán kedvelt Sarah Haskins, akinek a joghurt elsődleges tapasztalatokat helyettesítő voltát megtudhattuk, most két újabb videóban brillírozik. Az egyikben megmondja, hogy egy nő hogyan fogyhat le, a másikban pedig összegzi, hogy 2008-ban mit kellett a nőknek tenniük annak érdekében, hogy klasszak, szépek, egészségesek legyenek. Egyébként ezek közé tartozik a tánc – amikor senki nem lát.
Azóta egyébként több videót készített, néha lecsekkoltam, de ezek tényleg jobbak a többinél. (Jezebel)
 

Egy kis lépés nektek, nagy (ha nem is hatalmas) ugrás nekünk. :)

Újabb banner került fel a Bloggerunió rendszerébe. A részletes magyarázat helyben olvasható.

A hosszú és klassz év végi pihenőidőben sajnos nem tudtam teljesen félretenni a munkát, ezért azon gondolkoztam, hogy ideje lenne kipróbálni a neonomádságot. De aztán a Magyarósi Csaba (Index) által is leírt pakolási, helyfoglalási probléma miatt inkább a saját kis vackom mellett döntöttem. Pedig ha lett volna egy olyan opció, amit most leírok, nem lett volna kérdés, hol dolgozom aznap.

Főként az iszonyatosan drága, külföldiek által is gyakran látogatott kávézókban lehetne egy olyan szolgáltatást elindítani, aminek a lényege, hogy a "leszedő" munkatársak öt percig vigyáznak a neonomádok dolgaira.

Ez úgy nézne ki, hogy amikor a neonomád ki szeretne menni mondjuk a mosdóba, akkor odainti a kávézó munkatársát, aki rögzíti, hogy mi maradt az asztalnál. A táskáját a vendégnek magával kellene vinnie, és ha van valami a kabátja zsebében, azt is rögzíteni kell. De alapvetően a legfontosabb rögzítendő cucc az, ami az asztalon van. Aztán a vendég kimegy a dolgára. Azt is be lehetne vezetni, hogy mondjuk ha öt percen túl jön vissza a vendég, akkor minden megkezdett perc 200 forint, hogy azért ne legyen akkora szívás a kávézónak a dolog. A maximum felvigyázási idő tíz perc lenne. A várakozás közben meg le lehet mosni az asztalt, meg fel lehet mosni a padlót, ilyenek.

Kétségkívül erőforrásigényes a dolog, és megnehezíti az eddig alkalmi leszedőként dolgozó pultosok munkáját, meg ha többen akarnák elhagyni a helyüket, akkor kicsit frusztráló lehet a dolog mindkét oldalon, de egy próbát megérne, mert biztos, hogy szívesebben költené az ember ilyen helyeken a pénzét, mint egyébként.

Folytatódjék hát a Clay Shirky nevű kutatóval készült interjú, ha esetleg valaki nem olvasta volna azóta a második részt is.

Szerinte tehát az információs túlterhelés egyfajta újludditista képzelgés. Olyan, mintha azt akarnánk, hogy az a sok blogger fogja be, mert már túl sok olvasnivaló van a neten. A probléma egyébként még így sem szűnne meg, mert már a professzionális tartalom is emészthetetlen mennyiségű. Ahogy azt korábban mondta, inkább szűrési problémáról van itt szó, tehát egyszerűen csak sokan nem rendelkeznek az interneten talált információk feldolgozásának készségével, és nem ismerik az ehhez szükséges eszközöket sem.

Amivel kapcsolatban ez a szűrés-dolog érdekes lehet, az a közösségi szűrés, és az egymástól különálló területek információmegosztása. Ez főként a tudományok szempontjából lehet fontos, ezek már egyébként is egyre inkább interdiszciplináris irányt vesznek.

Az újságírással, a hírekkel kapcsolatban is sokmindent mondott, én csak azt emelném ki, hogy szerinte most, hogy elég egyértelműen a vég felé közeledik a nyomtatott sajtó, az újságírók eddig úgy viselkedtek, mint az eltartott feleség: nem igazán értették, honnan volt a pénz, de mivel úgy tűnt, hogy a cukrosbácsijuk elég jövedelmező, nem gondolkoztak ezen. Aztán amint beütött a crach, kiakadtak, hogy "hoppá, mi eddig bizniszeltünk? Hogy a kiadások mindig meghaladták a bevételeinket? És én erről miért csak most tudok?"

Shirky szerint leginkább a negyvenes, a pályájuk közepén levő újságírók sínylik meg az egészet, mert még nem elég idősek ahhoz, hogy nyugdíjba vonuljanak, és nem elég fiatalok, hogy az egészet otthagyják és valami másba kezdjenek. Ez az a réteg, ami felől aztán a legtöbb meglepetés indulhat el Huffington Post módra. Ismét csak szerinte.

A nagy lélegzetvételű cikkeket termelő újságírásról azt mondja, hogy az a karrier-újságírás. A hosszú cikkekre mindig lesznek vevők, ez az egyik legprosperálóbb forma, ehhez lehet a legkönnyebben hirdetéseket keresni, szóval akár egy teljes üzleti tervet is rájuk lehet építeni. (Akkor tehát a Komment.hu nem is elvetélt ötlet? - én) Mindenesetre ebben a szegmensben is kevesebb újságírót fognak foglalkoztatni.

Még az előző részben volt megemlítve, hogy az internettel az amatőr tartalmak hányadának megnövekedése, és az általános színvonal csökkenése érkezett meg. Clay Shirky azt mondja, hogy ez egyre inkább így lesz, viszont a színvonalas tartalmakkal könnyű lesz kitűnni.

A nyomtatott lapok pedig megszűnnek.

Na, hát ennyi.

Ezzel kapcsolatban csak annyi lenne a hozzáfűznivalóm, hogy nem is feltétlenül, illetve csak abban az értelemben beszélhetünk szűrési problémáról, hogy nem tudjuk, hogyan is fogyasszuk az információkat, mert már annyira hozzá vagyunk szokva a hagyományos struktúrákhoz, hanem egyszerűen az frusztrál mindenkit, aki kicsit is mélyebbre ás egy téma linkjei között, hogy iszonyatosan sok olyan tartalom van, ami érdekes, csak éppen nem tudjuk mindet behabzsolni. Nem arról van szó tehát, hogy zavarnak itt minket a mindenféle cikkek és képek és kommentek megemészthetetlenül, hanem hogy egy olyan információs plázában bolyongunk, ahonnan legszívesebben mindent hazavinnénk, de csak egy kosarunk van. Szerintem ez legyen a legnagyobb gondunk. :) Én mindenesetre mostmár nem fogom ezt felhozni panaszként, meg vagyok győzve.

Nagyon megörültem, amikor rátaláltam egy általam sajnos korábban nem ismert kutatóval, Clay Shirkyvel készült interjúra. Szinte minden szavával egyetértek, és bónuszként annyira összeszedett és laza, annyira könnyeden vázol fel és cáfol meg mostanában felkapott témákat főleg a tartalomfogyasztás és az információk feldolgozása kapcsán, hogy az állam leesett.

Egy kis ízelítő a vele készített beszélgetésből (de érdemes elolvasni az eredetit):

Clay Shirky szerint az internet lett most az új tévé, azaz a korábban a televízióra záporozó vádak most az internetet érik. Az egyik legfontosabb kifogás, hogy az internet leszoktat minket az olvasásról. Ezzel szemben Shirky azt gondolja, hogy az internet nemhogy elhozta volna az olvasás végnapjait, hanem éppenhogy felturbózta azt: soha nem írtak és olvastak annyit és olyan intenzíven az emberek, mint ma. Igaz, nem Tolsztojjal kelnek és fekszenek és hogy alapjáraton az MSN-t nyomják tele szövegekkel, de attól még az olvasás és az írás nagy tömegek számára lett újra a mindennapok része.

Fontos változás még, hogy az interaktivitást nélkülöző médiumok köré saját interakciókat építenek a felhasználók, mert ezt lehetővé tette a technológia: erre példa a fan fiction, melyen keresztül a rajongók Tolkien vagy a Harry Potter világának részévé válhatnak. Clay Shirky szerint egyébként az internet unalmas lett a tizenévesek számára, és mivel már természetesnek veszik a létezését, arra használják, hogy interaktivitást vigyenek a mindennapi médiafogyasztásukba.

A figyelem, illetve annak időtartama ugye sokak szerint vészesen csökken. Ezzel kapcsolatban azt mondja Shirky, hogy ez mindig is kedvenc téma volt, főként a tévét hibáztatták ezért már pár évtizeddel ezelőtt is. Szerinte nem a figyelem rövidtávúvá válásáról, hanem inkább arról van szó, hogy a rövidtávú figyelmet igénylő tartalmak száma megnőtt. Emellett pedig ha valakit egy téma kifejezetten érdekel, a korábbiaknál jóval több információt találhat róla. Az internet tehát a nagyon rövidtől a nagyon hosszú és alapos szövegekig nagyon széles skálán tett elérhetővé különböző tartalmakat, ami igazából szuper.

És hogy miért van mindig ez a károgás a rövidtávú figyelemről? Mert az ilyen kijelentések mindig nyitott fülekre találnak. Ez olyan, mint amikor azt mondják, hogy „régen minden jobb volt".

Azt mondja még, hogy a web által nő az amatőr tartalmak hányada, aminek következményeképpen az elérhető tartalmak átlagos színvonala csökken. De az, hogy több ember számára több információ lett elérhető, nagyon pozitív hatással van a társadalomra, igaz, ezt az értelmiségiek nem szívesen látják be.

Az „újludditák” is egyre hangosabbak. Szerinte ez nem újdonság, mert a ludditák mindig megjelennek, ha változás történik, mert egyszerűen csak konzerválni akarják azt, ami addig volt. Shirky azt mondja, hogy nehezen indokolható egy olyan kijelentés, miszerint az új információk gyorsasága és totalitása rossz hatással lenne a szellemi életre - egyszerűen le kellene venni a Tolsztoj-szemüveget.

A másik kórusba az információs túlterhelés hirdetői tartoznak: Clay Shirky szerint ilyesmi nem létezik, ez is csak egy állandó sirám. Szimplán szűrési hibáról beszélhetünk, ami azt jelenti, hogy az emberek nem tudják elfelejteni a régi struktúrákat: a könyvtárat, a katalógusokat, stb. Még nem tudják, hogy hogyan kezeljék a neten az információkat, és ezért érzik kényelmetlenül magukat. Ezzel szemben (szerinte) a fiatalok jó helyzetben vannak, mert nekik csak tanulniuk és alkalmazkodniuk kell, nem kell leszoktatniuk magukat korábbi beidegződésekről.

Az interjú két részes, folyt. köv.