Az Art Basel és az Art Basel Miami társigazgatója interjút adott egy japán lapnak, amiben elmondta, mi történt mostanában a válság hatására a művészeti piacon, és mire lehet számítani. Lássuk csak:

Az Art Basel 1970-ben indult és azért annyira népszerű, mert amellett, hogy művészeti vásárként funkcionál, a kortárs képzőművészet egyik legfontosabb seregszemléje annak köszönhetően, hogy lehetőséget biztosít az új galériáknak arra, hogy fiatal képzőművészeket mutassanak be, és foglalkoznak videóval, installációkkal is. Az Art Basel Miami után most azon igyekeznek, hogy beindítsák a projektet Japánban is.

A jelenlegi helyzettel kapcsolatban az igazgató, Marc Spiegler elmondta, hogy véget ért a spekulatív bevásárlások időszaka. A „műgyűjtők” ugyanis korábban megkapták a fülest, hogy melyik fiatal képzőművészbe kellene invesztálni, és aztán akár egy éven belül el is kezdődött a felfuttatásuk. Korábban, és mostmár lehet, hogy a jövőben is az volt és lesz a gyakorlat, hogy tíz évnél fiatalabb munkákkal nem foglalkoznak.

Ez mondjuk azért lett nehezebb, mert kevesebben vásárolnak, aminek például az lett a hatása, hogy a galériáknak nagyon meg kell gondolniuk, hova mennek el (sőt ugye sokan be is zártak, például New York-ban – én) és hogy egyáltalán kit futtatnak.

A művészeti piac egyébként már korábban lejtmenetben volt, mert sok befektető nem szerette az egyre kompetitívebb, azaz egyre drágább piacot. De most, hogy esnek az árak, egyre többen jönnek vissza. Szóval bár sokan eltűntek, sokan vissza is áramoltak. Ami biztosnak tűnik, hogy a piac sokkal komolyabb lett, és ahogy már korábbi miszcellániákban is lehetett olvasni, azok maradtak meg a vásárlók közül, akik tényleg szeretik a képzőművészetet.

Egyfajta belsős bulivá is vált az egész (újra), persze a piac diktálta okos belátás miatt is - a művészetet szerető vevők most tényleg ambiciózus, bátor kiállításokat és munkákat kapnak, mert a galériák belátták, hogy csak az igazán komoly alkotásokat lehet eladni és eleve: ha már nincsenek biztos eladások, akkor inkább próbálnak valami jelentőset létrehozni.

Japánban egyébként van egy olyan próbálkozás One Piece Club néven, ahol a klubtagok arra vállalnak kötelezettséget, hogy évente legalább egy darab képzőművészeti alkotást vásárolnak. Két év alatt ez 40-50 vásárlást jelent, ami főleg a kicsi japán piacon fontos eredménynek számít.

Hogy itthon mi a helyzet? Nem ismerem például a legutóbbi Art Fair adatait, de nem kell nagy jóstehetség ahhoz, hogy kijelentsük: ami éppen beindulni látszott, most totál le fog állni és bebábozódik jobb időkre várva. Bátorságot meg aztán egyáltalán nem várnék az itthoni galériáktól. Nem: a régi, jól bevált neveket fogják minden erejükkel népszerűsíteni, a többiek meg majd boldogulnak, ahogy tudnak.
 

Nemrég megnyílt a "Vákuumzaj" című kiállítás a Trafóban, maga TGM ment el a jeles napra, hogy elmondja a véleményét beszédét. Mi sem lett volna testhezállóbb, hiszen a fő téma a munka. Egyébként eleinte azt hittem, hogy a kiállítás a női létről vagy valami hasonlóról szól, mert szinte csak nők vannak mindegyik videóban.

Én nem a megnyitón voltam, hanem a fentebb látható kis anyagban látható szobor avatásán, ráadásul késtem. Szóval kevesen voltak már addigra. A kiállított munkák egyébként nagyon jók, a többségükért érdemes elmenni a Trafóba.

Gyűjtögetem, hogy mit kellene megváltoztatni néhány oldalon, vagy alkalmazásban. Álljon hát itt pontokba szedve, röviden:

1. Google Booksearch: lehessen csillagozni az egyes oldalakat, mint a Readerben.

2. Gmail: legyen csillag a levelek alján is, ne kelljen visszagörgetnem a levél tetejére.

3. Gmail: imádnék egy adatmásoló funkciót a "create eventnél". Ez így, jelen formájában használhatatlan. Százszor gyorsabb kinyitni a Calendart és aztán beírni az adott programot, mint a levélből megnyíló ablakba bepötyögni mindent.

4. Turulmeme: del.icio.us és persze további közösségi megosztások gyűjtése.

5. Turulmeme: Fontos Emberek (pl. külföldi bloggerek) megosztásai egyfajta "vendég-megosztóként" (Guest Starring)

6. Del.icio.us: Snapshot a linkekhez. Például ha képet teszek el valamiért nem a GReaderben, akkor jó lenne látni elsőre, mi az.

+1: Gmail: És hát természetesen a levelek drag and droppolása. Még nem használtam a move to-t, de azért biztos nem olyan jó, mint az ide-oda huzigálás.

Biztosan láttátok már, hogy sok új banner jelent meg a Bloggerunió rendszerén belül, szerintem elég menők. Az egyik legcoolabb közülük a Budapest New Tech Meetup, aminek most lesz a szülinapi bulija csütörtökön, a Merlinben.

Hogy WTF is Budapest New Tech Meetup? Interjúnk is van, természetesen. Ott mindent megtudtok.

Valószínűleg csak egy pár bejegyzés erejéig, de Giorgio Armani blogot ír a New York Times stílus szekciójában, a T Magazine-ban.

Hát nemtom. Nem olyan, mint Jane Fonda, aki a munkájáról ír és kicsit érdekesebb, hanem pont olyan, mint amilyennek egy divatmogult képzelnél.

Persze nincs itt gond, vicces azt olvasni, hogy túl sok fény volt a terasszal körbevett new-york-i lakásának a hálószobájában, és nem tudott aludni, meg hogy az amerikaiak mindig túlfőzik a pastát, meg túl sok szószt raknak rá. Vagy hogy vacsora után elment bulizni, és nagyon élvezte, bár az emberek inkább basic-ben nyomták és nem voltak olyan elegánsak, mint ahogy azt ő Európában megszokta.

Rosszabb napokon mondjuk nem ajánlom, de kiegyensúlyozottabb lelkiállapotban biztos szórakoztató lesz.

Egyébként ami érdekes még, hogy egyetlen komment érkezett eddig.

Azt ugyan még nem látom, hányan olvastátok a mai bejegyzést, de arra gondoltam, hogy engem biztos megijesztett volna egy ilyen tök hosszú szöveg és hogy legalább valami véresszájú brókerről készült stock fotót kellett volna egy stratégiailag fontos részletnél betennem.

Úgyhogy tessék, új gyakorlatot vezetek be: a hosszabb írások egy-egy kulcsszavára rákeresek, és az első Google képtalálatot illesztem be illusztrációként. Lopás, de jószándékú. És egész vicces.

A mai kulcsszavaink: professor, fudge, broker.

Dan Ariely, egy viselkedéstudományi professzor azzal kapcsolatban végez kutatásokat, hogy hogyan és milyen körülmények között csalunk.

A legutóbbi kísérletében például matematikai feladatokat kellett megoldani és minden jó megoldásért pénzt kaptak a tesztalanyok. Az idő nagyon rövid volt, hogy tutira ne sikerüljön senkinek rendesen végigmennie a feladatokon. A teszt kitöltését követően lettek összeszámolva a jó megoldások. Az egyik csoportnak viszont szét kellett tépnie a kitöltött tesztet, és csak azután kellett elmondania a helyes megoldások számát.

Az eredmény természetesen az lett, hogy akik széttéphették a tesztet, csaltak. Viszont ami érdekes: a csalás mértéke nem változott a beígért jutalom függvényében. Teljesen mindegy volt, hogy nagyon sok, vagy csak kevés pénzt kínáltak fel a jó megoldásért: hellyel-közzel hasonló mértékben csaltak az emberek.

Az az alapfeltevés általában, hogy a csalás mértékét az befolyásolja, hogy az alany szerint mekkora az esélye a lelepleződésnek, valamint, hogy mekkora büntetést fog kapni.

Dan Arielyék viszont újabb tényezőket vettek bele a játékba: azt mondták, hogy két célunk van, egyrészt szeretnénk tudni a tükörbe nézni, másrészt pedig csalni is szeretnénk a csaláson keresztül elérhető előnyökért. És az élet arra tanít meg minket, hogy a kettő kiegyensúlyozható. Tehát addig a mértékig csalunk, amíg még nem keveredünk a jófej énképünkkel kapcsolatos kognitív disszonanciába.

A professzorék következő feltevése volt, hogy ezt a csalás-faktort lehet növelni és csökkenteni. Az utóbbit például úgy próbálták elérni, hogy az előzetesen feltételezhető csalás előtt elmondatták az alanyokkal a Tízparancsolatot. És lám: a csalás-faktor teljesen eltűnt, még az ateisták esetében is, pusztán azért, mert ez az aktus emlékeztette őket a lelkiismeretükre.

Megpróbálták aztán növelni is a csalás-faktort. Egyszer kólát osztottak szét a kísérleti alanyok között, egyszer pedig egydollárosokat. A kólát simán lenyúlták egymástól az emberek, míg a pénzt nem. Ugyanis ha pénzt emelsz el, akkor óhatatlanul és egyértelműen úgy érzed, hogy mégiscsak lopsz. Ha viszont egy tárgyat, mondjuk egy ceruzát az irodából, akkor mindenféle indokokat találsz ki (pl. otthonra is kell a munkához). Tehát minél távolabb kerülünk a kézzelfogható pénztől, annál inkább hajlamosak vagyunk a csalásra – akárcsak a brókerek, például.

Dan Ariely szerint a kérdés az, hogy hogyan lehetne a stratégiailag fontos pillanatokban megszólítani az emberek lelkiismeretét.

Persze annyira nem egyszerű a dolog, és itt utalt is az Enron botrányra, ahol egy kicsi csalásból lett több kicsi csalás, majd egy egész kis belső társas csalástömeg, azaz norma. És abban az iparágban ráadásul nem is volt teljesen tiszta, hogy mi is a valós norma.

Egyébként megemlítette a kutató azt is, hogy fogalma sincs, mi késztet aztán valakit arra, hogy felálljon és felnyomja azt a környezetet, amiben addig ő is vígan kooperált.
 

Fontos kijelentés volt viszont összegzésül, hogy az a gond az általános felfogással, hogy aszerint csak ki kell emelni a társadalomból a fekete bárányokat. De szerinte egyáltalán nincs olyan sok fekete bárány – csak nagyon-nagyon kevesen csalnak hatalmasat – egyszerűen az a gond, hogy mindenki csal egy kicsit.

És a csalásnak hatalmasa kiterjedése: egyes becslések szerint évi 600 milliárd dollárt sikkasztanak és lopnak el a dolgozók (gondolom Amerikában), ami jóval kevesebb, mint amit a mezei tolvajok, vagy akár a Madoff-félék eltulajdonítanak.