Amerikában és persze lehet, hogy másutt is a művészeti gyűjtemények kilencven százaléka adományokból jön össze, ezért nagyon fontos, hogy jó viszonyt ápoljanak az intézmények vezetői a potenciális ajándékozókkal. Ennek részét képezi az is, hogy nagyon szépen kell nemet mondani, nehogy az illető megsértődjön.

Ami miatt általában visszautasítanak egy felajánlást: nem illeszkedik a múzeum profiljába, duplázódást jelentene, nincs jó állapotban, vagy éppen nem teljesen makulátlan a múltja - például nem teljesen biztos, hogy ki is a tulajdonosa.

Nemcsak gyűjtők ajánlanak fel alkotásokat a múzeumoknak, galériák és művészek próbálják így emelni az árat és a renomét, de persze az is gyakran előfordul, hogy a módosabb emberek az adományozás által próbálnak adócsökkentést elérni.

Van olyan, hogy a múzeumok az egyszerűbb megoldást választják, és az óvatos "nem" helyett befogadnak egy egész kollekciót egy-két arra érdemes munka megszerzése érdekében. A gond csak az, hogy ez nem folytatható a végtelenségig, hiszen a raktárhelyekből sosem elég, és az "ingóságok", ahogyan a felesleges alkotásokat nevezik, csak foglalják az értékes helyet. Ezeket egyébként el lehet adni pár év után, de általában nem sok pénzt hoznak.

Nemet mondani azért is nehéz, mert azon túl, hogy meg lehet bántani vele az adományozókat, hamis reményeket is lehet bennük kelteni, ha nem elég határozott a visszautasítás. Így történt ez a Clevelandi Múzeum kurátorával is, aki egy Rembrandtnak tulajdonított, de valójában nem általa festett festményt kedvesen azokkal a szavakkal utasított vissza, hogy a múzeum nem kívánja megvenni "a Rembrandt festményt". Évekig magyarázkodhatott, mert a felajánló természetesen az ő szavaival próbálta legitimálni az alkotás eredetét.

A lényeg tehát, hogy nem szabad rögtön nemet mondani, de egyértelműnek, határozottnak kell lenni. 

Kíváncsi vagyok, nálunk mi a helyzet. Én a kritikátlan körüludvarlásra tippelek.