A sikeres művészek, designerek ruhái, tárgyai mindig érdekesebbek az egyszerűen csak gazdag emberekéhez képest, mert bár van közös halmaz, az előbbiek szépérzéke és gyakran furcsa esztétikája sokkal magávalragadóbb a szimplán jómódú, átlagízléssel kialakított környezetnél.

Az establishment katalogizálása, egymás meglapogatása nagyon régtől élő és teljesen természetes dolog, erre szolgál többek között az Interview magazin is, de főleg Amerikában nagy hagyománya van a szépek és gazdagok bemutatásának, gondoljunk csak a Vogue dámariportjaira.

Ennek a hétköznapi verziója a sok vintage/boho/artsy blogger, akik éjjel-nappal fotózzák magukat, illetve vintage/boho/artsy képeket gyűjtenek, és facérként, az esküvőjükön, de még házasként is dokumentálják a patinás, cool tárgyakkal átszőtt életüket. A gazdagok mindeközben jól elvannak egymás között, és kvaterkáznak a jól bevált felületeken.

Újdonságot hoztak mindebbe a street fashion bloggerek, legfőképpben a Sartorialist és Garance Doré, de gondolom a design blogok esetében is van egy-kettő, melyek felkeltették az elit figyelmét, és úgy döntöttek, hogy nekik is megmutatják, milyen különlegesek, de elérhetők, azaz jófejek is egyben. (Garance Doré egy posztjában be is vallotta, hogy a klasszikus street fashion már nem is annyira érdekli, hanem a divatbemutatók kulisszái és a kapcsolódó események lettek fontosak számára.)

Időközben egy új krónikás is született Todd Selby személyében, aki 2008 nyarán kezdte el fényképezni művészismerőseit, illetve lakásaikat. Tényleg tud fotózni a pasas, úgyhogy elég hamar Karl Lagerfeld, vagy éppen Alexander Wang, és legutóbb Philip Starck lakásában találta magát, megfűszerezve mindezt jó kis fotós megbízatásokkal a Vogue-tól vagy a Louis Vuittontól.

Nem tudni igazán, mitől ennyire vonzó, amit csinál. Talán attól, hogy valóban szépen fotózik és nagyon jól választja ki a tárgyakat. És természetesen attól, hogy érdekesek - legalábbis annak tűnnek - a tulajdonosok. Nagyon jellegzetes egyébként, hogy az egyes fotósorozatokhoz egyáltalán nincsenek szövegek. Nem tudjuk, pontosan mit látunk, nincs lelkizés arról, hogy melyik kacat honnan van. Úgy érzem, ez is egy fontos előnye a projektnek.

Érdemes végignézni a rengeteg sorozatot, mert inspirációs forrásnak is jók. Külön előny, hogy itt nincs meg az a mardosó rossz érzés, ami a hétköznapi bloggerek gyönyörű környezetével kapcsolatban olyan sokszor felmerül - basszus, miért nem néz ki legalább fele ilyen jól a lakásom -, hiszen a szakadék itt már olyan nagy, hogy eszünkbe sem jutna azon búslakodni, hogy nincsen például milliós értékű ékszergyűjteményünk.

A drága Rupert Murdoch miatt nem tudok bővebben válaszolni a kérdésre, mindenesetre a H&M-nek azért nem volt eddig boltja Texasban vagy éppen Floridában, mert nem tudták, milyen stratégiát kövessenek olyan helyeken, ahol nem igazán vannak évszakok, mert szinte mindig meleg van. (Most elvileg meggondolták magukat.)

Bennem ez a kérdés ötlött fel, csak éppen teljesen fordítottan: Németország északi részén, és attól feljebb például teljesen indokolatlan bikiniket, meg rövidnadrágokat árulni, mikor állandóan esik az eső, fúj a szél, és ha süt is a Nap, tutira nem melegen.

Én legalábbis a minimum harminc fokot nevezném melegnek, ami ott fent már iskolaszünetet és teljes kiakadást okoz.

Érdekes, hogy ezeken a helyeken nem volt problémája a cégnek a stratégiával.

(Ps.: Rupert, I love you!)