Nekünk outsidereknek és megrögzött félművelteknek érdekes és hasznos infó lehet, hogy az épületek felszerelés nélküli megmászásának neve: buildering. A New York Times épülete például az egyik leghívogatóbb célpont. Volt olyan nap, hogy ketten is megmászták. Az egyik pasas a globális felmelegedés elleni tiltakozásként, a másik pedig a malária ellen. (Los Angeles Times)

Koppenhágában a rendszeres éves gyülin Nobel díjasokból és további fontos  tudósokból álló bizottság megállapította és rangsorolta is, mi az a tíz legfontosabb dolog, amit meg kellene tenni a világ bajainak enyhítésére, ha lenne rá plusz 75 milliárd dollár négy évre szólóan:

1.    A-vitamin és cink a gyerekeknek
2.    A szabad kereskedelem kiszélesítése
3.    Az ételek vassal és ionizált sóval való dúsítása
4.    Gyermekvédőoltások kiterjesztése
5.    Biogazdálkodás
6.    Féregtelenítés
7.    A beiskoláztatás költségeinek csökkentése
8.    A lányok iskoláztatásának serkentése
9.    Közösségi táplálkozási bizé (community-based nutrition promotion)
10.   A nők anyai szerepének támogatása

A harmincas lista legalján az emberi tevékenység okozta felmelegedés csökkentésére tett erőfeszítések állnak.

Megnyugtat a tudat, hogy a műkritika nemcsak nálunk érthetetlen és olvashatatlan, hanem mindenhol, de legalábbis Angliában is az biztosan. Ráadásul már a 18. században felmerült ez a probléma, szóval egy örök kérdéssel állunk szemben: miért kell a művészetről nemlétező szavakkal, nemlétező gondolati konstrukciókkal hablatyolni? A cikk szerzője művészettörténeti professzor, szóval úgy sejtem, tudja mit beszél. Szerinte be kellene ismerni, hogy a művészet befogadása során szubjektív értékítéleteket hozunk saját érzéseink, értékeink szerint. Ezt pedig be kellene vállalnia még a műkritikának is. (Sign and Sight)

A spanyoloknál beindult az olvasás, legalábbis valószínűsíthetően az ottani könyvesztiválról kiadott közlemény szerint. Egy spanyol regény már az egymilliomodik példányszámnál tart, de Ken Follett is jól szerepel.  (The Independent)

Paul Banks-nek, az Interpol énekesének lúdtalpa van. Mostmár mindent értek. :) (Velvet)

A gerillakertészet új formája: bringára szerelt buborékfújó felturbózva növényi magvakkal. Az eredmény: repedésekből előbújó zöld. (Trend Hunter)

Két házaspár is azzal próbálkozott, hogy minden nap szexeltek. Az egyik pár 365, a másik 101 napig. Mindkét pár könyvet fog kiadni az élményről. Az eredmény: átlagos mennyiségben folytatják, de közelebb érzik magukat egymáshoz. Plusz spontánabbak lettek, levetkőzték a megfelelési kényszert. Viszont nem ajánlják mindenkinek ezt a módszert. (New York Times)

Mindenhol – de legalábbis ahol én mozgok – muszáj utálni a Reneszánsz Évet. Úgy egy az egyben. Eleinte az arculatot lehetett szidni, mostmár vannak programok is - a kötelező szájhúzás sosem maradhat el. Értem én, de mégsem tudok teljesen azonosulni ezzel. Rendben, a Nagy Vágta bevonása valóban tiszta röhej, de például a reneszánsz iwiw valami zseniális.

És azt se felejstük el, hogy alapvetően a legtöbb Reneszánsz-rendezvény nem “nekünk” szól, hanem azoknak, akik épp ráéreztek a művészetekre egy monstre Monet vagy Van Gogh kiállításon. Őket kell most továbbvezetni, és ha ez csak részben sikerül, én már boldog vagyok. Persze lehet, hogy pont ezért ez a szájhuzigálás.

Nekem viszont alapvetően tetszik a kezdeményezés.

A pénzosztogatás gyakorlata persze más kérdés. Már csak az említett Nagy Vágta esete is azt sejteti, hogy itt is szerteszéjjel tapsikolják a pénzt. De amíg konkrét információk nem állnak rendelkezésemre, addig én támogatom. :)

Az Orange Prize kapcsán újra fellángolt a vita arról, hogy tényleg szükség van-e női irodalmi díjra. Sokak – főleg fériak – szerint ez az egész pozitív diszkriminációsdi elavult és ciki.

Hogy rövidre fogjam, a cikkben pontokba szedték az érveket és ellenérveket:

Mellette:

Nincs ebben semmi rossz, ha akarnák, a férfiak is ünnepelhetnék a férfiirodalmat.

Az Orange nemzetközi díj, és olyan alkotásokra is ráirányítja a figyelmet, ami egyébként elkerülné a közönség figyelmét

Történelmi tény (na jó, tendencia), hogy a nagy díjakat férfiakból álló zsűrik ítélik oda többnyire férfiaknak.

Ellene:

Sok más kirekesztett csoportnak, mint például a munkásosztálybelieknek (te jó ég, van még ilyen??), fekete Afrikai íróknak nincs saját díja.

Ez a díj gettósítja a női irodalmat, a szeparációt és a diszkriminációt erősíti.

Az írók, olvasók és a kiadók többségükben nők. Nem a lányokat, hanem a fiúkat kellene olvasásra ösztönözni.


Ezzel kapcsolatban az a kérdésem, hogy vajon a L’Oreal nemzetközi, női tudósok munkáját elismerő díja miben különbözik ettől, és miért nem céltáblája a kritikának úgy, mint a női irodalmi díj?


(Még mindig szabin vagyok :)