Nem, nem leszek nagyon feminista. Egy apró, ámde igen fontos dologra szeretném felhívni hímnemű embertársaim figyelmét, mégpedig arra, hogy egy dolog abszolút tiltott a számukra, ez pedig az ujjatlan felső viselése.

Egyetlen pasast nem láttam, akinek jól állt volna! Bruce Willis nem ér, és Marlon Brando sem. Ők klasszik fehér atlétát (aka wifebeater) hordtak narratológiailag indokolt esetekben, kultfilmekben, pusztán a drámai hatás elérése érdekében. Szóval tőlük mindenképp tekintsünk el, és akkor bizony senki nem marad.

Kérem, kérve kérem mindegyik jó és rosszérzésű pasast ezen a Földön: ne hordjatok ujjatlan pólót!

Köszönöm.


(A papucsokat, szandikat meg sem említem. Tudom, hogy vannak köztetek még renitensek, de optimista vagyok: eljön még a rend és a fegyelem ideje.)
 

Peter Gabriel zeneajánló site-ot indított The Filter néven. Ez olyan, mint a Last.fm vagy a Pandora. De Peter szerint kicsit más, és tök sok okos ember dolgozik rajta. És ugye ott van ő, mint celebriti, hogy népszerűsítse. Arra mondjuk még nem jöttem rá, hogyan vehetném rá a rendszert, hogy végigjátssza a számokat. Na és most ráadásul eltűnt. (BBC)

Az SMS valójában nem rombolja a nyelvet. Kutatások szerint jót tesz a fiatalok helyesírási és írási készségének. (The Guardian)

Három nem túl újszerű kutatási eredmény: a legjobb barátságok leggyakrabban az első véletlen találkozások során születnek (pl. sorakozó az iskolaudvaron, első nap a tanulmányi osztályon, stb), másrészt aki szomorú és letört, több pénzt hajlandó kiadni hülyeségekre, harmadrészt pedig a perfekcionizmus elég sok gondot okozhat, nem éppen ideális tulajdonság. (Courant.com)

Lauren Hutton lesz a Mango következő reklámarca. (Trend Hunter)

Anyu, ki az a csupasz néni mögötted? Kérdezhetné Natalia Vodianova valamelyik gyereke. Anyu ugyanis ál-leszbi kampányban látható a Versace art directorainak köszönhetően. (Trend Hunter)

Eredetileg csak miszcellániába akartam tenni, de miután megnéztem a reklámot, teljesen kiakadtam.

Az Unilever Indiában bőrfehérítő krémet árul, amiről azt is mondhatnánk, hogy érthető, hiszen ott sajnos az a menő, akinek világosabb a bőre. Mégis olyan elképesztő mód együgyű és cinikus ez a reklám, hogy komolyan nem találok szavakat.

Pláne, ha belegondolunk, hogy épp az Unilever reklámozta be a Dove termékcsaládot a kampányával a valódi szépségért. Ebbe a párhuzamba ugyan bele lehet kötni, hiszen hogyan lehetne következetesen, etikusan brandingelni azt a többszáz terméket, amit az Unilever gyárt? Mégis úgy érzem, hogy itt is be lehetett volna lőni azt a szintet, aminél nem adják alább.

(via Jezebel)

Nem tudom, én nem igazán értem ezt az ékszerviselés dolgot. Főleg akkor képedek el Bambisra nyitott szemekkel, amikor fiatal lányokon látok aranyékszereket. Tudjátok, azokat a csavart, vagy ilyen-olyan klasszik arany göncöket, amiket többnyire szettben vesznek meg, tehát van fülbevaló, nyaklánc, gyűrű és karkötő is, olyan jó kis nyolcvanas évek fílinggel.

De nem állapodnak meg ám ezen a szinten: láncból, karkötőből egy nő budoárjában több is van. Meg kell mutatni ami szép, úgyhogy ne lazsáljunk, menjen ezüst, arany, minden együtt.

Én ezt most azért írom, mert tisztára azt hittem, hogy ez már a múlté. Persze valószínűleg a baráti köröm miatt, de most sokként hatott, ahogy egy szép lányon ott fityegett minden, amihez már csak egy lila menedzseröltönyös, alkoholszagú nagybácsi kell egy szalagavatón. Az élmény hatására körülnéztem, és meglepve láttam, hogy nagyon sokan áldoznak még az arany oltárán.

Még ha esetleg fehérarany lenne, vagy nem is tudom…

El is gondolkoztam azon, hogy miért is lehet jó ékszert viselni, vagy hogy van-e olyan, amit el tudnék magamon képzelni, de elég nehéz. Néha-néha látok egy-egy designdarabot, de valahogy nem érzek olyan nagy késztetést az ilyesmi viselésére.

Másokon egyébként tetszik, ha van mondjuk egy – ismétlem, EGY – szép darab rajtuk, mondjuk egy karkötő vagy egy lánc, de egyébként tökre nem tartanám fontosnak, hogy nemesfémből legyen. Biztos hiányzik belőlem egy stratégiailag fontos gén, és mostmár sosem leszek igazi nő.

A másik, amit nem értek, az Amerikában a gyémántgyűrűk imádata, sőt kötelező volta. Szerintem elég undorító dolog még attól eltekintve is, hogy milyen körülmények között termelik ki azokat a gyémántokat. Ennek a jelenségnek a hátteréről egyébként van egy nagyon klassz cikk a Nerve-en, amit a Jezebelen találtam.

Körülbelül egy éve jelentek meg az első sütikamionok, amik Family Frosthoz hasonlóan járják New Yorkot, megpakolva finom, igényes (és drága) édességekkel.

Sajnos a városban teljesen kiszámíthatatlan a parkolási helyzet, ezért sosem lehet tudni, hol fognak felbukkanni, úgyhogy mázli kell, ha megszerettél egy “márkát”, mert nem biztos, hogy másnap is be tudod szerezni az ebéd utáni nassot.

A tulajok között van exséf, exreklámos, ex IT-tanácsadó, stb, van aki éveket töltött a különböző ételek kifejlesztésével, van aki csupán a szaktudására vagy a receptekre hagyatkozik. Az eredmény néha kicsit ingadozó színvonalon ugyan, de nagyon finom.

A lényeg a vevők oldaláról az alapvetően éttermi színvonal, a vicces és különleges ízvariációk, és persze az, hogy ezek a kamionok nagyon cukin vannak kialakítva és ugye bizonytalan, hogy másnap is sikerül-e őket elcsípni.

Az eladói oldalról pedig az a legfontosabb, hogy nem kell bérleti díjat fizetni, így viszonylag olcsón megúszható az egész hóbelevanc fenntartása.

Kicsit kár szerintem, hogy pont édességeket árulnak és a cikkben nem igazán lehetett egészséges ételekről olvasni, de hátha valaki megvalósítja a nemrég eszembe jutott ötletet: én ugyanis egyfajta “fast veggies” kajáldát vagy standot szeretnék elindítani, ahol a nass egészséges és finom. Például egy pár esztétikus szelet répa vagy alma vagy banán. A lényeg, hogy a hirtelen feltörö éhséget két étkezés között ne egy keksszel vagy valamilyen édességgel üsd el, hanem valami egészségessel, viszont ne kelljen vele foglalkozni – legyen feldarabolva, szervírozva. Mindez nem sokkal drágábban, mint egy kisebb csomag édesség.

Szóval remélem, hogy el fognak majd terjedni az egészgéses kamionok is, addig is örülök, hogy a szerencsésebbek ebédidőben sütikocsikat hajkurászhatnak.
 

Mert ha nincs, akkor neked lőttek. Mostmár mindenki mindenkit meggugliz, fény derül titkokra, kényes életrajzi elemekre, ronda frizurákra, ami gyakran rontja az esélyeket nemcsak a meglévő és esetleg jelenlegi munkahelyeken, hanem akár a párkapcsolatokban, baráti és ismerősi körben is.

Ahogy nő és egyre jobb a Google, egyre több helyről lehet aggodalmaskodó hangokat hallani Google és privacy témában, erről írt a Boston Globe is elég hosszan. Sok érv és ellenérv hangzik el, bennem leginkább egy kritika ragadt meg: egy Frank Pasquale nevű fickó szerint biztosítani kellene a jogot azok számára, akik valamilyen kellemetlen találattal szembesülnek magukról a Google-ben, hogy azt levetethessék a találati listából.

Persze lehet itt jogokról meg kötelezettségekről és kivitelezhetőségről beszélni, meg arról, hogy a Google-nek miért is kellene ilyesmivel foglalkoznia, de szerintem fogjuk fel a dolgot fejlesztésként. Itt ugyan nincs termék, van viszont szolgáltatás. Ha jól működik, akkor meg vidámak felhasználók és vidámak a befektetők. Mi kell még?

Zárójelben
Finnországban törvény tiltja a potenciális munkatársak megguglizását, nehogy aztán a talált adatok miatt aztán diszrkiminálhassák őket. Ha már a Google nincs velük, a törvénykezés legalább igen. Szerencsések.
 

Nagyon régen, az első munkahelyemen töltött első hetek egyikén jutott eszembe, hogy mennyire jó lenne egy alvóközpont, ahol az ebéd utáni teljes lebutulást átvészelendő be lehet feküdni húsz percre egy kis nyugiért. Igény szerint lehetne zenét hallgatni, olvasgatni, aludni, teljes szeparáció, gondos ébredési asszisztencia, mindez nem annyira drágán. Akkoriban azt hiszem az alapszundi lett volna 300 forint, de már nem igazán emlékszem.

Persze már akkor sejtettem, hogy biztos van ilyesmi tőkeerősebb és urbánusabb helyeken, szóval nem lepődtem meg, amikor megtaláltam ezt: EnergyPod, egy high-tech szundigép. Eszerint máshol már jó régóta folyik a K+F. Érdemes megnézni, tényleg nagyon pöpec a kialakítása.

Harminc év múlva már biztos nálunk is lesz ilyen.

Már régóta érlelődött bennem a gondolat arról, hogy a médiumoknak jobban oda kellene figyelniük az imázsukra. Az rendben van, hogy a főszerkesztőnek pontosan az a dolga, hogy a kijelölt szemléletet, irányvonalakat és minőséget fenntartsa az adott médiumnál, én azonban úgy érzem, hogy azért ez kevés.

A bulvárban és a női médiumok esetében érezhetően használják az imázsteremtés eszközeit, amiben a különböző akciók, események és a felvállalt témák a leginkább használt eszközök (pl. női esélyegyenlőség a Marie Claire-nél, családon belüli erőszak témájának gyakori tárgyalása, stb.). Ezek az eszközök a leghatékonyabbak egy médium esetében.

Éppen ezért az utóbbi időben egyre többször tettem fel magamban a kérdést, hogy miért nincs a legtöbb médiumnak CSR-tevékenysége? Hiszen médiumként abban az igen kedvező helyzetben vannak, hogy felületet adhatnak az általuk kiválasztott fontos ügyeknek, és nagyon hatékonyan használhatják egy markáns, plasztikus imázs kialakításához. Hiszen a téma, amivel egy médium foglalkozik, illetve nem foglalkozik, rengeteg mindent elárul róla. Ezt nem használni pedig bűn.

És egyébként is: kicsit fura, hogy nagyvállalatok milliókat ölnek bele egy-egy ügybe, a médiumok meg néha-néha kegyet gyakorolnak, és röviden beszámolnak róla. Csak akkor számíthat egy társadalmi kérdés támogatásra egy szerkesztő vagy újságíró részéről, ha van valamilyen személyes érintettsége, vagy éppen aktuálissá vált a dolog, többnyire politikai fejlemények miatt. Ez azért valljuk be, közel sem ideális.

Nagyon fura egybeesés volt, amikor hasonló következtetésre jutott néhány médium és megalakították a médiauniót. (Oké, gondolom unták már az állandó nyüstölést is a különböző pr-esektől.) Ez nekem egyelőre nagyon tetszik, és nagyon pozitív kezdeményezésnek tartom.  Azonban nem tudom eldönteni, mire lehet majd számítani a tagságot alkotó médiumoknál:

1.    Elképzelhető, hogy érzékenyebbek lesznek az ilyen témákra, és más CSR-t is beengednek, ami jelenleg nem annyira jellemző, mert eléggé utálják.
2.    Van azonban egy olyan lehetőség is, hogy az évente egy felvállalt témával úgy fogják érezni, hogy megtették, amit lehetett és ami elvárható, és erre hivatkozva vissza fognak utasítani minden ilyen megkeresést. Vagy legalábbis továbbra is tűzzel-vassal irtják a CSR-t.

Nem azt mondom, hogy kritikátlanul be kell engedni minden ilyesmit a drága médiafelületekre, de azért nem kellene élből elutasítani az ilyen ügyeket. Én remélem, hogy ennek a médiauniónak köszönhetően tudatosabbak lesznek a médiumok, jobban odafigyelnek majd arra, hogy mit képviselnek, és több ilyen témát is felvállalnak. Ezáltal pedig az arculatkérdés tetemes részét is letudják.

Nekünk pedig jó lesz, mert nem csak elvétve, és nem csak nagyobb társadalmi témákról fogunk olvasni.
 

(btw: a médiaunió szlogenje, hogy: "A társadalmi tudatformálásért" vajon mit takar? Tudatmódosító szereket nyomatnak, odatesznek egy kis ópiáttal, vagy mi?)