Bloggerek vagyunk, emberiek vagyunk és eszköztelenek. Nincs kapacitásunk és lehetőségünk (pláne, ha anonim módon írunk) arra, hogy minden kérdésnek utánajárjunk. Erre vannak az újságírók ugye, de most nem róluk van szó.

A lényeg, hogy hibázunk. Én egyszer képes voltam azt leírni, hogy "ilyesztő". (Komolyan! Nagyon durva. Persze mondhatjuk, hogy nem éjjel kellene blogolni, dehát mindegy.)

Ilyenkor jött volna jól egy az ötletemen alapuló fejlesztés: az oldalba bökés funkció (aminek persze kellene egy normális nevet találni). Tudjátok, mint a Facebookban a Poke funkció. Ennek az lenne a lényege, hogy egy egyszerű felületen keresztül oda tudj szólni közvetlenül a bloggernek, hogy "Pszt! Elcseszted, javítsd már ki, ne égjél feleslegesen." 

Mondhatjuk, hogy lehet e-mailt írni, de az egy sor kattintás, meg olyan intimebb dolog, mindenesetre ilyen esetekre túl sok energiát követel meg. Ha azonban lenne mondjuk egy kis oldalbabökős felület a kommentek alatt, vagy éppen egy másik fül alá rendezve, már sokkal könnyebben menne a dolog. A blogger az adminfelületen a kommentek között, meg akár e-mail alertként is megkaphatná ezeket az üzeneteket, és rohanhatna is cselekedni.

Én nagyon örülnék neki, mert akkor a nagy tévedéseket hamar ki lehetne javítani, és esetleg olyan olvasók is aktivizálódnának, akik mások előtt nem nagyon akarnának megszólalni.

Tegnap este a Raiffeisen legújabb reklámját nézve felötlött bennem, hogy "basszus, ezek még hány hitelt akarnak felvenni?". (Oké, elvileg be is fektetnek, de nem tudom miből, ha hiteleket vesznek fel, szóval inkább ne is szívódjunk fel ebben a logikai buborékban.)

Mindenesetre aztán azzal a gondolattal szórakoztattam magam, hogy ha nagyon pihent agyam lenne, akkor megpróbálhatnám kiszámolni, hogy a sorozat első darabja óta most hol tartana a havi törlesztőrészletük.

És ezen a ponton ugrott be, hogy a többi reklámsorozathoz képest itt bizony van egy buktató: míg a Pannonos család él és virul és közben valamilyen érthetetlen oknál fogva a kertben ássa el a  vonalas retrotelefonját, Emese a Budapest Banknál próbál állást szerezni, a doki és a szöszi meg próbál összejönni (CIB), addig ezek folyamatosan veszik fel a hiteleket. Vagy legalábbis komolyan gondolkoznak rajta, terveznek és bár közben aranyosak, azért mégsem történik semmi.

Ennek a sztorinak nincsen kifutása, nincsen íve. Merthát miért nem történik már velük valami? Ha felvettek hitelt, akkor annak miért nem látjuk a hatását, mint mondjuk az idétlen Nyuszómuszóéknál (FHB Bank), akik folyamatosan továbblépnek és kicsiből egyre nagyobb lakásba költöznek? Ha meg nem vesznek fel hitelt, az lényegében azt jelenti, hogy a kínált termék nem annyira jó. Sőt, mostmár termékek soráról beszélhetünk.

Nem tudom... bár jók a karakterek, mégiscsak érdemes lenne valamit kezdeni velük, nem?

Megjelent egy cikk a Kreatív Online-on és majd a Kreatívban is fog arról, hogy a pr-esnek kell-e hazudnia? Egy PR Week által szervezett konferencián ugyanis egy nagy fejes kijelentette, hogy ez elkerülhetetlen. Ráadásul amikor szerencsétlen pr-es „sem megerősíteni, sem cáfolni nem tudja" az állításokat, akkor mindenki beismerést neszel.

A Kreatív mostanában utánamegy a dolgoknak, ezért megkérdezett pár hazai „gurut", náluk ez hogyan működik. Addig nincs is baj, amíg elmondják, hogy az ügyfél, pláne ha tőzsdei cég, gyakran információk visszatartására, sőt, már részben elavult információk terjesztésére utasítja őket. Ilyesmi elképzelhető például akkor, ha kommunikációs kényszer van a nagy médiaérdeklődés miatt, és a vállalat szeretné kézben tartani a témát, mielőtt totális baromságok és spekulációk terjednek el, viszont a háttérben már folynak egyeztetések, amik viszont még nincsenek lezárva. Nagy kaland. Dolgozó emberek vagyunk, lenyeljük. Az újságíró is így tesz, hiszen mindenki jóhiszeműen járt el.

A probléma viszont ott kezdődik, amikor ezek a „guruk" arról adomáznak, hogy jahát ők használnak vattaembereket  (értsd: sajtótájékoztatókra beültetnek olyan embereket, akik nem újságírók, hogy úgy tűnjön, sokan vannak), meg hamis névjegykártyákat készítenek a sajtóregisztrációkhoz, mer' ha hüje a zügyfél, akkor azt kapja, amit megérdemel.

Tényleg, Balázs? Vattaemberek hátán másztatok fel az állítólagos piacvezetői helyre? Ezek után nem kéne lemásznotok onnan és esetleg bocsánatot kérni a szakma többi, korrekt módon dolgozó szereplőjétől? Mert bár nem úgy tűnhet - pláne ezek után - , de ez egy szakma, amit lehet jól és korrekt módon is művelni. Ha hülye az ügyfél, meg kell mondani neki. Be kell vállalni azt is, hogy fancsali képpel azt mondja „drágám, úgy érzem, elbeszélünk egymás mellett", és lelép. Keressen az ilyen másik ügynökséget. Nem éri meg az elpazarolt erőforrásokat és idegileg kimerülő munkatársakat. Persze ez nálatok biztosan nem így van, amit nagyon sajnálok.

A Szőnyeg alatt alcímben foglalt rész egyébként hülyeség, vagy legalábbis nem igazán illik ebbe a cikkbe. De gondolom, ha már annyit dolgozott rajta az újságíró, nem volt szíve kivágni. Igaz, hogy a tények politikailag korrekt megfogalmazása nem a legegyenesebb út, viszont az is könnyen belátható, hogy nem akar az ember rögtön hülyeségekkel a Blikk címlapjára kerülni. Kényszerleszállás és kényszerleszállás között óriási különbségek vannak, ezért ha az sikeres, azaz minden gond nélkül történt, miért ne neveznénk technikai leszállásnak? És miért külön izgalmas az az újságíró számára, hogy a szóvivők egyeztetnek egymás között? Miért ne tennék? Járassák le magukat, tolják át a válaszadást egymásra, mondjanak félinformációkat, amikben maguk sem biztosak? Azzal, hogy egyeztetnek, az újságírót is megkímélik, hiszen így nem kell mindenkit felhívniuk.

Sajnos azonban itt nem az újságíróval volt a gond, hanem sokkal inkább a magát pr-esnek nevező „gurunak". Én azt szeretném, ha a következő Kreatívba írna egy bocsánatkérő levelet, melyben leírja, hogy ők és csakis ők használnak vattaembereket és hogy kizárólag saját magukra értette a statiszták által írt blogok és hamis névjegykártyák esetét. Ez a minimum.

Sokat elmond az magyar média állapotárúl a TV2 tudósítása a Nike félmaratonról. Nemcsak, hogy bevágták, amint a tisztifőorvos oktalan barmokként állítja be a futókat, hanem még meg is ismételték, sőt a riport végén elhangzott, hogy "esztelenség volt megrendezni" a versenyt ebben az időben.

Persze, mert jobb lett volna zuhogó esőben, mi? Vihették volna be a mentők a sok törött lábút, és természetesen akkor is le lehetett volna adni a riportot ugyanilyen negatív előjellel.

A kívülálló számára teljesen érthetetlen egy ilyen megerőltető sport tömeges élvezete, pláne nehezítő körülmények között, de ebben az esetben egyetlen dolog lett volna az adekvát reakció a riporter részéről: inkább otthon marad és ejti az egészet. Vagy átadja a témát másnak, akit az egy kicsit is érdekel.

Btw: Mekkora f@sz ez a tisztifőorvos!

Elég gyakran filózom rajta, mert gyakran felmerül, hogy mi sírós nép vagyunk. Végülis mondják ezt külföldiek is rólunk, de őszintén szólva én egyértelműen saját magunkra gyanakszom. Annyit mondjuk önmagunknak, meg szegény külföldieknek is, hogy mi olyan kis szomidepi nép vagyunk, hogy nemcsak ők, hanem sajnos mi is elhisszük magunkról.

Kicsit talán hajlamosak vagyunk túlbonyolítani a dolgokat, de nekem ez igazából tetszik. Én határozottan szeretem, hogy a magyar mentalitás kicsit komplexebb, tépelődősebb. De semmiképp nem érzem úgy, hogy annyira hajdeszomorúak és pesszimisták lennénk.

És azt sem értem, hogy aki ezen kesereg, az miért nem veszi észre, hogy ő is sír és csak erősíti ezt a téves (és mesterséges) beidegződést. Ahelyett, hogy konstruktív módon állnának hozzá és erősítenék a pozitívumokat, inkább még rúgnak rajtunk.  

Érdemes lenne már másképp tekintenünk magunkra – vagyishát inkább másokra, mert ugye mindig a másik sír - , mint elveszett, depressziós senkikre.