Ez már a második városhasználati projektem, mert az elsőt inkább levettem a blogból, nem mertem annyira vicces lenni. A Design7-en végül csak egy programra mentem el, egy csütörtöki divatbemutatóra, ahol a jelenlegi legjobb fiatal divattervezők őszi/téli kollekcióit mutatták be. Jelen volt: Luu Anh Tuan, az Artista, a Je suis belle, Kosánszky Dóra, a Nanushka és a Use Unused.

Hát hogyismondjam: most a Je suis belle meglepően belehúzott és határozottan jobb, mint eddig bármikor, a Nanushka viszont éppen ellenkezőleg: belassított. Jelenleg valóban itt tartunk, vagy tartanak sokan a design-ban, de azért valami újítás igazán belefért volna. Persze voltak jó cuccok, de ezt szerintem már egyre nehezebb lesz eladni.

Az Artista nagyon kilógott a sorból: kifejezetten kínos volt az egész. Kosánszky Dóra rendben volt, és egy alkalommal még élénk színeket is használt. Egy bizonyos vevőkörnek biztosan nagyon jó lesz bespájzolni ebből a kollekcióból.

Luu Anh Tuan irtó jó, ezt onnan tudom, hogy néha közelről lehet látni a munkáit, és úgy tényleg meggyőzőek. De így a kifutón a csupa fekete ruhák nem igazán működtek.

A sok feketézés miatt el is gondolkoztam, hogy tényleg szuper ez a szín, meg biztonságos is, de hogy tényleg csak a kőgazdagok állnak meg akár egy pillanatra is az ilyen cuccok mellett, az tuti. Érted: ha már kiadok egy vagyont, akkor ne legyen már tökolyan, mint amit bármelyik csajboltban megkapok, igaz, kicsit egyszerűbb szabással. Ez mondjuk nem Luu Anh Tuanra, hanem inkább Nanushkára vonatkozik. Ennek így nincs értelme dizájnilag. Meg tényleg nem túl bátor hozzáállás.

A Use Unused csapata gyönyörű kollekciót készített, még színeket is használtak, de mielőtt teljesen meghatódtam volna, azért eszembe jutott Marc Jacobs pontosan egy évvel ezelőtti kollekciója. Mindenesetre mintha minden darabját nekem készítették volna, úgyhogy nagy baj nincs. :)

Csak ott a baj, hogy igazából ennek kellene a szintnek lennie, de sajnos a többség elmarad ettől.

Készítettem videót is, bevallom ez életemben az első. Elég szocik lettek a színek, meg rosszul írtam Luu Anh Tuan nevét, bocsánat. A Youtube cicózott velem, úgyhogy nem sikerült feltöltenem. Ideiglenes megoldásként letölthető. Annyiból jobb, hogy a teljes méretben meg lehet nézni.

A sztenderdnő minimum félhosszú hajú. Most, hogy én is sztenderdnő lettem, de ez az énképembe még nem égette bele magát, még mindig azzal bajlódom, hogyan fussak csatakos, lobogó hajjal, mert ugye elfelejtek hajgumit vinni. Ha a fitness terem, ahova járok, hajgumit osztogatna vagy tenne ki a recepcióra, én imába foglalnám a nevüket.

Szóval: ingyen hajgumit a a fitness termek vendégeinek!

Hogy ne legyenek annyira nagyok a költségek, itt is be lehet újítani egy szponzort. Csináltathatna ezekre valamelyik sportszergyártó egy-egy lifegő kis logóműanyagot, aztán hadd szóljon. Egy idő után tele lenne a város mondjuk Nike hajgumis nőkkel. Plusz imábafoglalással. Szerintem megérné.

A legutóbbi könyv olvasása közben (Bret Easton Ellis: Glamorama - igen, még csak most) tudatosult bennem, hogy totál sztenderd karaktereket képzelek el. Maximum a ruhájuk változik, de a legtöbbször jellegtelen, szockó figurák viszik a történetet. Ahogy végigvettem, rá kellett jönnöm, hogy valóban, gyerekkorom könyvillusztrációi és filmélményei teljesen rányomták a bélyegüket a képzeletemre. Nézzük csak:

A kisfiú

A kisfiú az teljesen olyan, mint a Négyszáz csapásban a rosszgyerek, csak kicsit gombszeműbb, a haja pedig olyan, mint a másik képen szegény magyargyereknek. Ez szinte sosem változik. Szegény végignyomta a magyar irodalomtörténet legrosszabb alkotásait, mint például a Kincskereső kisködmönt, meg a Légy jó mindhaláligot, a Pál utcai fiúkról nem is beszélve.

A fiatal férfi

A fiatal férfi karakterében  olyan, mint Robert Capa ezen a képen, annyi, hogy kicsit finomabbak, elnyúltabbak a vonásai. Kicsit, mint a Szomorú vasárnap c. filmben a zongorista. Legtöbbször ő szerepel a történetekben, már ha a régmúltban játszódnak.

Középkorú egyszerű családfő

Döbbenet, hogy ez a kép mennyire megmaradt bennem, pedig emlékszem, hogy nem igazán figyeltem oda, amikor kisgyerekként ezt a filmet láttam. Mondjuk ijesztőnek ijesztő volt, szóval azóta is ott van ez a fickó minden egyes apafigurában, főleg, ha lányos apáról van szó. A legutóbbi indiai sztoriban, a Beceneve Gogolban (Jumpa Lahiri) is ott bújkált, igaz Salman Rushdie-val összegyúrva.

A fiatal, szexi nő

A fiatal, vonzó hősnő - hacsak másképp nem utasít a szerző - szintén barna hajú, barna szemű, hosszú hullámos frizurával. Mint Gina Lollobrigida a képeken, csak életkorban a kettő között. Pont ilyennek képzeltem például a Párhuzamos történetekben (Nádas Péter) a nőt, aki az Oktogonon szenved. Többek között. Még a szoba elrendezése is hasonló volt a fejemben egyébként, mint a képen, mínusz ez a szőke asszony itt az előtérben.

Jövendőbeli feleségtípus

A jövendőbeli feleségtípus az a főhősnőknek a kevésbé vonzó változata. Lehetnek persze feleségek is, a lényeg, hogy inkább szépek, mint szexik. Mint a Liliomfi hősnője, csak kicsit amerikaiasabb vonásokkal. Ilyesminek képzeltem az Utas és holdvilág c. könyvben a feleséget. Bár ott volt egy kis Mad Men-es beütése is a figurának. Szőkeként pedig Grace Kelly vagy szintén a Mad Menből az egyik feleség típusa jelenik meg.

Nőfigurák a modernebb történetekben

A legvégére hagytam a legcikibbet. Én magam sem értem, de egyszerűen a nyolcvanas évek stílusában látom az átlagnői figurákat, hacsak nincs valami extrább miliő vagy részletes karakterleírás. De akár a teljesen mai történetekben is az van, hogy az első képen látható verzió jelenik meg fiatalabb nők esetében, csak barna hajjal, idősebbnél meg pont ilyen arca van az illetőnek. Halál ciki, de tényleg kiirthatatlanul ezek jönnek elő.

Remélem, a mai gyerekek és fiatalok már sokkal jobb karakterkészlettel rendelkeznek, leszámítva természetesen a megfilmesített verziók miatt bekövetkező végleges karakterfoglalást, mint például nálam az Amerikai Pszichónál, ahol már azelőtt láttam részleteket a filmből, hogy elolvastam volna a regényt.

Ahogy jeleztem, ezek a karakterek általában az első oldalaktól jelen vannak, aztán ha jön egy leírás, akkor legtöbbször megváltoznak. Ha viszont nem, akkor simán végigkísérik a könyvet. Mondhatnánk, hogy az ilyen nyolcvanas éves nők miatt jobb lenne, ha inkább mindig lennének leírások, de az az igazság, hogy én inkább kiegyezem velük, mert elképesztő módon utálom, ha hosszasan valakinek a homlokáról, meg a szemének ívéről kell olvasnom.

Kíváncsi vagyok, kinek milyen karakterek vannak a fejében. Mik a tapasztalatok?

A Kreatív Vélemény rovata irányából érkezőket üdvözlöm, remélem nem érzik majd totális időpazarlásnak, hogy idetévedtek. Hogy megkönnyítsem a keresgélést: a Szántó Balázs úrhoz intézett szavaimat itt olvashatják.

A hozzám hasonló Dexter fanoknak biztos nem újdonság, hogy a harmadik évad beharangozójaként Dexteres újságosstandokat állítottak fel az USA nagyvárosaiban, New Yorkban, San Franciscóban, Los Angelesben, Philadelphiában és Chicagóban.

Minden egyes terméken Dexter figyelt, ahogy az alább látható. Ez nem hátborzongató, mint a vérszökőkút a második évadnál, hanem már Dexter ikonikusságára és a minden bizonnyal már meglévő nagy rajongói bázisára épít.

Hát rám is építhettek volna, az tuti.

(via The Coolhunter)

Egy harvardi professzor, Anita Elberse szerint Chris Anderson long-tail elméletének van egy-két vitatható pontja. Például az, hogy a niche-/réstermékek számának növelésével az eladások száma is nő. A farok ugyanis a prof szerint bár egyre hosszabb, nem lesz vastagabb.

Sőt kutatásai szerint az egyes réstermékek eladási értékei nemhogy nem nőttek, hanem csökkentek. Az emberek egyszerűen a népszerűbb termékeket veszik és még csak nem is a minőség a döntő. Egyedül a többi fogyasztó figyelme számít. Ezenkívül a réstermékek csak a heavy usereknek jönnek be, akiknek már megvoltak a népszerűbb cuccok is.

Ezek alapján a professzor szerint az értékesítési stratégiának a mainstream termékekre és tartalmakra kell fókuszálnia. Az internet ugyanis igaz, hogy megváltoztatta az emberek vásárlási szokásait, viselkedésüket, döntéseik mechanizmusát viszont nem.

A réstermékek arra jók, hogy a cégek megkülönböztessék magukat a versenytársaiktól.

Ez szerintem elég frankó, sokkal hihetőbb, mint az, hogy ha sok Antony and the Johnsons-féle zenekart is árulsz a boltodban, majd többen fognak Antony and the Johnsons-féle zenéket venni. Van benne logika, de nem túl életszerű azért.

A Guardian újságírója mutatott rá arra, hogy mostmár minden bokorban street fashion blog terem, és mára természetes lett a paparazzószerűen zsizsegő bloggerek hada, főleg a divatheteken.

Sok médium állandó rovattá tette az ilyen blogokat (ahogy nálunk a cotcot), és van már olyan blogger, aki a ruhagyártó cégeknek adja el a kifejezetten a divatszerkesztőkről készült képeit, ugyanis leginkább ők azok, akik iránymutatóak a kifutók divatjának a mindennapokra való alkalmazásában. A lényeg, hogy annyira sok ilyen blog van, hogy létrejöttek már street fashion blogokat szemléző blogok is.

A Jezebel egyik bloggere szerint bár nagyon inspiráló lehet a street fashion, azért nem nehéz észrevenni, hogy valójában a magazinokban látható sémák termelődnek újra, kicsit szofisztikáltabb módon: itt is mindenki vékony, fiatal és cool. Azt is írja, hogy az egyediség keresése alapvetően a norma újrateremtését szolgálja, és hogy alapvetően mindenki ugyanúgy néz ki.

Ezzel szerintem semmi baj, hiszen az könnyen belátható, hogy egy-egy olyan társadalmi csoport van itt megörökítve, ahol alapvetően azonos ízlés szerint élnek és öltözködnek az emberek. Ez olyan, mint az emós, a gothic vagy a dark, csak éppen annyira eklektikus, hogy nehéz észrevenni az egyezéseket.

Nekem inkább az a fő bajom ezekkel a blogokkal, hogy tényleg ritkán láthatunk testesebb embereket, a Sartorialistnál is a legtöbben iszonyú vékonyak és a nők elképesztően magas sarkú cipőkben járnak. A pasik is olyan gazdag macsók többnyire, akiket az életben nem szólítanék meg. Eleve a nagyon divatos pasasokkal nem tudok mit kezdeni. Szerintem nem lehet őket komolyan venni.

A divattal, vagy inkább stílussal az a gond, hogy egy megfelelő élet is kell hozzá a pénztárcán kívül. Hiába áll jól valakinek egy tízcentis ördögi magassarkú, ha az ő kis mindennapi életében jelmezként hat. Ezek a blogok annyiban félrevezetőek, hogy szinte elhitetik veled, hogy a stílusosság csak stílus kérdése. Ez pedig hazugság, mert csak bizonyos körök és életkorok teszik lehetővé, hogy kibontakozz. Persze érdemes nézelődni, az sosem árt, ha szép dolgokkal találkozunk. De sose vegyük ezeket a képeket túl komolyan.