Vigyázat, divattémák!

Lányok, rossz hírem van. Iszonyatosan szép cipőket dobtak most piacra. A United Nude, amit egy Rem Koolhaas nevű építész alapított, hihetetlen jó kollekciót tervezett. Vagy ezt már mondtam, csak másképp? :) Úgy fájdítja a szívet, hogy az már fáj. :D Csak egy példa:

Van egy site, a Mrs. O, ami csak azzal foglalkozik, hogy Michelle Obama mikor mit vett fel. Tetőtől talpig megnézik és általában sikerrel kiderítik, hogy mi honnan van. Például viszonylag sokszor jelenik meg J. Crew-ban, ami olyan, mint a Zara, csak egy kicsit drágább. És gyakran vásárol online. Ahogy ő maga mondta: ”When you don’t have time, you’ve got to click.” Yepp.

Franca Sozzani, az olasz Vogue főszerkesztője, akinek a júliusi fekete számot köszönhetjük, a novemberi férfi Vogue-ban Arfikát tette meg központi témának, és a bevétel felét valamilyen afrikai ügy megsegítésére költi. Nem lesznek benne több száz, meg ezer dolláros ruhák törzslakókon, ami már önmagában pozitív. (Jezebel)

Ha így nézne ki a Nestea, nem tudnék ellenállni:

Asszem ezt nevezhetjük zseniális portfoliónak. Jó, gondolom klassz csapattal dolgozott együtt a pasi, mindenesetre ez a Philip Toledano tud valamit. Például ezt:

Plusz egy link Zsombornak a legutóbbi hozzászólásához kapcsolódóan. :) (Jezebel)

És ez lement tegnap a Tényekben, a biztonság kedvéért kétszer mutatva az esetet. Amikor elkezdődött az anyag, tisztára azt hittem, hogy mittomén... ráesett a pultnál felstócolt székekre és a kiálló széklábak felnyársalták, belefúródtak az arcába és helyben meg kellett műteni.

Ehhez képest az egész riport(ocska) arról szólt, hogy az ausztrál új-zélandi miniszterelnök eltanyált (ajánlom Nyelvész Józsinak ezt a kőkorszaki kifejezést), amikor kezet akart fogni egy gyorséttermi alkalmazottal. Aztán a mellette levő emberek felsegítették, és ő a megvalósult kézfogás után kiment az ajtón, mintha mi sem történt volna.

Ennyi. Hogy mik vannak, tényleg. És ez van annyira érdekes Bárdos András szerint, hogy lemenjen főműsoridőben! Akkor már inkább egy természeti katasztrófa. Olyat bármikor seperc alatt elő tudtak volna szedni. Tényleg nem értem.

Hadd másoljam be még a Tények.hu-ra is feltöltött beharangozó szöveget:

Elesett az Új-Zélandi miniszterelnök egy bevásárló közponban - aztán, mintha mi sem történt volna.Teljesen kész.
 

Voltam előző héten egy újabb eseményen a városhasználati projekt keretein belül, ez a The Room magazin új lapszámának beharangozó partyja volt. Csak ott volt a bökkenő, hogy sok ismerős volt és kevés fényképezgető ember, úgyhogy most nem vettem elő a kamerámat. Majd legközelebb. Azért ejtsünk néhány szót az eseményről és a lapról.

A parti

Az utóbbi időben a Merlinben vannak a lapindító bulik, ami jót tesz az eseménynek, mert a Gödör valahogy nem volt alkalmas erre. Ott legalábbis eszembe sem jutott, hogy egy kicsit is elidőzzek. A Merlinben viszont le lehet ülni, van nagy tánctér, szóval rendben van.

A mostani közönség jobb volt, mint a legutóbbi alkalommal valamikor tavasszal. Valahogy kevesebb anorexiás lányhordát és több normál fiatalt láttunk. A zene is inkább vicces akart lenni, de talán kicsit lehetett volna merészebb.

És hogy milyen volt emberek között lenni? So-so. Mivel lazább volt a hangulat, most bírtam. Azért túl sokáig nem voltam ott, de határozottan kezdek belejönni.

Egyébként nem direkt van, hogy csak ilyen helyekre jutok el. Mindig bekarikázom a furább programokat, de egy héten csak egyre van kapacitásom.

Az új lapszám

A fő téma ezúttal a Women Wonder. Ennek megfelelően a fő interjúk és riportok emblematikus nőkről szólnak, mint amilyen Rita Ackermann, Tóth Orsi, vagy éppen Cicciolina.

A divatsorozatok nagyon szépek, valahogy az őszi/téli lapszámokban talán a súlyosabb, gazdagabb ruhák miatt sokkal jobban szárnyalnak a készítők. A kedvencem ennek ellenére a Kovács Lehel által rajzolt Shooting Season c. sorozat.

A pr-cikkeket még mindig nem jól kezelik, azaz nem jelölik, hogy szponzorált a tartalom. Ettől eltekintve jobb olvasni az újságot, mert mostmár nem az van, hogy (szinte) minden szöveget Tóth Ali ír. Ezek az újonnan bevont emberek teljesen rendben vannak, értenek ahhoz, amiről írnak és a több hang megszólalása is kellemesebb, mint szegény Túlhajszolt Ali egyszemélyes előadása. Főleg a comic téma tetszett.

Szóval most sikerült a régi jó Room-os hagyományoknak megfelelően ütős lapszámot összehozni. Persze ne várjunk világmegváltást, bár lehet, hogy ez mégis az, hiszen végeredményben nagy szó, hogy egy nemzetközileg vállalható, vizuálisan szupererős magazin születik itthon félévről félévre. Remélem, hogy ez már csak egyre jobb lesz.

Mivel videót nem készítettem, kárpótlásul kigyűjtöttem két kedvenc számomat a Girls in Hawaii-tól, már azok közül, amik fenn vannak a Mixwit rendszerében. Plusz egyet a Design7-es videóban lehet meghallgatni. Úgy látszik, kezdek rákattanni az indy-re. Bambuláshoz ajánlom. :)

 

Annyira jó érzés, amikor zseniális emberekre bukkanunk, pláne ha nők! Számomra a legújabb felfedezés egy Sarah Haskins nevű Harvardon végzett csaj, aki egy TV-műsorban alapvetően reklámokat zsigerel ki hihetetlen humorral.

Van itt szó reklámokról, és egyáltalán mindenről, amit valamilyen formában a nőknek el akarnak adni.

A Feeding your Fucking Familyből például kiderül, hogy ha jól sikerül a vacsora, akkor minden oké, ha viszont elrontjuk, egyenesen egy Al Qaidás utánpótlást nevelünk ki. A vacsorával boldoggá kell tennünk a családot. De nem akármilyen boldoggá – buliboldoggá. Hogy mindenki táncra perdüljön. Satöbbi.

Vagy nézzük a joghurtreklámokat: a joghurt a nők hivatalos étele, ami bármilyen emberi, elsődleges tapasztalatot helyettesítően jó is lehet. Egyébként meg nem is igazi étel, sőt a joghurt minden, amire egy nőnek szüksége lehet. A köztes poénokat nem lövöm le, csak a reklámokkal együtt működik a cucc.


Kiemelt kedvencem a takarításos videó. Mindenképp ajánlom!
A kérdésem, hogy miért ennyire ritka az ilyesmi? Például tud valaki ilyen nőt magyarban? Tök kíváncsi lennék.
 

Kinek szimpatikus, kinek nem - én az utóbbiak körébe tartozom -, Gwyneth Paltrow a recesszió közepén indított egy site-ot a hihetetlen béna Goop néven. Mondanom sem kell, mire asszociálnak ezzel kapcsolatban a legtöbben.

A lényeg, hogy ez a hiperarisztorkratikus, világéletében elkényeztetett nő elmondja a hétköznapi halandóknak, hogyan lehetnek olyan kiegyensúlyozottak és szépek, mint ő.

Az első néhány jótanácsról lemaradtam, de kíváncsi voltam, milyen mondanivalója van mindenki kedvenc érzékeny könyvtárosnőjének. Én eddig egy olyan hírlevelet kaptam (mert valójában ezen keresztül juthatunk csak el a mannához), amiben ő Szőkesége vallási vezetőket, filozófusokat és egy pszichológust kérdezett meg arról, hogyan viszonyuljon pesszimista barátjához, és hogyan segítsen neki, és  egy olyat, amiben recepteket küldött. (Ez utóbbinak egyébkén a Jezebel stábja utánajárt és kiszámolta, hogy mennyibe is kerül az egyik fogás elkészítése: 43.40 fontba, azaz kábé 15 ezer forintba. Cool.)

E rettenet kapcsán felmerül a kérdés, hogy vajon hogyan zajlottak az előkészületek? Hogyan igazolták egymás és önmaguk előtt az oldal készítői, hogy ennek most nemhogy létjogosultsága van, hanem egyenesen elengedhetetlenül szükséges Gwyneth Paltrow személyes pozitív imázsa és a rajongókkal való kapcsolattartás erősítéséhez?

Egyetlen érthető magyarázatot tudok ennek az oldalnak a létezésére: már megvoltak az élő szerződések a különböző ruhamárkákkal és egyéb partnerekkel. Az ínséges időkben egyébként is nehezebb bevételt termelni, illetve ellensúlyozni a különböző befektetésekben jelentkező veszteségeket, még a végén nem lesz miből Louboutint venni. Szóval bele kellett vágni, úgyhogy elindult ez a cucc, amin keresztül G. P. maradéktalanul eljátssza minden hitelességét és az iránta érzett rokonszenvet. Enjoy it, babe!

 

Két felvetés kapcsán merült fel a blog szükségessége/szükségtelensége az utóbbi időben, és bár nem túl érdekes, hogy én személy szerint mit gondolok a kérdésről, mégsem tartanám meg magamnak. :)

1.

A Wired egyik újságírója írt egy olyat, hogy blogot írni már felesleges, mert a profik itt is átvették az irányítást. A top blogok listáján olyan nevek szerepelnek, mint a Huffington Post vagy a TreeHugger, lehetetlen felvenni velük a versenyt. Mostmár tökjó videó- és fotómegosztó site-ok vannak, bírja a rendszer sávszélességgel, ott van a Twitter is, mi kell még? “Lépj le! Menj Twitterezni!” – ez az üzenet.

Vicces ez így elmondva, de a Flickr, a Youtube és a Twitter önmagában nem elég. Szerintem csak akkor működnek ezek az eszközök, ha valaki már felépítette az olvasótáborát és az image-ét.

Azt mondani az átlagnetezőnek, hogy menjél Twitterezni és akkor majd jó lesz neked meg lesznek olvasóid is, olyan, mintha azt mondanánk a Kisszentbölöskényi Grunge Revival emlékzenekarnak, hogy adják annyiért a számaikat, amennyit a rajongók adnának értük. Ismerős? A gond csak az, hogy ez legfeljebb a Radiohead-kaliberű zenekaroknak jönne be.

2.

Persze tudom, hogy ez inkább egy gondolatkísérlet, de azért foglalkoztat mégis, mert már itthon is elkezdődött a blogtemetés, igaz más vonatkozásban. Keltnél, Doranskynál, a Kispadon, aztán több helyen felvetődött a téma, hogy a feed az új blog, a share az új komment.

Hát ez tényleg szuper, DE.

Ez inkább egy olyan levegőbepuszi, nem? Mint a kiállításmegnyitókon és ehhez hasonló helyeken, ahogy az ismerősök hátba lapogatják egymást. Most komolyan - tényleg annyira fontos ez? Nem mondom, én is szeretem, ha egy kiállításmegnyitón szerintem jófej emberekkel kedélyesen elvagyunk, de azért nem tulajdonítok ennek akkora jelentőséget.

Ha valaki infofreak, akkor kikaparja a saját információs gesztenyéjét és nem szorul mások megosztott feedjeire, meg egy-két szavas kommentjeire. Érdekes meg minden, nem vitatom, meg több szem többet lát. De hogy majdnem annyi időt vesz el egymás kurkászása, mint a geekségbe és rendre éjszakába nyúló szörfölés, az tuti. Plusz: tényleg lehet valaki annyira érdekes, hogy minden kattintását kövessük? Ez már a Friendfeed kapcsán is eszembe jutott. Túl sok ez már szerintem. És szintén a befutottak luxusa, a pórnépnek ez sem járható út.

Ahogy Pollner, úgy én sem temetném a blogot, meg a hagyományos hozzászólásokat. Biztos túl konzervatív vagyok, de én szeretek összefüggő szövegeket olvasni. Sokkal inkább hiszek a házibulikban is az olyan idegeneknek, akik jól megformált gondolataikat osztják meg velem, mint azok, akik csak átszellemült tekintettel hallgatnak és esetleg néha kiengednek egy rövid kis gondolatbuborékot a szájukból.