Elég amerikaiasnak, erőltetettnek tűnhet, de ha jól alkalmazzák, akkor üt: ez pedig a beszélgetőpartnerünk néven nevezése. Úgy jutott eszembe, hogy a portás a nevemet mondva köszönt el tőlem, ami teljesen meglepett: wow, létezem!

A metódust először egy praktizáló orvosnál láttam a gyakorlatban működni. A buliban, ahol megismerkedtünk, rögtön feltűnt, hogy egyrészt már a bemutatkozásnál nagyon odafigyelt, hogy legalább a keresztnév meglegyen, másrészt ezután már mindenkit a nevén szólított meg, sőt többször is beleszőtte az éppen érintett illető nevét a mondatba. Zseniális. Mindenkit rögtön kenyérre kent, azt mondanom sem kell.

És ezzel az odafigyeléssel nemcsak, hogy egy gesztust tett mindenki felé, hanem rögtön azt kezdted el megpróbálni felidézni/kitalálni, hogy őt hogy hívják. Azóta is emlékszem, pedig többet nem láttam.

Szóval egy-egy ilyen gesztus nemcsak, hogy irtó udvarias, de jelenlétet is teremt: biztos, hogy megjegyeznek, ha ezt sikerül normálisan kivitelezni.

Evidensnek tűnik, de a tapasztalat alapján egyáltalán nem az.

Kicsit hallgattunk, de közben munkálkodtunk. Itt olvasható (egyelőre röviden), mi történt mostanában.

A jót hamar megszokja az ember. Hát nem gondoltam volna, hogy ezt az új Gmail Template-re fogom mondani, ráadásul arra, amit választottam, de tényleg így van.

Végigkattintottam mindegyik választható sablont és elsőre biztos voltam benne, hogy vagy a korábbi beállításhoz legközelebbi, vagy pedig valamelyik tök minimalista megoldást fogom választani, erre tessék: a Tea House lett belőle.

Mégpedig azért, mert rögtön leesett, hogy azért kérdi, hol vagyok, hogy az itteni időzóna szerint állítsa be nekem a fényviszonyokat és ez nekem nagyon tetszett. A lényeg ugyanis, hogy a háttérben folyamatosan (vagy inkább rendszeresen) változik a nap járása, és ha az aljára görgetsz, egy kis állatka mindenapjainak mozzanatait követheted végig.

Az én jelenlegi hangulatomhoz abszolút ez passzol, pont ilyesmikre van szükségem. Mindenesetre egy újabb önmagamról alkotott prekoncepció dőlt meg.

A látható képen éppen meggyújtja az állatka a lámpást. Kész.

Többen is mondták, hogy mekkora hülyeség egy online site-ot a tévében hirdetni. De szerintem teljesen érthető és jól indokolható. Legalábbis akkor, ha például egy olyan szolgáltatásról vagy médiumról van szó, ami a tömegekhez szól. A nagy tömegek meg azért nem igazán használják a netet, vagy ha mégis, legfeljebb kapcsolattartásra.

Ők felmennek az Origóra vagy az Indexre, meg a mailboxukba, aztán szevasz. Nem fog eszükbe jutni, hogy "nahát, vajon milyen az online Népszabadság"? Ha nem olvasták korábban (rendszeresen), akkor ez soha nem fog felmerülni.

A másik pedig, hogy ha egy site rossz, mint amilyen a Nol volt, akkor nem nézeget vissza rá az ember, hogy vajon megcsinálták-e már. Onnantól a kapcsolat lényegében megszakadt. Ezért aztán igenis reklámidőt kell venni, és bemondani a tévében, hogy "Újdonság van!". Ha nem olvasnék szakmai blogokat, és nem lettem volna hivatalból feliratkozva az RSS-re, akkor máshogy nem tudtam volna róla.

Egyébként nekem tetszik az új site a sok gyermekbetegsége ellenére. Szerintem tökjól használható, könnyen el lehet rajta igazodni, és bár biztosan tényleg hat képernyő magas, működik, mert ha valaki lusta kattintani, akkor scrollozhat. Mert lényegében az oldal második felében a felső hányadban kis helyre becsomagolt tartalmak olvashatók kibontva. És egyáltalán: így kell kinéznie egy honlapnak.

A Gfk és a Tárki úgy döntött, hogy a szokásos Esomar kategorizálást megpróbálja helyettesíteni egy új rendszerrel, mert itthon ez kevésbé alkalmazható.

Kitalálták hát a következőket:

 Forrás: Kreatív Online

Szerintem is szükség van egy jobban megfogható kategóriarendszerre, főleg azért, mert nyilvánvaló, hogy nem feltétlenül az számít, ki mennyit keres, meg mije van, hanem hogy amit keres, mire tartja jónak elkölteni.

Nekem így a pálya széléről csak két dolog nem annyira kóser: az egyik, hogy ha már mindenki számára használható, komolyan vehető rendszert dolgoztak ki, akkor miért olyan elnevezéseket használnak, mint a "felső klasszik", meg az underclass? Ezek olyan munkacímszerűen lazázósak és olyanok, mintha én találtam volna ki őket. És ez most nem pozitívum.

A másik pedig, hogy biztos bennem van a hiba, de én nem látom a középosztálybeli családokat, meg az átlagcsaládokat. Még a városi alsóközépre tippeltem volna elsőre, de ott meg az van hogy budapestiek, meg fiatalok. Ezt nem igazán értem. Valaki nyissa fel a szemem.

Nem véletlenül ritkultak meg a bejegyzéseim, de ígérem, ez nem lesz tartós. Mindenesetre egyrészt valóban elgondolkoztam az internetfüggőségen és újra bemutatkoztam a konyhának többek között, másrészt az internetdoktor azt mondta amikor ritka alkalmakkor találkoztunk, hogy pihenjek.

Merthogy nekem ő a legmegbízhatóbb forrásom, ha a betegségekről van szó. És a New York Times szerint ezzel nem vagyok egyedül. Persze mindenki, vagy legalábbis a felhasználók háromnegyed része szörföl a szimptómái alapján a lehetséges betegségek után kutatva, de én, hát én mindig.

Az orvosok szerint ez egész hasznos, mert viszonylag értelmesen el lehet beszélgetni a páciensekkel a betegségekről, meg főleg a komolyabb betegségekben szenvedők számára nagyon fontos lehet a különböző eü-honlapok közösségének ereje.

A Microsoft szerint viszont ez nem feltétlenül hasznos, mert sokan, vagy legalábbis a szájberchondriások (igen, így nevezték el pár éve) egy kis fejfájás alapján rögtön arra következtetnek, hogy agydaganatuk van. Merthogy a legtöbben csak az első pár találatot böngészik át, ami csalóka, mert a durvább betegségekről értelemszerűen több bejegyzés, honlap születik. És ezért blablabla, azon dolgoznak, hogy a keresőjük valamennyire beleszóljon a folyamatba, segítsenek a felhasználóknak és a jobb találatok felé terelgessék őket.

Én eddig egyszer diagnosztizáltam félre magam, amikor arra kezdtem gyanakodni, hogy cukorbeteg vagyok. Még tesztet is vettem! Aztán kiderült, hogy egy egyszerűbb, de azért nem teljesen komolytalan ügy volt a háttérben. A második tippem volt, és be is jött.

Ha már itt tartunk, hozzám hasonló hipochondriásoknak ajánlom a következő szolgáltatásokat (ha esetleg még nem találtatok volna rájuk):

Betegszoba - ezen a közösségi site-on a felhasználók jelölgetik be, hogy milyen betegségüknek milyen tünete volt, és hogyan gyógyultak meg. Még több olyan van, amiről kevés gyűjtés született, de például az influenzások sok információt megtudhatnak, alternatív megoldásokkal együtt.

Aztán ha sem magunkban, sem a többiekben nem bízunk, de még mindig nem szánjuk rá magunkat egy dokira, akkor jó lesz az Orvostudakozó. Ott feltehetjük a kérdéseinket, a dokik válaszolnak, a többiek meg olvassák. Régen a MediCentrum mondta meg nekem, hogy "most rögtön menjek kórházba", de mára egész jó megoldások születnek nekünk, hipochondriásoknak.