Hogy ne pont egy Hír TV-vel foglalkozó poszt legyen itt egész hétvégére, nézzük meg együtt a kedvenc videoklipemet a The Knife-tól. Vigyázat! Konzervatívabb nézőink számára nem a legtutibb tartalom.

Az élet nehéz. Pláne ebben az országban, főleg ezekben a válságos időkben. Ráadásul még mindig a szocik vannak kormányon, nekünk innen már csak lefelé, kész vége. Igaz ez mindenre a gazdaságtól a morálig - senki és semmi nem marad érintetlenül.

Ez a magyar valóság a Hír TV szerint, ezt hangsúlyozzák az állandó eposzi jelzők (pl. a bukott pénzügyminiszter), a kiválasztott hírek, a riportok nagy többsége. A Hír TV-t nézve az az érzésed támad, hogy ennél már sosem lehetne rosszabb és szinte felhorgad benned a tettvágy. Mindezt a műsorok készítői ráadásul tényleg komolyan is gondolják.

Ezt tükrözi az Iskolapélda című műsor alcíme is, ami az, hogy  Összeomló közoktatás. (Elsőre nem is hittem a szememnek)

Mekkora már!

Aztán amikor majd jön Viktor, le lehet cserélni az alcímet mondjuk erre: Közoktatással a jövőért.

Bár ilyen egyszerű lenne.

Volt egy-két hete a New York Times-ban egy történet egy házaspárról, akik egyre inkább eltávolodtak egymástól. Az autista emberekkel dolgozó feleség azonban ahogy haladt előre a szakmájában és az autizmus spektrum egyre több rétegéből érkezőkkel is foglalkoznia kellett, elkezdett arra gyanakodni, hogy a férje autista.

Le is ültette egy asperger teszt elé, és már a kérdések megválaszolásánál érezték, hogy itt valószínűleg tényleg erről van szó, szaporodtak ugyanis az olyan kérdésekre az igenek, mint például: Gyakran beszél az Ön számára fontos speciális témáról még akkor is, ha mások láthatóan nem mutatnak érdeklődést? Frusztrálttá válik, ha nem ülhet a kedvenc székébe? stb. A pontszám 155 volt 200-ból.

Kérdezhetitek, hogy a felesége miért nem szúrta ki korábban, hogy valami nincs rendben? Egyrészt a pasas az udvarlás időszakában a legjobb oldalát mutatta, másrészt a furcsaságain csak nevetett a nő. Amikor azonban már együtt éltek, nem lehetett tovább rejtőzködni és kiütköztek a főbb, normál körülmények között negatív előjellel ellátott tulajdonságok: egocentrikusság, fura és ismétlődő szokások, a végletekig vitt speciális érdeklődési terület. Ezen túlmenően azonban egyre több és több ilyen dolog került elő a tarsolyból, ami kikészítette a feleséget.

Ezt eléggé érdekes lehetett újra összerakni, de gondolom sok házaspár kerül hasonló helyzetbe. Náluk a legfontosabb az volt, hogy a férfi mondja el, ha gondja van, mondjuk akárcsak az, hogy nagy a rendetlenség - ezt ugyanis korábban csak magában puffogva próbálta elintézni. Azonban idővel ez egyre jobban ment és az empátián is sokat sikerült fejleszteniük. Például amikor a feleség elmagyarázta, hogy azért van rendetlenség, mert két kisbabájuk van és a munka mellett már nincs energiája takarítani, a pasi eljutott odáig, hogy akkor segít neki. Jessz! Fel is írta a Best Practices naplóba, hogy "Rakj rendet, ne puffogj".

Aztán már egyéb dolgokkal is próbálkozott, így ha látta, hogy a felesége tök fáradt, elvitte a gyerekeket, hogy pihenhessen, vagy megmasszírozta a lábát. Ez nála eleinte gépiesen ment, de idővel valódivá vált minden ilyen gesztus.

Az a gyanúm, hogy ez minden normál ember esetében is így működik. Szóval ennek az üzenete, hogy végy egy nagy levegőt és legyél nagyvonalú - tutira beválik.

A Jezebel is foglalkozott a cikkel, ők azt írták, hogy most tök divatos lett az Aspergeres öndiagnózis, de mivel New Yorkról beszélünk, ezen egyáltalán nem lepődtem meg.

Érdekességképpen itt egy általános autizmus teszt. Természetesen ez nem helyettesíti a diagnózist, de elég érdekes.

Irtó régi ez az ötletem, nem is tudom, miért nem írtam le eddig. Lehet, hogy meg akartam valósítani?... Hát mostmár nem, úgyhogy közkinccsé teszem, hátha valaki lenne olyan jó, hogy megcsinálja.

Szóval az a gond, hogy az egészséges étkezést az iszonyú sok pénzen túl az iszonyú nagy szervezési igény is megnehezíti. Az egyik legnagyobb gond, hogy hol és mit egyél, ha a városban rohangálsz, de éhes vagy, viszont nem akarsz hamburgert vagy ehhez hasonló cuccokat benyomni.

Erre lehetne jó megoldás, ha lennének kis boltok vagy akár mobil standok, ahol frissen szeletelt almát, répát, uborkát, magokat, stb lehetne venni kis papírzacskóba téve vagy tálcára rendezve, nem annyira drágán.

Persze lehetne mindenféle méret- és árvariációkat kialakítani, valamint nemcsak a sebtiben bekapott falatokra kellene specializálódni, de ez lényeges eleme lenne a "szortimentnek". Az első kampányt legalábbis mindenképpen erre húznám fel. :)

Tudom, biztosan van már ilyen külföldön, de itthon nyomát sem látom.

Főként mostanában szeret a sajtó a felsővezetők bérezésével foglalkozni, már csak azért is, mert ez még a fodrászatban is sikertéma lehet. A Slate utánajárt, hogyan alakultak ki ezek a gigászi juttatások a versenyszférában.

Van az az alapvetés, hogy a CEO-k nagyon jók a szakmájukban és ezt a tudást meg kell fizetni. Másrészt meg kell akadályozni, hogy más cégekhez csábítsák át őket, ami alapvetően úgy érhető el, hogy szépen zsírosra kenik a pénztárcájukat. De mekkora bérrel lehet megtartani a vezért? Ennek megállapítására szolgálnak az összehasonlítások: más, hasonló cégek hasonló tapasztalattal rendelkező vezetőit veszik sorra, és a benchmark alapján megállapítják a jövendőbeli vezető javadalmazását.

Nade.

Gyakran előfordul, hogy a kompenzációkra szakosodott tanácsadók a CEO-jelöltnek kedveznek néhány további vastag megbízás reményében például azzal, hogy az összehasonlításba a magasabb fizetést kapó vezéreket veszik be.

Egy kutatás szerint azonban annyira nem durva a helyzet néhány kivételtől eltekintve, mert a bérezésben illetékes felügyelőbizottságok nem is hoznak annyira elszállt döntéseket. A gond csak az, hogy átlagosan minden dollár bérre fél dollár extra jut, ami ezekben a magasságokban már akár plusz 400 ezer dollárt is jelenthet. És ez már csak azért is gond, mert ahogy az egyik CEO-nak magasabb lesz a fizetése, idővel úgy követi azt a többi. És nő, nő, nődögél a vezérfizetés, amíg a rendszer engedi.

Szóval a sztori nem annyira ronda és izgalmas, mint gondolnánk. Az hozhatna megoldást a cikk szerzője szerint, ha a fizetéseket szorosabban kötnék a vezetett vállalat sikeréhez.

Ez egy állami vállalatnál mondjuk érdekesen hangzana, de most nem is erről volt szó. :)

Az állandó-kevésbé állandó netezés elég türelmetlenné és sikerorientálttá tesz minket, mindent egy pillanat alatt, a lehető legkevesebb kattintással akarunk elérni mindenféle gebasz nélkül. Ha csak kicsit tovább kell várni egy oldal betöltődésére vagy nem mérhető fel egy pásztázásra a lényeg, már megyünk is tovább.

Ez a mentalitás aztán az IRL mindennapokba is becsúszik és képtelenek vagyunk belátni, miért nem halad minden olyan gördülékenyen, ahogy mi azt elképzeltük. Különösebben nem babrálunk már pluszinformációkkal sem, egyre inkább kerüljük a lassú történéseket, tartalmakat.

Persze ha gondoljátok, átlépek egyesszám első személybe. :)

Én például már jó ideje a címeket és alcímeket sem olvasom el a szövegekben (bár ez lehet, hogy egyetemi vizsgaidőszakos maradvány), és azt vettem észre, hogy ha új alkalmazást telepítek, vagy új kütyüt veszek, egy pillanatig sem bajlódom a Readme-vel vagy a használati utasítással. Talán egyedül a gyógyszerek betegtájékoztatója maradt meg, de semmi másra nem vagyok hajlandó időt fordítani.

Ami azért lássuk be, elég lúzer hozzáállás, bár annyira nem kellemetlen, mert ritkán járok rosszul a "mindentbele" tempóval. Csak éppen baltával faragott a felhasználói arcélem, azt kell mondanom. Míg spóroltam az új macbookra, az egyik új feature-t, az automatort alig vártam, hogy használhassam, erre a mai napig nem tanultam meg, hogyan működik. Nem értettem meg ugyanis az első öt percben és úgy is végezte(m). A sort még elég hosszan lehetne folytatni, mert ez lett az általános.

Ti olvastok még Readme-t? Mennyire vagytok alapos felhasználók? Próbálgatás, tesztelgetés játszik?