Megint találtam egy cikket, ezúttal egy tanácsadó rovatban, ahol a jótékonykodással, PSR-rel kapcsolatban lehet kérdéseket feltenni. A téma a következő: egy nő a Dominikai Köztársaságba utazhat a cége költségére, és azt kérdezte a Slate állandó szakértőjétől, hogy ez mennyire problémás, ha neki fontos, hogy jófej turista legyen.

Az illető, Sandy Stonesifer szerint bár valóban megalapozottak az olvasó aggodalmai, azért elmehet, mert az utazásával mégiscsak segít a teljesen elszegényedett ország turizmusán.

Megosztott még néhány fontos alaptippet is:

1. A helyi közösségben költsd a pénzed. Azaz lehetőleg helyi ételt egyél és ne a McDonald's-ban vedd az egyeurós hamburgert (ejejj, ZaZie), helyi szállásadóhoz menj, vegyél helyi kézműves cuccokat, stb.

2. Fair árat alkudj ki a termékekre és a szolgáltatásokra. Ne adj túl keveset, csak mert szeretsz alkudozni, de ne adj túl sokat sem, mert azzal hozzájárulsz a helyi gazdaság torzulásához. Ha például tíz dollárt adsz a riksásnak, pedig csak egyet kért, idővel felmegy a riksás ára és a helyiek nem tudják többé megfizetni.

3. Ne adj pénzt a gyerekeknek, akik az utcán koldulnak. Általában az iskola helyett küldik ki őket az utcára, és ha megéri, akkor ez így is marad.

Mivel nem tudok sajnos túl sokat utazni, bevallom, egyáltalán nem foglalkoztatott a felelős turistaság témája, ezért számomra tartalmazott némi újdonságot az írás. Ha megnézem ezeket az ajánlásokat, végül is nem vagyok nagyon rossz, persze alapvetően azért, mert még mindig viszonylag csóró vagyok és az évek során csupán annyi előrelépést tapasztalhattam, hogy nem csillagnélküli, hanem egycsillagos szállodában szállok meg.

Gondolom, közöttetek sincs túl sok milliomos, és gyanítom, hogy nem a Hiltonban vesztek ki szobát, ha elmentek [insert cool place here], de mindig érdemes felidézni, mi ajánlott és mi ellenjavalt, ha jófejek szeretnétek maradni.

Van néhány szó, amit képtelen vagyok kimondani, amikor szükségem lenne rá. Tisztára, mintha valami ötvenhatos idős néni lennék, aki évtizedek múltán hazajött. Mostanában elkezdtem ezeket feljegyzetelni, hogy talán azzal, ha néha rájuk nézek, könnyebben eszembe jutnak majd a stratégiailag fontos pillanatokban.

Nálam ezek a szavak esnek ki mindig:

- pecsét (csak úgy tudom mondani, hogy stempel vagy jobb esetben stempli - mondom én, hogy öreg néni vagyok)

- skateboarder, ja vagyis deszkás, na

- ventilátor (ez aztán soha nem jut eszembe, most is puskáztam. mindig csak annyit mondok, hogy "a robot")

- a fogkefét és a fogkrémet szintén képtelen vagyok jól használni, állandóan felcserélem.

Eddig ezeket jegyzeteltem fel, úgy rémlik, hogy szerencsére nincs ennél sokkal több.

Nektek vannak ilyen szavaitok? Szavazás!

Ez a fő kijelentése annak a cikknek, amit most találtam.

A szerző szerint a nyomtatott (és akár az online) sajtó túléléséről szóló diskurzusban alig említik a szerkesztők fontosságát, pedig szerinte teljesen mindegy, hogy milyen jellegű az adott médium, ha egyszerűen a tartalom nincs rendesen megszerkesztve.

Szerinte nem a sajtó kapuőr szerepén kellene rugózni, mert inkább arról van szó, hogy az újságírók és az olvasók közötti közvetítő felület, aminek pedig vonzónak kell lennie az utóbbiak számára.

Egyébként Clay Shirky is azt írta egy korábbi cikkében, hogy az újságok szerepe nem merül ki a tartalomszolgáltatásban. (A public is not merely an audience. ... journalism is about more than dissemination of news; it’s about the creation of shared awareness.)

Visszatérve az eredeti cikkre: itt van egy link a New Yorkerből, ahol meg lehet nézni, hogy az egyik legnagyobb amerikai újságírólegenda, Raymond Carver írását hogyan kellett megszerkeszteni, mielőtt nyomtatásba került. Nagyon tanulságos.