Amikor megláttam Budai Bernadett rosszullétének hírét az Index címlapján, rögtön kattintottam, mert kíváncsi voltam, hogy feltettek-e valamilyen videót vagy fényképet. Na nem azért, mert annyira meg akartam nézni, hanem mert nagyon érdekelt, hogy hogyan kezelik a témát.

Megkönnyebbültem, amikor nem találtam beillesztve semmit. Persze azért nem állták meg: rövid időn belül már címlapon láthattuk, ahogy Gyurcsány Ferenc a karjában tartja a kormányszóvivőt (az MTI-nek köszönhetően).

Nemsokkal azután odakapcsoltunk a Hír TV Híradójára (ezt tesszük, ha kell egy kis adrenalin). Egy kisebb összegben fogadtam volna rá, hogy ők majd kihagyják a beszámolóból a jelenetet: valamiért azt gondoltam, hogy majd azzal fognak protestálni, hogy ők ugyan nem járulnak hozzá Gyurcsány Ferenc személyes pozitív imázsának építéséhez, meg ehhez hasonló (egyébként) hülyeségek. Hát sajnos csalódnom kellett.

Körülnéztem a neten, már mindenhol körbejárt a hír, de csak nagyon kevesen voltak korrektek, köztük volt például a Hírszerző, mely csupán egy rövidhírt szánt a dologra. (Hát ez nem jött össze végül)

Egyébként az MSZP pártoldala sem állt a helyzet magaslatán, mert ők maguk is feltettek képeket az esetről, ami nagy hiba volt.

Szerintem minden korrekt sajtóorgánumnak maximum említés szintjén, szűkszavúan kellett volna foglalkoznia a témával, mindenféle fotó és mozgókép nélkül. Etikátlan valakit úgy megmutatni nyilvánosan, hogy nem, vagy nem teljesen van öntudatánál.

Shame on you.

Ahogy elkezdtem gyűjteni a miszcellániákat, a szokásosnál is több Jezebel-forrású hír jött össze, úgyhogy most különválasztom őket a többitől.

A FigyelőNeten találtam a hírt egy DABA girls nevű blogról, amit a gazdag bankárok női kezdtek el írni, elsírva, hogy milyen módon változott meg az életűk a recesszió miatt. Nos, amire nem számítottak: a környezetük ennek nem igazán örült. Volt, akit elhagyott a bankárja, volt, akitől lehet, hogy el fog válni. És volt olyan, akit kirúgtak a power-munkahelyéről. Még csak pár posztot olvastam tőlük, szóval nem alakítottam ki véleményt, de kicsit sajnálom őket. (Jezebel)

Kutatások szerint az anyukák hihetetlen módon dühösek az apukákra. Van, aki többször legszívesebben likvidálná gyermeke apját, van, aki folyamatosan mérges. Az okokat könnyen ki lehet találni: a felelősség nagyobb része rájuk nehezedik, a párjuknak fogalmuk sincs, mit kellene a ház körül tenni, vagy hogy mire van szüksége a gyerekekeknek. Az eredeti cikk szerzője szerint a full-time dolgozó anyukáknak a feje tele van a gyerekkel kapcsolatos információhegyekkel, ami miatt aztán ők a gyereknevelési lexikonok, míg férjük/élettársuk csupán egy kis brosúra. (Jezebel)

Asszem eddig csak egyszer írtam arról, milyen gyakori az irakban szolgáló amerikai hadseregben, hogy szexuálisan zaklatják a férfiak a női katonákat. Ez a probléma már akkorává duzzadt, hogy muszáj lett tenni ellene és akciókat indítottak. Talán ennek köszönhetően jobb lesz a helyzet, például több eset derül ki. A szexizmus egyébként nem csak abban mutatkozik meg, hogy a katonák megengedik maguknak, hogy matracként használják a bajtársaikat, hanem volt például egy olyan eset, amikor egy nőnemű katona megmentett tűzharcban két hímneműt, és ahelyett, hogy megköszönték volna, nem tettek semmit, sőt az egyik azt nyilatkozta, hogy: “Hámmemé'? Csak a munkáját végezte.” Seggfej. (Jezebel)

Egyre többen házasodnak terhesen, ezt mutatják a kismamás menyasszonyi ruhák eladási statisztikái is – az Egyesült Királyságban. De gondolom, ez más országokban is így van. (Jezebel)

Ha már előre rettegtek, hogy be fog jönni a divatba a kilencvenes évek, nézzétek meg ezt. És rettegjetek mégjobban. (Jezebel)

Szex-szel operáló Calvin Klein reklám: én leírtam a márkát. Pedig a cuccaik jók. Ez van. (Jezebel)

Obama lányai miatt divatba jöttek a fekete kislányok. A márketingesek legalábbis elkezdtek rájuk építeni. (Jezebel)

Clive Owen és az aranyszínű csuka. Hihetetlen, de nagyon jól áll neki. (Jezebel)

+1: Egy külföldi NANE nagyon jó kampányt talált ki: egy sminkkészletet osztogatnak, ahol a különböző színű festékek a bántalmazás különböző formáihoz vannak rendelve. Az üzenet az, hogy "Ne rejtsd el az igazságtalanságot. Mondd el." (Jezebel)

A Readwriteweb-en írta az egyik szerző, hogy már túlzott mértékben eluralkodott nemcsak a fotó/videófetisisztákon a dokumentálási láz, hanem mindenki inkább az események rögzítésével foglalkozik, ahelyett, hogy átélné a pillanatot.

Ez a kép mondjuk elég hatásosan támasztja alá az állítást:

(Bár zárójelben megjegyezném, hogy a sok kamerától úgysem lehetett volna látni, tehát ebben a szituációban a mobilkamera alapvetően egy kiterjesztett szemként funkcionált.)

Persze azért igaza van a cikk írójának, nem szállnék nagyon vitába, velem is gyakran előfordul, hogy nem veszem elő a kamerámat, igaz inkább némi tévesen értelmezett szemérmesséből, mint az elveszett pillanatok miatti aggodalom miatt.

Mindenesetre sok éve foglalkoztat az emberi percepció elégtelensége és mindig bosszant - ez még a tinédzserkoromból maradt meg, persze. Ráadásul a családom antitálentum ezen a téren. Körülbelül három szülinapom van rendesen megörökítve, a tinédzserkoromból kábé tíz kép maradt fenn, amiből négyet a szokásos éves középiskolai haknifotós készített az osztályról. A fennmaradó hatot a szalagavatómhoz és a tablóképemhez lehet kötni, és ezt nagyon sajnálom. Ezért az én jelszavam ebben a kérdésben: fuck living, just shoot!

Persze én egy extremitás vagyok - ha valakinek az enyémnél jobban dokumentált a gyerekkora, annak a következőket ajánlom:

- ne fotózz/videózz meghitt vacsora alatt, legfeljebb előtte vagy utána

- ne tedd ugyanezt az első pár randin

- ne dokumentáld a baráti beszélgetéseket, azt csakis emlékezetből tedd!

És persze twitterezni sem ér real-time.

Ha esetleg valaki nem a Bloggerunióval kelne-feküdne: tök sok új poszt íródott, sok új banner készült, két hónaposak voltunk és minden szuper. Részletek a szokásos helyen.

Grafikusi segítségre továbbra is szükség van, és természetesen várjuk a további civileket és bloggereket. Csatlakozni a bloggerunio@gmail.com-on lehet.

Mostanában mindenhol látni ezt, és bár nekem annyira nem tetszik, főleg ha webkettes guruk használják, azért ideteszem. Mert azért az tény, hogy nagyon bírom a Jezebelt. 

Már mindenre van megoldás, ha például művész szeretnél lenni. Festővé, fotóssá, zenésszé válhatsz, hiszen ha ügyes vagy és nem annyira rossz, megtalálhatod a közönségedet. A leleményesség hazájában pedig számos szolgáltatást igénybe vehetsz, ami segít az utadon.

Ha például nagybetűs Író (itt: bestsellerista) szeretnél lenni, már csak arra sincs feltétlenül szükség, hogy te írd meg a könyvet: rengeteg, a szakmában csak "négernek" hívott névtelen író várja, hogy kipengesd a pénzt egy könyvért, tetszőleges témában.

Miután kész a könyv,  ugye kéne pár jó kis ajánlószöveg a borítóra, hogy menőnek tűnjön. Igaz, hogy nem a New York Times kritikusától, de mostmár simán szerezhetsz azt is, az erre szakosodott Blurbings.com-ról. Tizet ingyen kapsz (!), szóval hülye lennél nem kihasználni.

A gond már csak az, hogy kéne, hogy a kritikusok írjanak is róla. Semmi gond! Küldd el a könyved a bérkritikusokhoz, több lehetőséged is van ráadásul, 50 és 125 dollár között már 15 napon belül megérkezhet az értő kritika, igaz, azt senki sehol nem olvassa el. De beajánlónak esetleg elcsúszhat...

Vannak még ugye az elengedhetetlen dedikálások, ami az olvasóval való személyes kapcsolatteremtés és az eladásösztönzés alapeszköze. Ha valamilyen csoda folytán elérték a hatásukat a bérajánlók, akkor már azt sem kell elintézni, hogy az Alexandra szervezzen neked közönségtalálkozót: online simán elvideócseveghetsz az olvasóddal, mutatván neki a frissen dedikált könyvet. Mesés!

Amikor megjelent nálunk a Sports and Style, azt gondoltam, hogy egy amolyan külföldi mintára vaskos, színvonalas, elitista kiadvány érkezett meg hozzánk. Ehhez képest egy eléggé magyar ízű lapot kaptunk, ami nem is lenne gond, ha a tartalom lokalizálása, azaz magyarra fordítása nem rosszul kivitelezett és ízléstelen fotósorozatokat jelentene többek között.

De kezdjük az elején, az alapkoncepciónál. Elsőre nem volt számomra egyértelmű, hogy tényleg indokolt egy olyan magazin létezése, ami a sportolókat és a divatot párosítja egymással. Miért fontos, hogy sportolókat lássunk Armaniban? Ja, mert általában nem Armaniban, hanem susogósban látjuk őket? Vagy netán az lehetett az elgondolás, hogy a sport márpedig háttérbe van szorulva és sportolót legfeljebb évente kétszer tesznek bele (joggal – a szerk, azaz én) a divatmagazinokba és nincs egy hely, ahol elmondhatnák, mi vezetett a jachtos, ízléstelenékszeres jelenükhöz? (Tisztelet a kivételnek, ha van). Az mondjuk tény, hogy ez egy zsírpapírszerű sportmagazinban nem igazán hatásos egy mélyinterjú, és nem illik az Armanihoz sem.

Azt hiszem, mindegyik felsorolt szempont az okok közé sorolható, ami a lap létrejöttét illeti. És végülis miért ne? Kell egy hely, ahol a sportolók végre szusszanhatnak egyet és nemcsak melegítőben, hanem szép ruhákban is piedesztálra emelik őket.

Miután elfogadtuk ezt a formátumot, lássuk, milyen a tartalom. Nos, hogyismondjam: kizárólag sportbuzik számára vonzó, szerintem. Olyanoknak jó ez, akik izgalomba jönnek, ha a teniszről, golfról, úszásról, kosarazásról olvashatnak, és könnyel telik meg a szemük, ha visszaemlékeznek Janics Natasa olimpiai győzelmére. Nem tudom, tényleg annyi ilyen ember van itthon, hogy ez megérheti? Hááát….

A cikkek egy része a külföldi anyalapból származik, egy részét pedig mi magyarkák készítettük el. A külföldi nekem nagyon idegennek hat, de ebben nem vagyok hiteles forrás, mert nekem a versenyszerű sport már önmagában teljesen idegen és utoljára nyolcévesen lelkesedtem, ráadásul olyanért, akitől aztán az összes díját elvették doppinghasználat miatt.

A magyar pedig… nekem soknak tűnik ez az ajnározás. Hőstörténeteket olvashatunk itt, ahol Nick Hornbytól, mint prózaírótól, nem pedig mint írótól idéznek, meg szuperlatívuszokban beszélnek a riportalanyról. Aki hős is, meg minden, tényleg, de ez így kicsit olyan, mint egy klubújság – totális belügy az egész. És itt nem az a gond, hogy ez egy réteglap, hanem, hogy a sportolók szeretgetésével vannak tele az oldalak, ami természetellenesnek hat. Persze lehet, hogy csak én vagyok elfajzott és cinikus, aki nem tiszteli az „értékeket”.

A vizuális kivitelezésről is hadd ejtsek pár szót: az sajnos csapnivaló. Nem akarom bántani a fotóst, meg a stylistot aki a sorozatokat készítette, mert újra átélhettem a kilencvenes éveket és az néha jó, de azért a technikai tudáson túl érdemes stílusérzékkel is rendelkezni. Menthetetlennek tűnnek, de tanácsként talán megpróbálkozhatnak a következővel: lapozzák fel honfitársaik sorozatait a normál divatlapokban, és tanuljanak. Ezt tudom javasolni.

Egy dolog mondjuk szuper volt  a lapban: sokoldalas riportot készítettek egy paralimpikonnal, akinek a keze sérült, és ezt nem takargatták el (minden képen). Ezért a döntésért gratula. A többiért: hát... minden jót. :))