Nem gondoltam volna, de ahogy átpörgettem, meg is vettem a Sartorialist képeiből összeválogatott könyvet, ami ugyan tavaly jelent meg, ez azonban nem zavar abban, hogy beszámoljak róla.

A könyv négy év termését gyűjti össze, 2005-től 2009-ig. Elég gondosan van megtervezve, és -szerkesztve, nem kis munka lehetett az összeállítása. Többségében szöveg és jelölés nélkül láthatók a képek, némelyik fontosabb anyaghoz egy-egy rövidebb kommentárt is fűzött a szerző, Scott Schuman. 

Hogy mi értelme van valamit megvenni, amit egyébként bármikor végigpörgethetsz az interneten? Egyrészt ezek a képek rendesen ki vannak válogatva (bár néhány kedvencem kimaradt), valamint a könyvformátumnak megvan az az előnye, hogy ha megjegyezted vagy megjelölted, hol van a kedvenced, gyorsan odatalálsz. Nem kell görgetni, nem kell Readerben vagy más helyeken vesződni vele. Lapozgatva pedig gyorsabban lehet haladni, ugrálni egy-egy kép között.

Olyan ez, mint egy ötletkatalógus, ami jó esetben inspirál és új próbálkozásokra, valamint arra sarkall, hogy kicsit elengedd magad, és merj valamilyen lenni. Ebben az értelemben olyan, mint egy jól sikerült külföldi utazás, ami szintén ezzel jár. Ilyenkor gyorsan ki kell használni a helyzetet és valóban változtatni, amíg még tart a lendület.

Nem tudom, lehet-e kapni a könyvet itthon, de biztosan rendelhető. Érdemes!

Közben megmutatok pár kihagyott kedvenc képet.

Találtam egy Tumblr-blogot, a Shit my Kids Ruined nevűt (via Cup of Jo), ahova a szülők beküldhetik annak képes bizonyítékát, mit tettek tönkre a gyerekeik. Néha egészen megdöbbentő az eredmény, a következő kép például öt perces "munka" eredménye.

Asszem tényleg ez az egyik leghatásosabb születésszabályozó eszköz ma a piacon. :)

Amerikában és persze lehet, hogy másutt is a művészeti gyűjtemények kilencven százaléka adományokból jön össze, ezért nagyon fontos, hogy jó viszonyt ápoljanak az intézmények vezetői a potenciális ajándékozókkal. Ennek részét képezi az is, hogy nagyon szépen kell nemet mondani, nehogy az illető megsértődjön.

Ami miatt általában visszautasítanak egy felajánlást: nem illeszkedik a múzeum profiljába, duplázódást jelentene, nincs jó állapotban, vagy éppen nem teljesen makulátlan a múltja - például nem teljesen biztos, hogy ki is a tulajdonosa.

Nemcsak gyűjtők ajánlanak fel alkotásokat a múzeumoknak, galériák és művészek próbálják így emelni az árat és a renomét, de persze az is gyakran előfordul, hogy a módosabb emberek az adományozás által próbálnak adócsökkentést elérni.

Van olyan, hogy a múzeumok az egyszerűbb megoldást választják, és az óvatos "nem" helyett befogadnak egy egész kollekciót egy-két arra érdemes munka megszerzése érdekében. A gond csak az, hogy ez nem folytatható a végtelenségig, hiszen a raktárhelyekből sosem elég, és az "ingóságok", ahogyan a felesleges alkotásokat nevezik, csak foglalják az értékes helyet. Ezeket egyébként el lehet adni pár év után, de általában nem sok pénzt hoznak.

Nemet mondani azért is nehéz, mert azon túl, hogy meg lehet bántani vele az adományozókat, hamis reményeket is lehet bennük kelteni, ha nem elég határozott a visszautasítás. Így történt ez a Clevelandi Múzeum kurátorával is, aki egy Rembrandtnak tulajdonított, de valójában nem általa festett festményt kedvesen azokkal a szavakkal utasított vissza, hogy a múzeum nem kívánja megvenni "a Rembrandt festményt". Évekig magyarázkodhatott, mert a felajánló természetesen az ő szavaival próbálta legitimálni az alkotás eredetét.

A lényeg tehát, hogy nem szabad rögtön nemet mondani, de egyértelműnek, határozottnak kell lenni. 

Kíváncsi vagyok, nálunk mi a helyzet. Én a kritikátlan körüludvarlásra tippelek.

Pár hónapja bukkantam rá egy fotóalbumra, amiben nigériai, többségében horrorfilmek forgatási szüneteiben készült képek voltak. Nollywood a címe, Pieter Hugo fényképezte. (A művésznek van egyébként egy másik, klassz sorozata is, ahol háziasított hiénákat és gazdáikat gyűjtötte össze.)

Akkor tudtam meg, hogy Nollywood, azaz a nigériai filmgyártás a világon az egyik legnagyobb. Az Independent most részletesen is foglalkozott a témával a Cannes-i fesztivál kapcsán, ahol egy nigériai filmet, a Screaming Mant fődíjra jelölték.

Milyen állapotban van most Nollywood?

Annak ellenére, hogy a nigériai filmek nagyon népszerűek Afrikában, recesszió uralkodik az iparágban, havonta egy mozit be kell zárni. Ennek oka egyrészt, hogy a jegyek túl drágák, másrészt pedig egyre jobban terjednek a másolt DVD-k.

A nigériai filmgyártás 18 éve robbant be, amikor megjelentek a digitális kamerák - meglehetősen leegyszerűsödött a forgatás, és így ellepték a piacot a "mikrohullámúnak" nevezett filmek, amiket kevesebb mint egy hónap alatt lehetett elkészíteni. Ennek köszönhetően Nigéria India után a második a legyártott filmek számát tekintve, megelőzve Hollywoodot is.

A fő témák: korrupció, drogok, embercsempészet, vagy éppen a boszorkányság.

A filmek egyrészt egy fizetős TV-csatornán, a MultiChoice-on keresztül, vagy a terjesztett másolt DVD-ken jutnak el a közönséghez. Kenyában a földi sugárzású csatornákon is adnak nigériai filmeket, itt viszont komoly konkurenciát jelentenek az indiai filmek, mert itt történelmi okokból sok indiai származású ember él.

Sierra Leonéban is nagy a nigériai filmek rajongótábora, de Afrika valamennyi részén szívesebben nézik ezeket az emberek, mint a hollywoodiakat.

Ha a filmeket nem is, de a linkelt fotósorozatokat nézzétek meg, megéri.