Nem tehetek róla, ezek a hírek jönnek szembe velem: a BBC elindított egy website-ot Thread néven, ami csak és kizárólag az etikus, azaz fair trade divatról szól.

A honlap alapvetően egy divatreality-hez kapcsolódik - ahogy én látom - , csak éppen a BBC-hez illő módon valódi helyszíneken szenvedhetnek az egyébként privátban divatőrült jelentkezők. Április 22-én indul, ha ez egyáltalán bárkinek releváns.

Mindenesetre érdemes végigmenni az oldalon (flash és html verzió is van btw), egész jó kiindulópont, ha valóban érdekel valakit a téma.

Széljegyzet:
A recycling mostanában itt is megy, de valahogy unalmassá vált. Talán azért, mert mindenki ugyanazt csinálja: a Retrockban és a hozzá hasonló helyeken például általános, hogy szétkaszabolt ruhák és pólók vannak szinte véletlenszerűen összevarrva (bár némelyik még tetszik is nekem), aztán ugye itt vannak a ponyvatáskák, amik tényleg viccesek, de nekem az etikus divat nem jön be, ha látszik a ruhán, hogy a kutya szájából volt előhúzva eredetileg - és a designer nem tett hozzá érdemben a második végeredményhez.

Most bezzegezek, amit utálok, nade hol vagyunk mi ettől?:




















(junky styling)

Az egyik kedvenc street fashion bloggerem, Scott Schuman új akcióba kezdett: rendbe tesz egy egyébként nagyon jó alapanyag művészdiákot. Elsőként csak felfigyelt rá, aztán a lány leszólította, és mondta neki, hogy bírja a blogot. De sehogy sem tetszett Scottnak az összhatás, főleg a lány csizmája miatt. Meg a haja is túl hosszú. És a ruhájának a nyakkivágása is előnytelen. Ezért most először úgy döntött, hogy rendbe hozza a lányt, és elviszi néhány olcsóbb, de már értékelhető design-t nyújtó helyre.

Sokan tiltakoztak, mert szerintük ezzel a lényeg vész el, de Scott azzal reagált, hogy szerinte éppen ellenkezőleg: pontosan azért kezdte el fényképezni a pasikat az utcán, mert nem inspirálták a férfimagazinok, viszont szeretett volna stílusosabban öltözni. Ő volt tehát az "átváltoztatjuk" rovat első alanya. Azóta sokan jelezték, hogy ilyen hatással volt rájuk a blog, tehát innen már tényleg csak egy lépés a mostani akció.

Kíváncsi vagyok, milyen lesz az eredmény, de biztos nem lesz nagy meglepetés, mert a lány eleve nagyon jól néz ki.

Angliában egy új valóságshow-t indítanak a közejövőben, aminek a lényege, hogy megpróbálják rekonstruálni a többségükben Ázsiában működő sweatshopokat, azaz az embertelen körülmények között termelő ruhagyárakat.

A jelentkezők öt napon át fognak dolgozni 60 órában a londoni Covent Gardenen berendezett kvázigyárban.

A cél a napi 15 penny fizetés, a néhány fontos pólók, a nagy világmárkák viszonyának felmutatása.

Figyelmet és vitát biztosan generál. Néhány ökobrand forgalma nő. Egy-két napig kevesebb Zara felső fogy. Ennyi.

Úgy tűnhet, hogy ellentmondásban vagyok az előző posztommal, de többek között azért nem hiszek a kezdeményezésben, mert nem hiszek a távsegítségben. Nem hiszek az Amnesty Internationalben, a Greenpeace-ben, és nem izgat annyira, hogy mi történik tőlem többezer kilométerre. Sokkal inkább hiszek abban, hogy lokálisan kell cselekedni.

Persze mondhatjuk azt is, hogy egy ilyen sweatshop-szimuláció legalább figyelemfelkeltő, és felfogható egy kampányként. De nem hiszem, hogy lesz lényegi hatása.

Az Elle Dekor ugyan lakberendezési magazin, mégis hasonló problémák teszik tönkre, mint amik a női magazinok esetében is jelentkeznek, de az utóbbiakat mégsem dönti romba – legalábbis általában. Ugyanis szerintem a Glamour is elkezdett lecsúszni, mert túlságosan is hallgatnak az olvasók szavára.

A női magazinok ellentmondásosságát hónapokig lehetne részletezni, de most az a szempont érdekel elsősorban, hogy az olvasóik hogyan - illetve hogyan nem - oldják fel a kognitív disszonanciát, ami annak nyomán keletkezik, hogy ezek a magazinok tele vannak skizofrén cikkekel és megfizethetetlen termékekkel.

Ezt a legtöbben elfogadják, és megveszik őket, aztán slussz. Nem lesznek se többek, se kevesebbek ettől. Sokan azonban hőbörögnek és olvasói leveleket küldözgetnek, hogy ugyan miért többmilliós a bemutatott áru?

Kinek írják ezek a cikkeket? – teszik fel a naiv kérdést.  Tényleg, kinek is? – gondolkoznak el a szerkesztőségben. Lehet, hogy tudják a megfelelő választ, mégsem adják meg az olvasóknak, hanem inkább kísérleteznek az olcsóbb megoldásokkal:  Teljes szett 15 ezer forint alatt!, Rendezze be fillérekért, stb.

De valóban ez a jó út? Tényleg bele kell törődni, hogy Magyarországon vagyunk, másképp úgysem megy? Hova vezetnek az olcsójolánok?

Én úgy érzem, hogy az ilyen magazinoknak nem az életről kell szólniuk. Közük sincs a valósághoz, dehát ez így van rendjén. Ha női magazint/divatlapot/lakberendezési magazint veszek, azt akarom tudni, hogy merre tartunk. Ha csak öt év múlva látom a magyar boltokban az utánzatokat, akkor öt év múlva. De addig is azt szeretném látni, hogy mások mit alkottak, mi az, ami később az életünk része lesz. A valósághoz ott vannak a közéleti, és az ismeretterjesztő lapok.

Éppen ezért egy női magazinok számon kérni, hogy Pradát vagy Miu Miut mutat be Mayo Chixs és Saxoo London, vagy ha már az Elle Dekornál voltunk, Philippe Starckot és Tord Boontjét a Kika meg a Domus kínálata helyett… az azért überciki. Kiskegyedet az ilyennek, ne “kiskegyesített” Glamourt és “otthonosított” Elle Dekort.

 

Hogy ne legyek teljesen negatív, összegyűjtöttem pár olyan példát is (online) divattervezői arculatra, melyek némi bizakodásra adnak okot. Világklasszis oldalt nem találtam, de vannak jó megoldások. Ami általánosságban véve elmondható, az az, hogy a divattervezők nem élhetnek flash és intró nélkül. Egyetlen olyan oldalt találtam, ahol videót használnak, sosem találnátok ki, hogy melyik tervező neve alatt fut. Az áttekintésben kialakítottam egy olyan csoportot is, ahol olyan oldalak szerepelnek, amik ugyan jók / elmennek, de leszakadás veszélye fenyegeti őket.

De menjünk csak szépen sorjában.

Sajnálom, de "Kattival" kell kezdenem. Mondjon róla bárki bármit, ő megkerülhetetlen szereplője a magyar divatéletnek, ráadásul elképesztő érzéke van a marketinghez. A honlapja is színvonalas, csak az a nagy baj vele, hogy itt is minden flash alapú. Ráadásul ahogy több tervező oldalán tapasztaltam, itt is halászni kell a menüpontok után. Ez valami pszichikai hadviselés része lehet: felajzani, elbizonytalanítani a potenciális vevőt - meg tudom szerezni? Sikerülni fog? Vagyok elég ügyes és leleményes e Nagy Divattervező oldalának használatához? Nos, nem mindig. De ha elég türelmes és leleményes vagy, talán sikerül végigkattintanod az oldalt. Ezt látjuk az intró után:

























És így mutatják be a kollekciókat:



























(Ezt a modell lányt egyébként pont tegnap láttam dohányozni a Moszkvánál. Ejjnye.)


A második pozitív példa a La Nerella. Természetesen ez is flash, ráadásul ronda a nyitóoldal, de a kollekciót viszonylag értelmesen mutatják be. Nincs sok sallang, igaz túl sok fantázia sem. De pont ilyen a márka is, nem? Bármikor megvenném szinte bármelyik ruhát. Ez a letisztult ízlésű, de szolid kőgazdagok márkája.































A harmadik pozitív példa a Use Unused természetesen. Örülök, hogy mostmár mindenki szereti őket, én sem vagyok kivétel. Az oldal szép, és ugye most az itt a fő szempont, de a többihez hasonlóan nehezen használható. Sőt, nem igazán használható. Itt is van intro:



























Ez is flash, itt is rohangálnak a ruhák, és kapkodni kell, mint legyek után. Ember legyen a talpán, aki normálisan végig tudja nézni a kollekciót. Ráadásul ezzel a mozaikrencerrel, és ez már évek óta így megy, változatlanul. Time to change. Hello!





























A negyedik pozitív példa a Bodza Csoport. Ja, őket a legelejére kellett volna venni, ugyanis sokkal jobban érzik a webet, mint a többiek. De talán a könnyedsége miatt inkább hátrébb soroltam. Mindenesetre öröm ránézni a site-ra:





Már csak a kollekcióik bemutatását kellene jobban átgondolniuk.

Akik futnak még

Ahogy említettem, van az ízléseseknek egy csoportja, akik ugyan tudják, mi a dörgés, de egyáltalán nincs idejük az arculatukkal foglalkozni. Ilyen például az Artista.

A design a kilencvenes évek végét, esetleg a kétezres évek elejét idézi. És ami borzasztó, szintén ez a halászós metódus. Kapkodva kattintgathatsz, és esetleg sikerül a kollekció felét megnézned. A játékot megnehezíti, hogy a megnyitott képeket külön be kell zárni. Borzasztó. Pedig látszik a képeken, hogy minden adott lenne egy jó site-hoz, legalábbis ízlésben és tudásban.


























Bírom ezeket az új ruhákat és a sorozatot is.




























Lehet, hogy sokan nem fognak egyetérteni velem, de szerintem már az Eclectickre is ráférne egy kis ráncfelvarrás. Jól csinálták, mert egyszer még az elején beleadtak apait-anyait, és tényleg évekig kihúzta az oldal. Még most is jó, de szerintem porosodik.























Fáradóban van az egyébként nagyon szép, és végre egyszerű (bár nem könnyen kezelhető) Nati 100 % Pure Idea oldal is, amit szintén nem ártana flashmentesíteni. De például külalakjában akár még évek múlva is megállná a helyét.





























És a végére hagytam, mert szerintem ez a desszert: mivel nincs még kész az oldala, a tervező az egyik bemutatójáról készült videót töltötte fel a webhelyére. Na ki az? Hát a Náray Tamás. Ki gondolta volna.




























Persze ebből még kisülhet egy jó kis ízlésterror. A betűtípusok alapján legalábbis elképzelhető.

Szeretném jelezni kedves Indexes újságíró, hogy ez egy elképesztően régi sztori, és ha azért fizetnek, hogy külföldi site-okról szedj le híreket, akkor végezd a dolgodat rendesen.

Másrészt pedig továbbgyűrűzik a divatbotrány Amerikában. Hogy miről van szó?

Azzal kezdődött, hogy egy beépített ügynök leleplezett egy minden valószínűség szerint már nyolc éve tartó korrupciós ügyet, melyben többek között Marc Jacobs, illetve az ő képviselő pr-cég, a KCD fizetett alkalmanként többezer dollárt egy bizonyos James Jacksonnak, aki az egyik legimpozánsabb épület menedzsere volt, és mindig elintézte nekik, hogy last minute áron összejöjjön a helyszín a divatbemutatókra. Szegény Marcot már faggatják, a KCD pedig süllyed.

A legújabb botrány most arról szól, hogy a Prada casting igazgatója is kenőpénzt fogadott el modellügynökségektől, hogy szerepeltesse a lányaikat a Prada és a Miu Miu kampányokban. Ami egyesek szerint az egészben érdekes lehet, hogy épp a Prada kezdett szinte kizárólag sápadt szőkéket kiküldeni a kifutókra, aminek ma már az az eredménye, hogy nagyítóval kell keresni a divatheteken, sőt bármilyen bemutatón a fekete vagy ázsiai modelleket. Ez kint már akkora probléma, hogy konferenciákat, meg kerekasztalbeszélgetéseket rendeznek.

Na, ennyi sztori fért mára.