Vigyázat, nagyon-nagyon lájtos témák!

Itt egy egész jó cikk arról, hogy az internet hasonló hatással van a feltörekvő művészek életpályájára, mint annak idején New York. (The New York Times)

Ezen a linken valami eszement sok megvalósult tippet olvashattok a közönség kulturális intézményekbe való bevonására vonatkozóan. (Arts Management)

A hír alapján a lent látható házasodós-táncolós videó alanyai a családon belüli erőszak nagy harcosai. Ehhez képest a videóban egy Chris Brown szám szól. Az illetőről azt kell tudni, hogy teljesen szétverte a barátnőjét, a szintén popsztár Rihannát. Ehhez képest csak ezzel a videóval szétkereste magát a jogdíjaknak köszönhetően. Nooormááális? Figyu, kell nektek egy pr-es? (Jezebel)

Az udvarias esernyő összehúzza magát, ha sok ember közé keveredik. (Cup of Jo)

45 év fölött is van szexuális élete a nőknek, mily meglepetés. Viszont elég alacsony százalék, (43) számol be közepes, illetve magas fokú kielégültségről. (Jezebel)

101 egyszerű saláta receptje a New York Times-tól.

Sajnos még mindig nagy szám, ha a férfi felveszi a nő nevét házasodáskor. (Jezebel)

A Polyvore látogatottsága magasabb lett, mint a mindentvivő Style.com-é. Én megértem. Sőt vigyázzatok, mert elég addiktív! (New Yorker - The Cut)

 Egy angol macska minden reggel eltűnt egy órára. Kiderült, hogy azért, mert buszra szállt és körülnézett a városban. (Jezebel)

Míg szabin voltam, Péterék felvettek egy újabb kezdeményezést a BU-ba. Ez az ad6kap6, ami olyan, mint a budapestmindeningyen, csak éppen nem levlista. Ezenkívül segítenek a logisztikában, ha kell. Fel lehet ajánlani bármit és a kéréseket is ide várják.

Több nagycsaládos is írt már ide, nekem az egyik kedvencem a tánccsoportot indító margit nevű ötgyermekes user, aki formaruhát szeretne varratni a tagoknak a fellépésekhez.

A szervezettel készült interjút a Bloggerunió blogjában olvashatjátok.

Mikor még kölyökképpel rohangásztunk a világban (pontosabban kocsmáról kocsmára), meg voltunk győződve arról, hogy mi nem. Mi aztán nem leszünk hétköznapiak, unalmasak, nem leszünk irodai munkások. Még tán gyerekünk sem lesz, aki szörnyülködjön rajtunk.

Ahogy aztán telik az idő, betagozódunk szépen és ki-ki lehetőségeihez, preferenciáihoz és vérmérsékletéhez mérten - jobb esetben - elkezd dolgozni, és azt veszi észre, hogy ha nem is látványos, ijesztő módon, azért kezdi érteni a fölnőttek frusztráltságát, fáradtságát és aggodalmait.

A munkamunkamunkamunka aztán nemcsak jókedvét és humorérzékét őröli fel, de a fogyasztás terén korábban megmutatkozó "kreativitását" is. Már nem partizásra, meg rákenrollra megy el a pénz, hanem konyhabútorra meg törlesztőrészletre.

Unalmas, mi? Az.

Ennek ellenére mérhetetlenül bosszant az általában a szabadúszók, művészpalánták és újgazdagok felől érkező lesajnálás és figyelmetlenség.

Mintha én attól kevesebb lennék, hogy egy túlóra irányában rugalmas munkahelyen dolgozom és igen, hétközben nem tudok elmenni hajnalig bulizni, sőt nem tudok többórás ebédszünetet sem beiktatni és nem tudom elintézni napközben eztmegazt, találkozni meg pláne nem, és pénteken leginkább pihennék.

A munka után a nap fennmaradó részében nem váltom meg a világot, nincsenek hihetetlenül izgalmas hobbijaim, nem feltétlenül vannak magvas gondolataim a kínai designról (ami egyébként nagy eséllyel a Te szakmád, és bár érdekes, azért itt hívnám fel a figyelmed, hogy én sem terhellek órákig a pr aktuális kérdéseivel) és képzeld, még nem jártam abban az étteremben, ahol elképesztő jó a carpaccio, de kicsit akadozik a kiszolgálás.

Itt nemcsak rólam van szó. Tessék megbecsülni a Marikákat, Teriket és Jánosokat, ne nevezzük őket agyatlannak csak azért, mert azt az életet élik, ami nekik jutott és amire még van kapacitásuk, ne csak nekünk legyenek jogaink velük szemben, és legyünk szívesek nem arról regélni, milyen klassz volt egész délelőtt a Gerlóczyban/Bambiban/otthon egy újságot lapozgatva kávézni. Aztán meg mindezt "végre kipihenni, valahol vidéken".

Köszönöm.

Irtó jó és irtó hosszú írást találtam arról, hogyan fogunk túlélni: az eszünkkel, ahogy mindig is. A cikk elejét is érdemes elolvasni, de pár görgetés után jön az a rész, ahol az információs overkillről és a fragmentált figyelemről van szó.

Erről például azt mondja a cikk szerzője, Jamais Cascio (Clay Shirky-hez hasonlóan), hogy egyszerűen csak oldschool információfeldolgozási módszereink vannak és ez majd fejlődni fog, mert fejlődnie kell - nem lesz ugyanis kevesebb infó és nem lesz lassabb az áramlása sem. 

Aztán jönnek a különböző fejlődési lehetőségek részletei. A szerző szerint például az elég buta elképzelés, hogy majd az agyunkba épített chipekkel fogjuk felturbózni magunkat - ki bízná rá az agyát olyan gyártókra, akik mondjuk a telefonját vagy a számítógépét állítják elő? Ráadásul amint beépítik, már el is van avulva és majd lehet szégyenkezni a vintage cucc miatt a menőbb agychipesek előtt.

Lesznek viszont agydopping-szerek, meg a fókuszálást, döntéshozást elősegítő szimulációs alkalmazások. Ezek többek között olyan cuccok, amik figyelik a döntéseidet és a viselkedésedet egyfajta fókuszasszisztensként, és egy idő után alig feltűnően beavatkoznak, illetve átláthatóvá teszik az információkat.

Például a Twitteren azokat a csiripeket, amik valószínűsíthetően kevésbé érdekelnek majd téged, elhalványítják, sőt aztán el is tüntetik, míg ami viszont fontos lehet, azt kiemelik. Szóval elég high-tech lesz a világ, bár azoknak, akik benne fognak élni, annyira nem lesz izgi. Ami intellektuálisan érdekes lesz így előre tekintve, az az, hogy az egyes kultúrák milyen megoldásokat fognak használni és melyikre mondják majd, hogy elítélik.

Nagyon sok okos szempont és kijelentés van még a cikkben, ezt még kinyomtatni is érdemes. Hajrá! 

Hatalmas botrány van Amerikában, a sztoriban aztán minden megvan, ami egy pörgős filmhez kell: korrupt politikusok, rabbik, szervkereskedelem és egy müzlisdoboz, benne 97 ezer dollárral. A Slate annak járt utána, hogy tényleg befér-e ennyi pénz? A válasz igen, de csak ha legalább 50 dolláros címleteket használtak. Egyébként korábban a Cheerios doboza volt a legkedveltebb pénzrejtegető eszköz, de kisebbre vették a méretét. Ezt tervezik az ügyben érintett Kellog's dobozzal is, úgyhogy a bűnözőhálózatoknak másra kell majd átállnia. Ezen a linken meg a rabbik és a szervkereskedelem viszonyát - nem magát az ügyet - lehet megismerni. (Slate)

Alakulgat Sarah Jessica Parker művészeti reality show-ja, már zajlik a casting ezerrel. A legfontosabb adatokat, hogy pontosan mekkora összeget kap a győztes és melyik galériában állíthat ki, viszont még nem tudni. (The New York Times)

Egy srác legóból építi meg a házát. (Jezebel)

A zeneipar sok év után először újra profitot termelt (valószínűleg nem csak) az Egyesült Királyságban. Ennek oka, hogy a CD-eladások csökkenése után új utakat kerestek a kiadók. A legtöbb pénz mostmár az élő koncertekből és a szponzori együttműködésekből jön be és végre ezt nemcsak Madonna mondhatja el magáról. Kicsit problémás, hogy az új zenekaroknak mindenképp nevet kell csinálniuk maguknak, hogy aztán elmenjenek az emberek a koncertjeikre és a szponzorok is inkább a nagy zenekarokat keresik. Vannak azért jó példák, csak még kevés. (The Guardian)

Van az USÁ-ban egy jelentős színházi díj, a Tony. Ebben az évben kizárták az újságírókat a zsűriből, mondván, hogy ezzel az érdekütközést szüntetik meg. Ami azért tűnik furcsának, mert a színházi szakma, ahol érdekek és ízlések és minden egyéb kavarodik és befolyásolja a szavazás kimenetelét, természetesen tovább szavaz saját magára. Ezzel elképzelhető, hogy sokat fog veszíteni a presztízséből a díj, mert eddig - legalábbis a cikket jegyző újságíró szerint - a sajtó szavazatai kiemelték a hasonló díjak közül nemzetközi szinten. (Bloomberg)

Az eutanázia témája nemrég újra felszínre került az Egyesült Királyságban, mert egy elismert karmester, Sir Edward Downes és a felesége elmentek Svájcba meghalni. Nagyon sok brit ehhez hasonlóan tesz és az ő ügyükben eddig nem is igazán vizsgálódtak a hatóságok, csakhogy a Downes házaspárnak csak az egyik tagja, a feleség volt gyógyíthatatlan beteg. A férj tehát nem eutanáziát követett el magán, hanem szimpla öngyilkosságot. Ezután elkezdődött az esetek felülvizsgálata és három hasonló történetet tártak fel. Elképzelhető ennek ellenére, hogy a brit törvények változni fognak, mert nem látszik a folyamat lassulása. (The New York Times)

A kínai kormány betiltotta az elektrosokk-terápiát az internet addikció kezelésében. Ennek ürügyén a Slate újságírója utánanézett, hogy mióta is használjuk az elektrosokkot. Nos, a harmincas évektől, ráadásul egy magyar orvos, Ladislas Meduna kezdte el alkalmazni, még gyógyszerekkel együtt. Aztán ezt egy olasz továbbfejlesztette és már nem használt gyógyszereket hozzá. A hatvanas, hetvenes években azonban veszített a népszerűségéből az eljárás, részben a tiltakozások miatt. A nyolcvanas években viszont visszaszivárgott a repertoárba és évente százezer emberen alkalmazzák. Az elektrosokk a depresszió kezelésében mutat viszonylag jó eredményeket, addikciót, személyiségzavarokat és szorongást viszont nem lehet kezelni vele. Ráadásul nem végleges a hatása és mindenkire máshogy hat. Az egyik leggyakoribb mellékhatás például az emlékezetvesztés, ami főleg az idősek, a nők és az alacsonyabb intelligánciájú páciensek esetében fordul elő gyakrabban. (Slate)