Egy képzőművész fordított napra hívta fel a Wall Street vezérigazgatóit, részletesen megindokolva, hogy miért is lenne jó, ha egy művész igazgatná a céget. Érdemes elolvasni egyébként. Sokan haszontalannak tartják a művészeket, de azok, akik tényleg teljes odaadással dolgoznak, valóban rendelkeznek a listában leírt tulajdonságokkal. (Community Arts Network)

A Pompidou-ban 51 évből válogatták össze kilenc művész kiállítását a semmiről. A katalógus 39 euró. Az újságíró egyébként elmagyarázza, hogy ez miért jó. (The Independent)

A brit szabadúszó írók, újságírók átlagkeresete 4000 font évente, ami kevesebb, mint egy pénztárosé. (The Guardian)

A Tahoma, Verdana, Giorgia és még 70 további fontcsalád alkotója Matthew Carter. A h betűvel kezdi a tervezést, míg mások inkább a q-t preferálják. A Wired-nek és a New York Times-nak is alkotott már fontokat. (Washington Post)

Brooklyn az új szexi hely. Nem mondanám, hogy az új Manhattan, mert még nem voltam ott. (The New York Times)

Részletes (rendőrségi eredeti) leírás arról, hogyan verte meg a pasija Rihannát. Elég durva. (The Smoking Gun)

A CIB-es szöszi és a doki tényleg nem jöttek össze a legújabb reklám szerint. Bocsánat mindenkitől! Fura, hogy félreértettem.

Két szuper kép elnökről és elnöknéről. (Jezebel)

Hivatalos portré. Úúúúúú.

Daddy comes home. :)

Kedvencs Sarah Haskinsünk ezúttal az Oscar díj átadáson történtekkel kapcsolatos érthetetlen Jennifer Aniston vs. Angelina Jolie spekulációkról készített egy összeállítást. Ha valaki nem lenne képben: az egyik díjat Jennifer Aniston adta át Jack Black-kel és a "jelenetük" alatt bevágták Angelinát, ahogy nevetett a poénokon. A hirdetési bevételeket növelni akarók természetesen kitalálták, hogy Aniston kikészült, amikor meglátta vetélytársát a kivetítőkön.

Nézzétek meg a többit is. Főleg a csokoládés és a bőrápolásos reklámokról szóló videók a jók.

+1: Vanilla Ice bocsánatot kért. Bocsánatot kért a ronda frizurákért, a bő nadrágokért és a botrányokért. Azt mondta, hogy fiatal volt és egy bábu (a kiadóvállalatok kezében). (The Sun)

Teljesen biztos voltam benne, hogy maximum kétszer lehet majd ebben a blogban a "válság" szót olvasni, ehhez képest azért már jóval beljebb járunk, ami miatt elnézést kérek azoktól, akiknek a könyökén jön ki. Igaz, mostmár mi is egyre inkább érintettek vagyunk és emiatt már furán veszi ki magát, ha valaki azt mondja, hogy nem érdekli.

Na mindenesetre ez a kis történelmi tapasztalat, amit éppen gyűjtögetünk, egy érdekes című cikkhez vezetett a New York Times-ban. A lényege röviden: kemény időkben a bölcsészeteknek igazolniuk kell az értéküket. Hm, nem kicsit erős felütés. Ráadásul alig terelődik vissza józanabb megfontolások közé.

Aszongya, hogy a bölcsészetek azok az egyéni épülést és a szabad demokráciában való részvételt szolgálják, tekintet nélkül a karrierválasztásra. Azonban a munkanélküliek egyre hosszabb sora, az egyre csökkenő egyetemi támogatások, na és a technológiailag egyre komplexebb világ a korábbiaknál még sürgetőbben veti fel a bölcsészetek létjogosultságát.

Van, aki a humán-reál ellentétet szeretné elmosni, de valamiért nem talált támogatókra a döntéshozók körében. A Harvard egyik volt elnöke ezzel nem bajlódik, szerinte a bölcsészetek igenis felkészítik a diákokat a szakmai életre. Az analitikai és az íráskészségen túl például az etikai gondolkodást is elsajátítják, ami például a biotechnológiai vagy ehhez hasonló kutatások során alapvető, hiszen gyakran találkozhatnak etikai kérdésekkel.

A cikk kérdésfeltevésének furcsasága egyébként az ezt követő részből is következik. Ugyanis egyre kevesebben választják a bölcsészettudományokat, kábé 8 (!) százalék. (Szóval szerintem a cikknek pont arról kellene szólnia, hogy mondjuk ezekben az ínséges időkben éppen arra lenne szükség, hogy ne csak az anyagias világgal, hanem azzal foglalkozzunk, ami azon felül fontos, ami emberré tesz - ez a cikk egy részén egyébként benne is volt a szövegben)

Mindenesetre amire aztán az egész kifut: a bölcsészet az elit iskolákban örvend töretlen népszerűségnek, ami milyen szerencsés, hiszen így az oda került, ahova korábban is tartozott és ahova való. Az élet értelmével való foglalatoskodás ugyanis egy olyan luxus, amit csak kevesen engedhetnek meg maguknak.

Patricia Cohen, köszönjük. Majd értesítjük.

Megszületett az első vendégposzt a Critical Miss történetében!! Tegnap egy hirtelen ötlettől vezérelve megkértem Pandát a Twitteren, hogy írja meg marketingáldozattá válásának történetét. Hiába, óhatatlanul is becsúszik mindenkinek egy ilyen meggondolatlanság. Olvassátok hát a Csúnya Zöld Golyós Szörny történetét:

Alapvetően nem vagyok az a fajta, aki minden kozmetikai újdonságot megvesz, sőt, amióta dolgoztam natúrkozmetikai boltban, alig vásárolok drogériában (gyanús összetevők, vérző szemű nyuszik, miegymás). Arra is rászoktam, hogy ahol lehet, először próbát kérek. Ezzel a módszerrel - főleg külföldön - elég sokat lehet spórolni, de tényleg nincs kedvem azért kidobni pénzt, hogy aztán megromoljon a fél tégely. Azért néha engem is sikerül behúzni a csőbe, mint most a Garnier Nutritionist golyós szemkörnyékápolójával.

Elöljáróban annyit, hogy nem küzdök hatalmas sötét karikákkal, tehát nem is vagyok igazi célszemély. Bár rajtam is látszik, ha keveset alszom, nem szokott különösebben aggasztani, a szemüveg ápol és eltakar. Valamiért mégis azonnal rákattantam erre a termékre, nem lehet nem észrevenni a reklámokat, amivel az összes létező villamosmegálló tele van. Pedig még vigyorgó, üde tekintetű csaj sincs a plakáton. Azt hiszem, azzal fogtak meg, hogy úgy néz ki, mint egy zöld varázspálca. Pár napig próbáltam ellenállni, aztán mégis felmartam egyet - megjegyzem, a polcon az utolsó darab árválkodott.

A hatóanyagok közül csak a bűvös varázsszó, a koffein maradt meg – gondolom, épp annyi van benne, hogy már fel lehessen tüntetni az összetevők közt. A golyós megoldás klassz, bár azt nem írja a csomagoláson, mennyi idő után hat, vagy hányszor kenegessem a szemem alatt. Hideg - tehát, ha akarom, ez frissít. De abszolút semmit nem csinált se a karikákkal, se a puffadtsággal, pedig többször is kísérleteztem vele.

Úgyhogy az e havi konzumidiotizmusomat 2000 jó magyar forint bánja.
 

A közös étkezések fontosságát hangsúlyozó marketingkampány indult. Én nem támadnám az üzenetet, nincs is szebb dolog a családnál és tény, hogy teljesen diszfunkcionális volt az enyém, már ami a közös étkezéseket illeti. (Hajnali négytől este tízig dolgozó szülőkkel nehéz ilyen tapasztalatokra szert tenni.)

Mindenesetre megfigyeléseim szerint a közös családi étkezéseknél kevés nyomasztóbb dolog van: ahogy Rushdie is mondta, a családtagok olyanok, mint az orvos - mindig tudják, hol fáj a legjobban. Szóval a beszélgetések fájdalmasak, viszont elkerülhetetlenek. És ne feledkezzünk meg a jó magyar étkezési kultúráról, aminek sarokpontját a zsíros, paprikás, szaftos kaják, és azok habzsolása képezi. Mindezek miatt a nagyobb családban én fuldoklom egy-egy ilyen alkalommal.

Azért remélem, hogy nem mindenkinek ilyen rémálomszerű ez az élmény, úgyhogy megkérdezem egyrészt, hogy meddig volt szokás nálatok, másrészt, hogy bírtátok-e. Előre is köszi, nagyon kíváncsi lennék. 

Asszem 2001 óta olvasok blogokat, és kisebb-nagyobb kihagyásokkal követem őket, körülbelül ugyanazokat. Akkoriban még csak egy maroknyi blogger volt és lényegében egyetlen kategóriában, azaz a személyesben írtak. Nézzük, kik voltak akkor, kik maradtak meg, és kik lettek az újak:

Ahogy a fentiekből látható, új bloggereket a személyes kategóriában már nem igazán olvasok. Csak Will Freeman és Montag jött be újként, és ha nem hagyta volna abba, még meglenne a Ne vidd el. Őt nagyon bírtam, remélem, már nem a közszférában kell szenvednie.

Ti kiket olvastatok annak idején és kiket olvastok most?

A mostani szavazásban mondjuk jelöljétek be az akkori abszolút kedvencet.