Két dologra mondják gyakran büszkén a zemberek, hogy elvből vagy lehetőleg nem fizetnek értük: az egyik a Sziget, a másik a BKV. Szokás mindkettőt lefitymálni, és arra hivatkozni, hogy nem olyan a színvonal, meg túl drága, stb.

Nézzük a Szigetet: ha belegondolok, egyszer az életben nem volt olyan alkalom, hogy azt mondta volna rá akár csak egyvalaki (rajtam kívül), hogy megéri az árát a napijegy például. Amióta az eszemet tudom (kábé tíz éve), mindig túl drága volt a Sziget, nem léptek fel elég nagy sztárok, nem volt elég WC, túl nagy volt a por, meg amit el lehet képzelni.

Az persze már nem fordul meg az egyszerűfejűek agyában, hogy azért a pénzért mi mindent kapnak: a háttérszolgáltatások színvonala például folyamatosan javul. Nekem idén csak egyszer kellett várnom a mosdó előtt, rögtön kaptam kaját is, és ha akartam volna, akkor vehettem volna zöldség-gyümölcsöt. Lehet, hogy ez utóbbi megszokott már, én asszem két éve voltam ezelőtt utoljára, szóval nem tudom. De lehetne még sorolni. És egyébként aki az előadókért megy a Szigetre az egy lúzer, de mindegy.

Visszatérve: ami furcsa, hogy nem ám csak a csórók mondták ebben az évben sem, hogy csak akkor mennek ki, ha ingyébe’ kapnak jegyet, nem ám. Hozzám hasonló szinten élő, azaz feltörekvő, viszonylag jó keresettel rendelkező kis kezdők és középhaladók is. Ki érti ezt? Mintha a Sziget egy augusztus huszadikai népünnepély lenne, ami alanyi jogon jár.

Ez vonatkozik a BKV-ra is. Lehetőleg legyen ingyen, és persze legyen tökéletes. Nem tudom, én azóta totál értékelem, mióta eltöltöttem egy kis időt külföldön. Ugyanis – kedves honfitársaim, meg fogtok lepődni -, vannak nagyvárosok, ahol az éjszakai busz majdhogynem ismeretlen fogalom. Pláne ilyen gyakorisággal és ilyen sűrű hálózattal. És meg fogtok lepődni azon is, hogy máshol ugyanilyen mocskosak a közlekedési eszközök, ráadásul például Párizsban vagy Berlinben minden egyes metrón ott vannak a kéregetők.

Persze mindenen lehet és kell javítani. Fontos, hogy figyeljünk arra, hogy megkapjuk a szolgáltatást, amiért fizettünk és ne forduljanak elő jogtalanságok. De azért ne hagyjuk már figyelmen kívül, hogy emberek százai dolgoznak azért, hogy a kis csip-csup ügyeinket el tudjuk intézni, vagy hogy önfeledten szétigyuk magunkat.

Ez pedig pénzbe kerül. És ha felnőttként akarunk magunkra gondolni, akkor fizessünk a kiválasztott szolgáltatásért. Ha meg nem akarjuk megtenni, akkor ne vegyük igénybe. Vagy-vagy. Nem is-is. Pláne nem nagy arccal.
 

Volt még régen-régen egy cikk arról, hogy a G8 csúcstalálkozóján, melyen éppen az élelmiszerválságról volt szó, egy hatfogásos ebédet és egy nyolcfogásos vacsorát rendeztek.

Meg szerettem volna erről kérdezni egy protokollszakértőt, és a következő kérdéssort küldtem el neki:

Mely szempontokat kellett volna Ön szerint ez alkalommal érvényesíteni: a találkozó témája, vagy a megszokott etikett ilyenkor a mérvadó?

Nem lett volna-e Ön szerint éppen az a nagyobb képmutatás, ha csupán egy - ebben a kategóriában - szerénynek számító menüsort állítottak volna össze?

Mi lett volna ebben az esetben kellően szerény?

Mi a véleménye arról, hogy a találkozók afrikai vendégeit nem hívták meg a vacsorára?

Általánosságban véve Ön szerint hogyan hidalható át egy ilyen probléma? Gondolok itt arra, hogy sok dúsgazdag színész vagy más közszereplő magánrepülőgéppel közlekedik, de emellett afrikai árvákat ment. Hogyan oldható fel ez az ellentmondás? Meddig lehet végigvinni következetesen a jótékonyságot?

Szeretném még megkérdezni, hogy Ön személy szerint milyen területen jótékonykodna, ha megtehetné?
Az interjúból sajnos semmi nem lett, mert az illető csak akkor lett volna hajlandó megírni a válaszait, ha felfedem kilétemet. Annyira szerettem volna, ha sikerül, dehát nem véletlenül vagyok ZaZie és nem Kiss Fruzsina. Úgyhogy erről le kellett mondanom, pedig biztosan érdekes lett volna a szakértő véleménye. És úgy sejtem, hogy az enyémhez hasonló.

Szerintem ugyanis – ahogy az a kérdésekből is látható - az sokkal nagyobb képmutatás lett volna, ha csak kását és vizet szolgálnak fel a vacsorán, pusztán annyit tehettek volna, hogy minimálisan szerényebbre vették volna a figurát. És természetesen meg kellett volna hívniuk az afrikai küldötteket is.

Másik téma, de fontosnak tartottam, hogy mindig kérdés marad, meddig konzisztens egy jótékony ember?

Valóban rosszul kell éreznie magát Angelina Jolie-nak és Madonnának, hogy magánrepülőt használ és öt plusz egy csillagos szállodában lakik, majd pedig elmegy Afrikába segíteni (már ha ilyesmiről beszélhetünk)?

Ezzel kapcsolatban nehéz megmondani a tutit, de mégis van arra példa, hogy az illető életének több pontján is méltányolható igyekezetet látni. Ilyen például Stella McCartney, aki soha nem használ bőrt, szőrmét, hybrid autóval jár (khm….) amit soha nem visz autómosóba, stb.

Az, ha valaki csak perkál, nem teszi őt sokkal szimpatikusabbá. De az is igaz, hogy a sajtót az ilyesmi egyáltalán nem érdekli, ezért többnyire nem számolnak be még a jótékonysági aktivitásokról sem, nemhogy az egyéb részletekről. Szóval nehéz tisztán látni, pedig nagyon jó hatása lehetne az ilyen jellegű információknak.

 

Egyre többen tudják használni a photoshopot vagy más, ahhoz hasonló képmanipulációs szoftvereket, aminek az az egyik eredménye, hogy az emberek elkezdték “átkölteni” a családi eseményeket.

Rajta van az “ex” a fotókon? Egy pár óra és már nem az ő arcát kell bámulni, de azért még a tengerparti hangulat és a csinos nyári ruha megmarad, és bátran mutogatható. Nem tudott eljönni Klári néni az esküvőre? Ha elég nagy képkivágást hagytunk, simán odatehetjük.

Jó ez, vagy rossz? Indiában például totálisan hétköznapi egy-egy családtag belefoglalása a képekbe, igaz náluk a kivágás már jóval kevésbé szokás.

A családtörténet, saját életünk narratívájának meghatározása, a saját valóságunk alátámasztására tett próbálkozások alapvetően érhetőek, és kicsit megkönnyítik az életet főleg egy fájdalmasabb szakítás után. Az is érthető, ha a tömegével az internetre feltöltött képeinket kicsit “emészthetőbbé” szeretnénk tenni.

Azonban, ahogy a témát felvető cikkben is fogalmazott egy pszichológus, a képek nagyon fontosak a különböző problémák feldolgozása során. Egy fake képen nincs mit feldolgozni. Meg kell tenni azt a lépést, hogy például nem kárhoztatjuk magunkat egy genetikusan adott, soha el nem múló hatalmas táska miatt a szemünk alatt.

Én nehezen tudom elképzelni, hogy egy stratégiailag fontos helyen és pillanatban készített fotóról kivágott ex tényleg akkorát tud dobni a közérzetünkön, vagy legalábbis meg tudja könnyíteni lelkileg az emlékezést, de néhány évvel később már biztos jobb. Viszont azt is meg lehet ilyenkor tenni, hogy – hoppá! – néhány évig egyáltalán nem nézegetjük a régi képeket, és csak akkor vesszük őket elő, amikor már nem kapunk ticket a fájdalmat okozó személy láttán.
 

Egyébként nem hiszem, hogy minket ez a jelenség annyira fenyegetne, mert talán még a fiatalok sem tudnak rendesen számítógépet, neadjisten képalkotó szoftvereket használni.

 

Hát úgy látszik az olaszok most termékenyek, ami a sztorikat illeti. Ezúttal egy olyat találtam, amiben a pápát kritizálják, mert valódi állatszőrrel szegett reverendát hord. Az ez ellen indított online petíciót eddig több mint 2200 ember írta alá.

Hülyeségnek hangzik, de ha belegondolunk, hogy mennyi hívő katolikus van még mindig abban az országban, miért ne?

Ráadásul hatékonyan kivitelezhető, van esély a megvalósításra. Nem olyan, hogy mondjuk mentsük meg a zambiai éhező gyerekeket, vagy gondoskodjunk a Katrina hurrikán után árván maradt kiskutyákról.
 

Az élelmiszerválság által egyik leginkább sújtott országban, Haitiban egyetlen élelmiszer ára nem emelkedik (pedig a „gyártóik" szerint kellene), ez pedig az agyagkeksz/-süti/-cipó, vagy nevezzük, ahogy lehet.

Alapja agyag, kevernek bele némi lisztszerűséget, formázzák, kiteszik a napra, és 1,3 penny értékben árulják. Végülis amellett, hogy ez elég veszélyes, van benne ráció: már korábban is fogyasztották szegénységben élő kismamák kalcium pótlására. Ma már mindenki ezt eszi, mert szinte csak ez van.

A gond nem is az egyébként, hogy nem lenne étel, viszont hihetetlenül megdrágult. Az emberek fele így alultáplált, a boltokban pedig áll az eladatlan áru. Eközben a gyerekek nagy része sem jár már iskolába, aki pedig mégis, az nem tud figyelni az éhségtől.

Menekülés nincs: a határokat keményen őrzik. Vannak próbálkozások azért, egy tejgyártó cég helyi gazdálkodókat próbál összefogni és ezáltal munkahelyeket, bevételeket generálni, és kicsit csökkenteni Haiti tejimport-számláit. Ez azonban sajnos kevés.

Kiegészítésképpen érdemes elolvasni Barotányi Zoltán írását a Mancsban.

Régóta olvasom Randy Cohen rovatát, a The Ethicist-et. Általában viszonylag egyszerű, de valódi dilemmát jelentő ügyeket “old meg”, gyakran azonban teljesen tanácsatalan vagyok egy-egy nehéz szituáció olvastán. De őa legtöbbször valóban átgondolt és tényleg megszívlelendő útmutatást ad. És ami tetszik: nem fél bevallani, ha valamit elrontott. Nemrég volt egy olyan cikke, ahol csak helyreigazításokat tett, természetesen az új tanácsok részletezése mellett.

Nemrég találtam rá egy másik tanácsadóra, aki a különböző társasági, társadalmi ügyekben mondja meg a tutit a Social Q rovatban. Ő Philip Galanes. A stílus és az alaposság hasonló.

Néhány példa a sztorikra és a tanácsokra:

The Ethicist
1.  Egy orvos megtudta az egészséges pácienséről, hogy mindenki azt hiszi róla: rákos. Ráadásul gyűjtésbe kezdtek a kezelésére. Az orvost titoktartás kötelezi, és nem mondta el senkinek, mégis nagyon bántja az eset és szeretné, ha ennek az egésznek vége szakadna. Mit tegyen? – volt a kérdés.

A válasz: Sajnos tényleg nem mondhatja el senkinek, amit a páciensről tud, viszont beszélhet velel és megkérheti arra, hogy vessen véget a hazugságnak. Amennyiben ez nem történik meg, az egyetlen dolog, amit megtehet, hogy többé nem kezeli.

2. Négy testvér összedobja a pénzt idős apjuk gondozására. Ketten Izraelben élnek, ahol az apjuk, ketten az USA-ban. A problémát az okozta, hogy a dollár esése miatt a két izraeli testvér arra kérte az amerikai testvéreket, hogy emeljék a hozzájárulásukat. A kérdés az volt, hogy ez most etikus követelés-e?

A válasz: nemhogy etikus, de teljességgel jogos kérés, ráadásul nemcsak a hozzájárulás pénzbeli értékét kell vizsgálni, hanem azt is, hogy az izraeli testvérek személyesen is gondoskodnak apjukról, míg az amerikaiak megússzák az egészet a pénz kipengetésével. Tehát akár még többet is fizethetnének elméletben, mint a többi testvér.

Eredmény: az amerikaiak belementek az emelésbe, és évente felülbírálják az összeget, de egyébként csak azért, hogy az árfolyamváltozáshoz igazítsák.

Social Q:

1. Egy pasit teljesen kiborít, hogy mindenki SMS-ezik, meg e-mailezik - azaz Blackberryzik séta közben, és nem figyel oda a közlekedésre. Ő maga sosem csinál ilyesmit az utcán és legszívesebben rászólna erre a nemtörődöm népségre.

Sajnos a válasz azonban az volt lényegében, hogy magát tenné nevetségessé, ha tényleg rájuk szóla, és egyébként is: ez a szokás már szinte alapjoggá vált, mindenki csinálja.

2. Egy diák két hónapon keresztül vendégeskedett egy olasz családnál egy másik diákkal. Míg az utóbbi azóta is rendszeresen ír nekik, ezt ő még egyszer sem tette meg. Nem tud jól olaszul, meg ez, meg az, mindenesetre egyre rosszabbul érzi magát emiatt. Szívesen küldene nekik egy kis ajándékcsomagot, de mivel már nagyon sok idő telt el azóta, nem tudja, hogy hogyan venné ki magát a dolog.

A válasz: sosem késő az ilyesmi. (Figyelem!)

Hetente néhány érdekes történet, okosságok, mi kell még?
 

Mostanában két olyan sztorira bukkantam, ahol a nagy(vállalat) “felhasználja” a kicsi szellemi termékét.

Az egyikben arra találhatunk példákat, amikor képzőművészek alkotásait reklámokban idézik, de sajnos ahogy a reklám- és a művészeti világban is gyakran előfordul, nem mindig lehet egyértelműen eldönteni, hogy plagizálás történt.

Mert míg Christian Marclay esetében egyértelmű, hogy lenyúlta egy 1995-ös videóját az Apple (korábban ugyanis meg akarták venni tőle a jogokat, csak ő nem adta, ezért csináltak egy “saját” verziót), addig egy Spencer Tunick nevű művész már sokkal kevésbé lehet biztos a dolgában. Az ő munkáiban meztelen emberek jelennek meg különböző terekben. Gondolom a nagyítások is jó nagyok. Nade mindegy – itt már elég hihető a reklámügynökség indoklása, miszerint ők az emberi bőrről készítettek szpotot, ehhez pedig úgy érezték, hogy megfelelő eszköz pár tucat pőre ember lefilmezése.

Az Apple reklámja (tökugyanaz, mint a koppintott videó)

Az a hír járja, hogy egyre több ilyen eset van, de leggyakrabban nem történik feljelentés. Pedig néha nagyon kínos a dolog. Például a mindenki által ismert Honda reklám láttán sokan azt hitték, hogy Peter Fischli és David Weiss eladták díjnyertes videójuk koncepcióját. Így szintén nem annyira vicces a történet.

Ez az eredeti.

Ez a Honda.

A másik sztori az Hermést hozza rossz hírbe. Ugyanis az egyik sálja teljesen úgy néz ki, mint egy nakshi kantha nevű bangladesi nép munkája. Elvileg már húsz éve azon dolgoznak az ottaniak, hogy új életet leheljenek a helyi népművészetbe, és világszerte árulják a munkáikat. Erre az Hermés előállt ezzel a designnal, több tízszeres áron.

Hm, hm….

Az első sztorik esetében úgy érzem, hogy a művészeknek néhány esetben egyszerűen “be kell nyelniük” a nyúlást, hiszen valóban lehet szó egyszerű koincidenciákról.

A második sztori… hát nem is tudom. Ha mondjuk a kazah viselet a divat, akkor a kazah nénik nevében kellene protestálnunk, vagy hogy van ez? Persze értem én, hogy kicsit visszatetsző lehet, ha egy nagyvállalat “inspirálódik” kulturális kincseink által, de mióta ugyanaz a célcsoport és a vásárlói réteg a két termék esetében? Miről beszélünk? 
 

Nem tudom, én nem igazán értem ezt az ékszerviselés dolgot. Főleg akkor képedek el Bambisra nyitott szemekkel, amikor fiatal lányokon látok aranyékszereket. Tudjátok, azokat a csavart, vagy ilyen-olyan klasszik arany göncöket, amiket többnyire szettben vesznek meg, tehát van fülbevaló, nyaklánc, gyűrű és karkötő is, olyan jó kis nyolcvanas évek fílinggel.

De nem állapodnak meg ám ezen a szinten: láncból, karkötőből egy nő budoárjában több is van. Meg kell mutatni ami szép, úgyhogy ne lazsáljunk, menjen ezüst, arany, minden együtt.

Én ezt most azért írom, mert tisztára azt hittem, hogy ez már a múlté. Persze valószínűleg a baráti köröm miatt, de most sokként hatott, ahogy egy szép lányon ott fityegett minden, amihez már csak egy lila menedzseröltönyös, alkoholszagú nagybácsi kell egy szalagavatón. Az élmény hatására körülnéztem, és meglepve láttam, hogy nagyon sokan áldoznak még az arany oltárán.

Még ha esetleg fehérarany lenne, vagy nem is tudom…

El is gondolkoztam azon, hogy miért is lehet jó ékszert viselni, vagy hogy van-e olyan, amit el tudnék magamon képzelni, de elég nehéz. Néha-néha látok egy-egy designdarabot, de valahogy nem érzek olyan nagy késztetést az ilyesmi viselésére.

Másokon egyébként tetszik, ha van mondjuk egy – ismétlem, EGY – szép darab rajtuk, mondjuk egy karkötő vagy egy lánc, de egyébként tökre nem tartanám fontosnak, hogy nemesfémből legyen. Biztos hiányzik belőlem egy stratégiailag fontos gén, és mostmár sosem leszek igazi nő.

A másik, amit nem értek, az Amerikában a gyémántgyűrűk imádata, sőt kötelező volta. Szerintem elég undorító dolog még attól eltekintve is, hogy milyen körülmények között termelik ki azokat a gyémántokat. Ennek a jelenségnek a hátteréről egyébként van egy nagyon klassz cikk a Nerve-en, amit a Jezebelen találtam.

Már régóta érlelődött bennem a gondolat arról, hogy a médiumoknak jobban oda kellene figyelniük az imázsukra. Az rendben van, hogy a főszerkesztőnek pontosan az a dolga, hogy a kijelölt szemléletet, irányvonalakat és minőséget fenntartsa az adott médiumnál, én azonban úgy érzem, hogy azért ez kevés.

A bulvárban és a női médiumok esetében érezhetően használják az imázsteremtés eszközeit, amiben a különböző akciók, események és a felvállalt témák a leginkább használt eszközök (pl. női esélyegyenlőség a Marie Claire-nél, családon belüli erőszak témájának gyakori tárgyalása, stb.). Ezek az eszközök a leghatékonyabbak egy médium esetében.

Éppen ezért az utóbbi időben egyre többször tettem fel magamban a kérdést, hogy miért nincs a legtöbb médiumnak CSR-tevékenysége? Hiszen médiumként abban az igen kedvező helyzetben vannak, hogy felületet adhatnak az általuk kiválasztott fontos ügyeknek, és nagyon hatékonyan használhatják egy markáns, plasztikus imázs kialakításához. Hiszen a téma, amivel egy médium foglalkozik, illetve nem foglalkozik, rengeteg mindent elárul róla. Ezt nem használni pedig bűn.

És egyébként is: kicsit fura, hogy nagyvállalatok milliókat ölnek bele egy-egy ügybe, a médiumok meg néha-néha kegyet gyakorolnak, és röviden beszámolnak róla. Csak akkor számíthat egy társadalmi kérdés támogatásra egy szerkesztő vagy újságíró részéről, ha van valamilyen személyes érintettsége, vagy éppen aktuálissá vált a dolog, többnyire politikai fejlemények miatt. Ez azért valljuk be, közel sem ideális.

Nagyon fura egybeesés volt, amikor hasonló következtetésre jutott néhány médium és megalakították a médiauniót. (Oké, gondolom unták már az állandó nyüstölést is a különböző pr-esektől.) Ez nekem egyelőre nagyon tetszik, és nagyon pozitív kezdeményezésnek tartom.  Azonban nem tudom eldönteni, mire lehet majd számítani a tagságot alkotó médiumoknál:

1.    Elképzelhető, hogy érzékenyebbek lesznek az ilyen témákra, és más CSR-t is beengednek, ami jelenleg nem annyira jellemző, mert eléggé utálják.
2.    Van azonban egy olyan lehetőség is, hogy az évente egy felvállalt témával úgy fogják érezni, hogy megtették, amit lehetett és ami elvárható, és erre hivatkozva vissza fognak utasítani minden ilyen megkeresést. Vagy legalábbis továbbra is tűzzel-vassal irtják a CSR-t.

Nem azt mondom, hogy kritikátlanul be kell engedni minden ilyesmit a drága médiafelületekre, de azért nem kellene élből elutasítani az ilyen ügyeket. Én remélem, hogy ennek a médiauniónak köszönhetően tudatosabbak lesznek a médiumok, jobban odafigyelnek majd arra, hogy mit képviselnek, és több ilyen témát is felvállalnak. Ezáltal pedig az arculatkérdés tetemes részét is letudják.

Nekünk pedig jó lesz, mert nem csak elvétve, és nem csak nagyobb társadalmi témákról fogunk olvasni.
 

(btw: a médiaunió szlogenje, hogy: "A társadalmi tudatformálásért" vajon mit takar? Tudatmódosító szereket nyomatnak, odatesznek egy kis ópiáttal, vagy mi?)

Teljesen megértem a briteket, amiért állandóan az időjárásról beszélnek. Ez a tuti befutó liftes téma, ráadásul valóban nagyban meghatározza az ember közérzetét. Mi magyarok sem maradunk le nagyon, kihagyhatatlan egy-egy társalgásból, hogy most éppen miért nem jó: borzalmas hideg van/fúj ez a rohadt szél/beborult az ég, vagyis mikor süt már a Nap. Vagy ellenkezőleg: rohadt meleg van/meg kell fulladni – bárcsak enyhülne már.

Olyan nincs, hogy egyszer valaki azt mondja (rajtam kívül), hogy szuper az idő. Képtelenség.

Az időjárásjelentések pontosan ezt a helyzetet tükrözik: péntekre hűvösebbre váltott az időjárás, esett kicsit, fújt is kicsit, hát mi volt a tegnapi hétvégi előrejelzés címe az Indexen? Igazi strandidő lesz vasárnap.

Bezzeg ha pénteken is a korábbi napokhoz hasonlóan meleg lett volna, ezt olvashattuk volna: “Hétvégén sem enyhül a hőség” vagy “Továbbra is kánikula várható”

Azt tudom tanácsolni a nyavalygóknak, amit egy kortárs költőcsávó mondott egy másik kortárs költőcsávónak, amikor az télen a hidegre panaszkodott: Vedd tudomásul, bazmeg.
 

Mindig is zavartak a kacatok, vagy egyáltalán a sok, és gyakran felesleges tárgy magam körül. De fogyasztani is szeretek, úgyhogy akármennyire is sóher vagyok, időről időre felgyülemlik a cucc.

Na és amikor ez a cuccfelgyülemlés megtörténik, akkor elkezdem igazán rosszul érezni magam, már csak a szolid ökofighterségem miatt is. Ez egyébként abban áll, hogy kerülöm a felesleges, túlzó dolgokat, szelektíven szemetelek, meg bkv-zom. Szóval nem kóros.

Visszatérve: a helyzet kezelést igényel. Ezért úgy döntöttem, hogy egy hónapig keményen, következetesen fogom használni azt, ami megadatott, vagy éppen megvásároltam. Amit pedig láthatóan nem használok és előreláthatólag nem is nagyon fogok, azt elajándékozom vagy elcserélem, vagy ha használhatatlan és kidobható, hát környörtelenül kidobom.

Azt remélem, hogy ezzel kicsit tudatosabban fogok shoppingolni, kevesebb tárgy vesz majd körül, kevesebb pénzt fogok költeni, és nem utolsósorban, régi-új ruhadarabjaimat fogom felfedezni. Kicsit fura lesz folyton rúzsos szájjal járkálni, de kész vagyok áldozatot is hozni.

Minden csatlakozót örömmel üdvözlök!

Mindenhol – de legalábbis ahol én mozgok – muszáj utálni a Reneszánsz Évet. Úgy egy az egyben. Eleinte az arculatot lehetett szidni, mostmár vannak programok is - a kötelező szájhúzás sosem maradhat el. Értem én, de mégsem tudok teljesen azonosulni ezzel. Rendben, a Nagy Vágta bevonása valóban tiszta röhej, de például a reneszánsz iwiw valami zseniális.

És azt se felejstük el, hogy alapvetően a legtöbb Reneszánsz-rendezvény nem “nekünk” szól, hanem azoknak, akik épp ráéreztek a művészetekre egy monstre Monet vagy Van Gogh kiállításon. Őket kell most továbbvezetni, és ha ez csak részben sikerül, én már boldog vagyok. Persze lehet, hogy pont ezért ez a szájhuzigálás.

Nekem viszont alapvetően tetszik a kezdeményezés.

A pénzosztogatás gyakorlata persze más kérdés. Már csak az említett Nagy Vágta esete is azt sejteti, hogy itt is szerteszéjjel tapsikolják a pénzt. De amíg konkrét információk nem állnak rendelkezésemre, addig én támogatom. :)

Az Orange Prize kapcsán újra fellángolt a vita arról, hogy tényleg szükség van-e női irodalmi díjra. Sokak – főleg fériak – szerint ez az egész pozitív diszkriminációsdi elavult és ciki.

Hogy rövidre fogjam, a cikkben pontokba szedték az érveket és ellenérveket:

Mellette:

Nincs ebben semmi rossz, ha akarnák, a férfiak is ünnepelhetnék a férfiirodalmat.

Az Orange nemzetközi díj, és olyan alkotásokra is ráirányítja a figyelmet, ami egyébként elkerülné a közönség figyelmét

Történelmi tény (na jó, tendencia), hogy a nagy díjakat férfiakból álló zsűrik ítélik oda többnyire férfiaknak.

Ellene:

Sok más kirekesztett csoportnak, mint például a munkásosztálybelieknek (te jó ég, van még ilyen??), fekete Afrikai íróknak nincs saját díja.

Ez a díj gettósítja a női irodalmat, a szeparációt és a diszkriminációt erősíti.

Az írók, olvasók és a kiadók többségükben nők. Nem a lányokat, hanem a fiúkat kellene olvasásra ösztönözni.


Ezzel kapcsolatban az a kérdésem, hogy vajon a L’Oreal nemzetközi, női tudósok munkáját elismerő díja miben különbözik ettől, és miért nem céltáblája a kritikának úgy, mint a női irodalmi díj?


(Még mindig szabin vagyok :)

Új coolság hódít New Yorkban csodagyümölcs néven. A Synsepalum dulcificum egy kis piros bogyó, ami az elfogyasztása után teljesen megbolondítja az ízlelőbimbókat.

Így történhet meg, hogy a citromlevet csokis shake-nek, a tabasco szószt a fánkokra öntött cukormáznak érzik azok a szerencsések, akik egy ilyen csodabogyó-partin vesznek részt.

Ezek a partik úgy néznek ki, hogy kiteszik a legkülönbözőbb ételfajtákat egy nagy asztalra, és azokat lehet végigpróbálgatni. A szervezők szerint ez másokkal együtt a legjobb, mert meg lehet beszélni egymással, hogy ki mit milyennek érez.

Egy bogyó ára 2 dollár között mozog, maga a növény Afrikából származik, és egy időben abban reménykedtek a kutatók (vagy még mindig), hogy az édesítőszerek kiváltására alkalmazhatják.

Puccos bárokban már korábban használták bizonyos koktélokhoz, de ezek a partik most új lendületet adtak a bogyónak.

Egyébként nem mindenki szereti, néha túlpörög a cucc. De a többségnek nagyon érdekes élmény, szóval ha valaki arra jár, próbálja ki helyettem is.

Az utóbbi hónapokban mindenki ugrásra készen figyeli az Olimpia szponzorainak minden egyes lépését. Sokan felróják nekik, hogy egyáltalán szponzorok, sokan a CSR-t is keveslik.

A nyomás akkora, hogy a szponzorok mindent megtesznek annak érdekében, hogy konform módon viselkedjenek (már a szponzoráció tényétől eltekintve): legutóbb a szecsuáni földrengés áldozatait kezdték el segíteni, és még a kampányszlogent is megváltoztatták.

(NADE: a Kreatív Online-on épp fordítva írják, mint ahogy az valójában történt. Nem az volt a korábbi szlogen, hogy "Terjeszd a szent lángot, terjessz törődést és szeretet", hanem hogy "Lobbantsd lángra a szenvedélyt, terjeszd az álmot". Ez lett végül lecserélve. Így már mindjárt más, és valóban van értelme a változtatásnak. Az egész posztot azért kezdtem el írni, mert nem volt az egésznek értelme. Zárójel bezárva.)

Azért ha már a témánál tartunk, kikívánkozik belőlem a véleményem. Van ez a sok ember - aktivisták, sztárok, Mia Farrow, Clooney, Jolie, Spielberg és a többiek - és mind elkezd keménykedni, hogy mekkora botrány már Kína és vele együtt ez a Zolimpia, hogy az ország Szudántól vesz olajat, meg halomra öli a tibetieket.

Én mindezzel totálisan egyetértek. Csak azt nem tudom felfogni, hogy miért most hallatják a hangjukat ezek az emberek? Miért nem 2001-ben zúdult fel a világ, amikor megszületett a döntés arról, hogy Pekingben tartják meg a 2008-as Olimpiát? Miért nem voltak mindenhol tüntetések? Hol volt akkor Mia Farrow és barátai? Egyetlen szervezetről hallottam, aki rögtön működésbe lépett, ez a prágai székhelyű Olympic Watch volt. (Persze cáfoljatok meg, ha tévedek)

Szerintem aki eddig kussolt, azért jobb, ha azt is elmondja, hogy szégyelli magát, amiért eddig kussolt. Én örülök, hogy mostmár nem kussolnak, de azért kicsit későn nem kussolnak. Nna.

A floridai Saratoza megyében egy olyan határozatot hoztak, mely szerint nem fognak többet dohányosokat felvenni a munkahelyekre az adózók védelmében. A dohányosok ugyanis sokba kerülnek, például évente 3400 dollárral több egészségügyi, és a kiesett munkaerőből fakadó költség van rajtuk, mint a nemdohányzókon.

És a csavar az, hogy nem perelhetik a megyét a dohányosok, mert Florida állam 1995-ben elfogadott egy törvényt, mely szerint a dohányosokat legálisan diszkriminálhatják a munkahelyek. Eddig viszont csak lightosabb eszközökhöz nyúltak a munkaadók: a munkavállalóknak például magasabb TB-t kellett fizetniük, és el kellett menniük néhány leszoktató órára.

A mostani egy cseppet keményebb intézkedésnek tűnik. Nagyon kíváncsi vagyok a következményekre: érzékelhetően növekvő munkanélküliség/cukorbetegség/elhízás/családon belüli erőszak/karambolok/munkahelyi balesetek/szájzár/válások tömege? Tüntetések?

Ha jól tudom, ma a magyarok 6 százaléka beszél értékelhető színvonalon idegennyelv(ek)et. Ezért nem is csodálkoztam igazán, amikor valamelyik hétvégén a Liptai Claudia babázós műsorában. Asszem két téma átkötéseként mutattak hosszan mindenféle babákat, az aláfestő zene pedig mi volt? A Stuck in a moment a U2-tól!
Csak a refrénből idéznék:

You've got to get yourself together
You've got stuck in a moment
And now you can't get out of it
Don't say that later will be better
Now you're stuck in a moment
And you can't get out of it

Persze mondhatjuk, hogy őszinte a műsor, ehm.

Van egy másik kedvenc sztorim: egy rádióhallgató menyasszony küldte éppen szolgálatban levő vőlegényének a Roxette It must have been love című számát, hozzáfűzve, hogy mennyire izgul az esküvő miatt.

Hogy újra nyújtsak egy kis kitekintést külföldre, álljon itt egy jól sikerült reklám a témakörben:

Legalábbis egy harvardi kutatás szerint, melyben a boldogság három fő forrásának tekintett tényezőket vizsgálták: a házasságot, a pénzt, és a családot.

Ezek közül a házasságról derült ki, hogy a legtöbb boldogságot biztosítja, aminek főleg az az oka, hogy a házas emberek tovább élnek, több pénzt keresnek, és többször élnek szexuális életet, ráadásul jobban élvezik azt, mint nem házas társaik. De egyébként is minden tekintetben boldogabbak a házasságban élők.

A pénz esetében már kevésbé ilyen biztatóak az eredmények: először tényleg sokkal boldogabbá tesz, de utána egyre alacsonyabb hatásfokkal működik, mígnem teljesen megszűnik ez a képessége. Igaz, amiatt még senki nem lett depressziós, hogy rengeteg pénze van.

A család, ami itt a gyermekvállalást jelenti, nagyon rosszul szerepelt a kutatás szerint. A gyerekvárás alatt hirtelen megugrik a boldogságszint, aztán amint megérkezik a baba, teljesen lecsökken. Később javul a helyzet, de mire a gyerek 12-16 éves, azaz tinédzser lesz, újra beüt a boldogtalanság. A kutatást vezető prof, Daniel Gilbert szerint ez az érzés csak akkor múlik el, amikor a gyerekek kirepülnek.

Hogy mégis miért mondja/érzi úgy mindenki, hogy a gyerek boldoggá teszi? A kutató szerint a kognitív disszonancia elkerülése érdekében csapjuk be magunkat. Nem akarjuk lúzernek érezni magunkat azért, mert egy olyan dolog miatt hozunk irgalmatlan áldozatokat, és fordítjuk rá minden energiánkat, ami valójában boldogtalanná tesz.

Ez a házasságos rész engem meglepett, a gyerekvállalásos viszont kicsit túlzás, nem?

Nemrég volt a New York Times-ban egy cikk arról, hogy új trend bontakozott ki nemcsak New Yorkban, hanem több amerikai nagyvárosban, például Detroitban. Mégpedig az, hogy az emberek a kiskertjükben zöldséget és gyümölcsöt termelnek, és azt eladják. Ez a dolog már ott tart, hogy meg is élnek belőle.

A cikkben van egy-két elejtett mondat arról, hogy ügyelnek az “élelmiszerbiztonságra”, de én sosem vennék ilyen városi termesztésű kaját. Már az utca szélén álló zöldségeseknél sem veszek soha semmit, mondván, hogy szét vannak már autófüstölve. Persze lehet, hogy ez túlzás részemről.

Mindenesetre furcsa, hogy pont az egészségmániás new york-iak hajlandóak ilyesmit venni. Talán csak a szegényebbek, maximum ezt tudom elképzelni.

Update: Igen, a cikk végén írják, hogy az egyik farmer például azért vágott bele, mert náluk nem volt Whole Foods lánc jó minőségű kajákkal. Ez pedig jelzi, hogy nem az a vásárlóképes réteg lakik a környéken.

(Bocsánat, ez tök hosszú lesz)

Az internetadó kapcsán általában az adó tényét kritizálják (joggal), és csak kevesen kérdeznek rá arra, hogy pontosan hova is folyna be a pénz, és egyáltalán mire is használnák. Még a tranzit blog is inkább a főbb kérdésekre összpontosított, de nem fejezte ki véleményét azt illetően, hogy mire is költi az NKA a pénzt, amiből még többet akar.

Nem nagy alapossággal utánanéztem, és végigfutottam néhány pályázati döntést, és egész elképesztő dolgokat találtam, ezek közül néhányat összegyűjtöttem.

Előzetesen csak annyit jegyeznék meg, hogy a címben jelzett összegnél jóval többet tudnék megspórolni az államnak, ha engednék.

Egy-két furcsa tendenciát fedeztem fel a támogatások osztogatása terén. Az egyik, és legfontosabb, hogy kereskedelmi tevékenységet – gyakran sikeresen – folytató cégek kapnak nagy összegeket. Így például a Herendi Porcelángyárnak is volt képe pénzt kérni. Mutatom:

De ez még semmi:

Ez a helyzet a kereskedelmi galériákkal is. Egyesek egész sok pénzt kapnak kiállításrendezésre. Ráadásul gyakran úgy, hogy kapnak egy összeget a 2008. évi kiállítási programjukra, aztán még külön egy kiállításra.

Aztán vannak a (tutira kamuzós) mázlisták:

(Őszintén: ki megy be a Fészekbe kiállítást nézni? Ráadásul ha jól tudom, a kiállítótér egy kis lyuk. Ugyanez igaz a Háló kiállítóterére, legalábbis úgy tudom náluk a galéria az a közösségi tér. A fotográfus pedig gazdálkodja ki a tandíjból a kiállításainak a költségeit. Az utolsó kettőhöz no comment.)

A következő kategória az agyontámogatott, minden bizonnyal hőn szeretett szervezeteké:

 

A legdurvább a folyóiratok támogatása. A címben jelzett összeg úgy en bloc a szépirodalmi folyóiratokra vonatkozik, ami csúnya dolog és természetesen tudom, hogy néhányat közülük meg lehetne hagyni, de azért valljuk be őszintén: nem igazán sínylené meg a világ a hiányukat.

 Most nézzünk meg néhány nem irodalmi folyóiratot, és azok támogatási összegeit:
 

Holy fuck. Nem vitatom, hogy ezek fontos kiadványok, de szerintetek mennyi munkát követel meg ezeknek a tartalmaknak az összegereblyézése? Ráadásul ha hallgatólagos megegyezés van arról, hogy „haverkám, jövőre is megkapod”, akkor mennyi törekvés van ezeken a helyeken a folyamatos innovációra és fejlődésre? Ez itt konkrétan pár ember havi apanázsának és kényelmes megélhetésének biztosítása. Szóval ha valaki szociális segélyt akar, akkor érdemes folyóirat indításában gondolkoznia. Tuti tipp, csak tőlem.

A listák között még rengeteg pikáns dolgot találtam, például támogatásért folyamodó iparművészeket, akik miután elkészítették mondjuk a bőrtáskákat az állam pénzéből, eladják azokat. Hm. És pontosan ez történik, amikor egy Kft-t, kereskedelmi galériát és miegyebet fizetnek közpénzből.

Tehát ahogy láttuk, számos igen érdekes döntés születik az évi nyolcmilliárd sorsáról. A támogatottak között van mázlista kamugép, mutyizós, örök haver, bratyizós, szemfüles és elvétve néhány ember/szervezet, aki szabályosan végzi a munkáját.

A filmes projekteket meg sem néztem, mert nemrég ebédeltem.

Az Ask.com-ot is üzemeltető IAC/InteractiveCorp új, etnicitásközpontú, azon belül is elsősorban feketéknek szóló site-ot indított RushmoreDrive néven. Három fő funkciója van: egyrészt keresőként, másrészt hírportálként, harmadrészt pedig álláskereső site-ként működik.

A fejlesztők célja egy olyan oldal létrehozása volt, mely a tartalmak generálása során etnikai szempontokat is figyelembe vesz: így a kereső által kihozott eredmények listázásakor azok a hírek szerepelnek előkelőbb helyen, melyek a feketéket is érdeklik. Tehát ha ebben a keresőben kozmetikai termékekre keresel rá, a feketék számára kifejlesztett áruk már nem a lista végén fognak kullogni.

A hírek kapcsán hasonló terveik vannak: igyekszenek majd a feketék szempontjait is érvényesíteni a tartalom készítése során, és megemlítik az esetleges „fekete” vonatkozásokat is.

Az állásközvetítés természetesen nem etnicitásközpontú, de gondolom azok a cégek, akik itt szerepelnek, imázsszempontokat is figyelembevéve hirdetnek.

Sajnos nem tudtam sok tapasztalatot gyűjteni az oldallal kapcsolatban, mert például a kereső most nem működik, és kevés a hír is. Mindenesetre a „fekete” szempontok érvényesítésére még nem láttam a hírrovatban példát.

Az oldal kialakítása mindenesetre nagyon rendben van: letisztult, szellős, ennélfogva könnyen áttekinthető. És természetesen tele van olyan funkciókkal, amik egy honlapot honlappá tesznek: a hírek mellett feltüntetik a kapcsolódó tartalmakat, amik lehetnek további cikkek, blogbejegyzések, videók és kommentek.

(via PRWEEK Online)

 

Külföldön alapvető az önkéntes munka, főleg ha jó állást akarsz szerezni. Nálunk ez eléggé elhanyagolt terület, amit azért nem nagyon csodálok, sőt kicsit meg is értem. (Eleve nem hiszek a nagy nemzetostorozásban, mert szerintem Magyarország egészében véve jó hely, de ez most más téma.)

Viszont azért van már egy olyan réteg a fiatalabb generáció tagjai között,  akik viszonylag jómódúak, tájékozottak, és ha nem is feltétlenül szeretnének visszavonulni a társadalomba, azért érdekli őket, mi zajlik körülöttük. Egyre többen vannak olyanok is, akik ráadásul tesznek is valamit azért, hogy jobban működjenek a dolgok.

Ez azonban elég kevés: egy kezemen meg tudom számolni azoknak az ismerőseimnek a számát, akik önkéntesen végeznek valamilyen civil célzatú munkát. Ennek elég sok oka lehet, nem is tudnám őket felsorolni. Én például csakis saját kezdeményezésre vagyok hajlandó civilkedni, miután láttam néhány szervezetet belülről.

Ti hogy álltok a kérdéshez?


És ehhez?