Végre újra folytathatom a városhasználati projektet! Nem mondom, hogy egyáltalán nem voltak jó programok mostanában, de nagyon kevés volt belőlük, ezért nagyon jó eséllyel csúsztam le róluk. Mostmár alakul a dolog, meg az időjárás is. Úgyhogy felkerekedtem, és a gyönyörű vasárnapi napsütésben elmentem macskakiállításra. Indokom nincs, hacsak nem az, hogy jó kedvem volt.

Nem éppen ingyenes program (700 Ft), de szerintem ennyit megér, pláne, ha kisgyereket nevel az ember (az nem én vagyok :). Tele is volt a hely családokkal, akik végigfotózták és videózták az egész kiállítást.

A macskákból mondjuk annyira sokat nem lehetett látni, mert őket védendő rendesen el voltak szeparálva. Elég rezignáltan és fáradtan tűrték a feléjük áramló figyelmet, kicsit sajnáltam őket. Ahogy a videóban is látható, többen inkább elbújtak, hogy nyugiban aludhassanak.

Egyébként feltűnt, hogy iszonyú népszerűek a hatalmas macskák. Vagy a szőrük, vagy a testük nagy - sok kutyaméretűt is láttam. Nekem annyira nem jönnek be, inkább a kecses, vékony testű és hosszúkás fejű macskákat bírom, azokból meg itt elég kevés volt. Egerek és nyulak is voltak egyébként, plusz menyét.

Lássuk, hogy is volt a legutóbbi városhasználati projektnél?

Közönség

Többségében családok gyerekekkel, és fiatal párok.

Helyi adottságok

Sok hely volt, a rengeteg ember ellenére azért egész jól lehetett közlekedni.

Mit kaptam ettől

Sok-sok cukiságot!

Érdemes ilyen helyekre járni?

Abszolút.

Ui.: Közben amerikai barátnőim is elengedték magukat, csak ők kutyákkal.

A Readwriteweb-en írta az egyik szerző, hogy már túlzott mértékben eluralkodott nemcsak a fotó/videófetisisztákon a dokumentálási láz, hanem mindenki inkább az események rögzítésével foglalkozik, ahelyett, hogy átélné a pillanatot.

Ez a kép mondjuk elég hatásosan támasztja alá az állítást:

(Bár zárójelben megjegyezném, hogy a sok kamerától úgysem lehetett volna látni, tehát ebben a szituációban a mobilkamera alapvetően egy kiterjesztett szemként funkcionált.)

Persze azért igaza van a cikk írójának, nem szállnék nagyon vitába, velem is gyakran előfordul, hogy nem veszem elő a kamerámat, igaz inkább némi tévesen értelmezett szemérmesséből, mint az elveszett pillanatok miatti aggodalom miatt.

Mindenesetre sok éve foglalkoztat az emberi percepció elégtelensége és mindig bosszant - ez még a tinédzserkoromból maradt meg, persze. Ráadásul a családom antitálentum ezen a téren. Körülbelül három szülinapom van rendesen megörökítve, a tinédzserkoromból kábé tíz kép maradt fenn, amiből négyet a szokásos éves középiskolai haknifotós készített az osztályról. A fennmaradó hatot a szalagavatómhoz és a tablóképemhez lehet kötni, és ezt nagyon sajnálom. Ezért az én jelszavam ebben a kérdésben: fuck living, just shoot!

Persze én egy extremitás vagyok - ha valakinek az enyémnél jobban dokumentált a gyerekkora, annak a következőket ajánlom:

- ne fotózz/videózz meghitt vacsora alatt, legfeljebb előtte vagy utána

- ne tedd ugyanezt az első pár randin

- ne dokumentáld a baráti beszélgetéseket, azt csakis emlékezetből tedd!

És persze twitterezni sem ér real-time.

Már mindenre van megoldás, ha például művész szeretnél lenni. Festővé, fotóssá, zenésszé válhatsz, hiszen ha ügyes vagy és nem annyira rossz, megtalálhatod a közönségedet. A leleményesség hazájában pedig számos szolgáltatást igénybe vehetsz, ami segít az utadon.

Ha például nagybetűs Író (itt: bestsellerista) szeretnél lenni, már csak arra sincs feltétlenül szükség, hogy te írd meg a könyvet: rengeteg, a szakmában csak "négernek" hívott névtelen író várja, hogy kipengesd a pénzt egy könyvért, tetszőleges témában.

Miután kész a könyv,  ugye kéne pár jó kis ajánlószöveg a borítóra, hogy menőnek tűnjön. Igaz, hogy nem a New York Times kritikusától, de mostmár simán szerezhetsz azt is, az erre szakosodott Blurbings.com-ról. Tizet ingyen kapsz (!), szóval hülye lennél nem kihasználni.

A gond már csak az, hogy kéne, hogy a kritikusok írjanak is róla. Semmi gond! Küldd el a könyved a bérkritikusokhoz, több lehetőséged is van ráadásul, 50 és 125 dollár között már 15 napon belül megérkezhet az értő kritika, igaz, azt senki sehol nem olvassa el. De beajánlónak esetleg elcsúszhat...

Vannak még ugye az elengedhetetlen dedikálások, ami az olvasóval való személyes kapcsolatteremtés és az eladásösztönzés alapeszköze. Ha valamilyen csoda folytán elérték a hatásukat a bérajánlók, akkor már azt sem kell elintézni, hogy az Alexandra szervezzen neked közönségtalálkozót: online simán elvideócseveghetsz az olvasóddal, mutatván neki a frissen dedikált könyvet. Mesés!

Volt ez a hír a Kreatív Online-on, hogy elindítottak egy Kommunikációtudományi Nyitott Enciklopédiát, ami a célkitűzések szerint "megbízható információforrás, a kommunikációs képzést támogató, hivatkozható eszköz, szakirodalom, a szakmai sztenderdek megteremtésének egyik legfontosabb fóruma" lesz.

Nem tudom, lehet, hogy nem gondoltam kellően bele, de nekem rögtön az jutott eszembe ezzel kapcsolatban, hogy miért nem szövetkeztek a médiapédiával? Igaz, kicsit át kellett volna pozicionálni az utóbbit marketing és média tudástárról kommunikációs tudástárrá, dehát az nem lett volna gond.

Az megvan, hogy az egyik non-profit, a másik meg for-profit, és csúnya nagyvállalatok vannak a támogatók között, de erre hivatkozni egyrészt nem menő, másrészt a Neo site-ja azért már ismert a szakma köreiben is, meg hellyel-közzel használva van, nem utolsósorban ki is néz valahogy... szóval egy működő infobázis és nem látom bevállalhatatlannak.

Azzal, ha csatlakoznak, lehet, hogy jót tesznek a Neónak, de az miért is lenne baj? Szerintem egymást erősíthetnék, egy helyre lenne összegyűjtve a sok hasznos okosság... ezért én azt mondom, hogy ez így pazarlás. De nyitott vagyok az ellenérvekre.

A Washington Post körülnézett Obama családjának kenyai ága környékén, és azt látta, hogy az életüket teljesen felforgatta az elnökségi mizéria. Ugyan pozitívumai is vannak a dolognak, mert például a nagymamánál bevezették a villanyt és a vizet, de például testőrök vigyáznak rá, és így már sokkal inkább behatárolt a mozgástere. Na és turistacélpont lett a házuk.

A többi rokonnak sem sokkal jobb: egyszerű földművesek, akiknek viszont rendszeresen amiatt kell megszakítaniuk a munkájukat, hogy interjúkat adjanak. A gyerekektől meg az iskolában Fantát kérnek az osztálytársaik. Merthogy elvileg Afrikában, ha egy családtagra rámosolyog a szerencse, akkor az egész család részesül belőle. Ezért aztán (ez egyébként nálunk sem lenne másképp szerintem) azt gondolják, hogy ha Obamának jól megy, akkor jól megy az egész családnak. Dehát ez nem így van általában. Persze ez még változhat.

Rövid helyzetjelentésünket olvasták.

Na kezdenek begyorsulni a dolgok, most éppen a Wikimédia bannereit tettük fel a rendszerbe.

Hogy mit kell róluk tudni? Idézet tőlük:

"A Wikimédia Magyarország Egyesület közhasznú minősítésű társadalmi szervezet,
melyet a Fővárosi Bíróság 2008. november 24-én vett jogerősen nyilvántartásba,
egyúttal közhasznúvá is minősítette. Célja az emberi tudás összegyűjtésének,
rendszerezésének és terjesztésének támogatása, valamint az így összegyűlt
tudáshoz történő lehető legszélesebb körű hozzáférés lehetőségének
biztosítása; tevékenysége elsősorban a magyar nyelvű Wikipédia és az azt
szerkesztő önkéntes közösség támogatására irányul."

Kattintsatok, olvasgassatok, ahol pedig kell, támogassatok.

Folytatódjék hát a Clay Shirky nevű kutatóval készült interjú, ha esetleg valaki nem olvasta volna azóta a második részt is.

Szerinte tehát az információs túlterhelés egyfajta újludditista képzelgés. Olyan, mintha azt akarnánk, hogy az a sok blogger fogja be, mert már túl sok olvasnivaló van a neten. A probléma egyébként még így sem szűnne meg, mert már a professzionális tartalom is emészthetetlen mennyiségű. Ahogy azt korábban mondta, inkább szűrési problémáról van itt szó, tehát egyszerűen csak sokan nem rendelkeznek az interneten talált információk feldolgozásának készségével, és nem ismerik az ehhez szükséges eszközöket sem.

Amivel kapcsolatban ez a szűrés-dolog érdekes lehet, az a közösségi szűrés, és az egymástól különálló területek információmegosztása. Ez főként a tudományok szempontjából lehet fontos, ezek már egyébként is egyre inkább interdiszciplináris irányt vesznek.

Az újságírással, a hírekkel kapcsolatban is sokmindent mondott, én csak azt emelném ki, hogy szerinte most, hogy elég egyértelműen a vég felé közeledik a nyomtatott sajtó, az újságírók eddig úgy viselkedtek, mint az eltartott feleség: nem igazán értették, honnan volt a pénz, de mivel úgy tűnt, hogy a cukrosbácsijuk elég jövedelmező, nem gondolkoztak ezen. Aztán amint beütött a crach, kiakadtak, hogy "hoppá, mi eddig bizniszeltünk? Hogy a kiadások mindig meghaladták a bevételeinket? És én erről miért csak most tudok?"

Shirky szerint leginkább a negyvenes, a pályájuk közepén levő újságírók sínylik meg az egészet, mert még nem elég idősek ahhoz, hogy nyugdíjba vonuljanak, és nem elég fiatalok, hogy az egészet otthagyják és valami másba kezdjenek. Ez az a réteg, ami felől aztán a legtöbb meglepetés indulhat el Huffington Post módra. Ismét csak szerinte.

A nagy lélegzetvételű cikkeket termelő újságírásról azt mondja, hogy az a karrier-újságírás. A hosszú cikkekre mindig lesznek vevők, ez az egyik legprosperálóbb forma, ehhez lehet a legkönnyebben hirdetéseket keresni, szóval akár egy teljes üzleti tervet is rájuk lehet építeni. (Akkor tehát a Komment.hu nem is elvetélt ötlet? - én) Mindenesetre ebben a szegmensben is kevesebb újságírót fognak foglalkoztatni.

Még az előző részben volt megemlítve, hogy az internettel az amatőr tartalmak hányadának megnövekedése, és az általános színvonal csökkenése érkezett meg. Clay Shirky azt mondja, hogy ez egyre inkább így lesz, viszont a színvonalas tartalmakkal könnyű lesz kitűnni.

A nyomtatott lapok pedig megszűnnek.

Na, hát ennyi.

Ezzel kapcsolatban csak annyi lenne a hozzáfűznivalóm, hogy nem is feltétlenül, illetve csak abban az értelemben beszélhetünk szűrési problémáról, hogy nem tudjuk, hogyan is fogyasszuk az információkat, mert már annyira hozzá vagyunk szokva a hagyományos struktúrákhoz, hanem egyszerűen az frusztrál mindenkit, aki kicsit is mélyebbre ás egy téma linkjei között, hogy iszonyatosan sok olyan tartalom van, ami érdekes, csak éppen nem tudjuk mindet behabzsolni. Nem arról van szó tehát, hogy zavarnak itt minket a mindenféle cikkek és képek és kommentek megemészthetetlenül, hanem hogy egy olyan információs plázában bolyongunk, ahonnan legszívesebben mindent hazavinnénk, de csak egy kosarunk van. Szerintem ez legyen a legnagyobb gondunk. :) Én mindenesetre mostmár nem fogom ezt felhozni panaszként, meg vagyok győzve.

Nagyon megörültem, amikor rátaláltam egy általam sajnos korábban nem ismert kutatóval, Clay Shirkyvel készült interjúra. Szinte minden szavával egyetértek, és bónuszként annyira összeszedett és laza, annyira könnyeden vázol fel és cáfol meg mostanában felkapott témákat főleg a tartalomfogyasztás és az információk feldolgozása kapcsán, hogy az állam leesett.

Egy kis ízelítő a vele készített beszélgetésből (de érdemes elolvasni az eredetit):

Clay Shirky szerint az internet lett most az új tévé, azaz a korábban a televízióra záporozó vádak most az internetet érik. Az egyik legfontosabb kifogás, hogy az internet leszoktat minket az olvasásról. Ezzel szemben Shirky azt gondolja, hogy az internet nemhogy elhozta volna az olvasás végnapjait, hanem éppenhogy felturbózta azt: soha nem írtak és olvastak annyit és olyan intenzíven az emberek, mint ma. Igaz, nem Tolsztojjal kelnek és fekszenek és hogy alapjáraton az MSN-t nyomják tele szövegekkel, de attól még az olvasás és az írás nagy tömegek számára lett újra a mindennapok része.

Fontos változás még, hogy az interaktivitást nélkülöző médiumok köré saját interakciókat építenek a felhasználók, mert ezt lehetővé tette a technológia: erre példa a fan fiction, melyen keresztül a rajongók Tolkien vagy a Harry Potter világának részévé válhatnak. Clay Shirky szerint egyébként az internet unalmas lett a tizenévesek számára, és mivel már természetesnek veszik a létezését, arra használják, hogy interaktivitást vigyenek a mindennapi médiafogyasztásukba.

A figyelem, illetve annak időtartama ugye sokak szerint vészesen csökken. Ezzel kapcsolatban azt mondja Shirky, hogy ez mindig is kedvenc téma volt, főként a tévét hibáztatták ezért már pár évtizeddel ezelőtt is. Szerinte nem a figyelem rövidtávúvá válásáról, hanem inkább arról van szó, hogy a rövidtávú figyelmet igénylő tartalmak száma megnőtt. Emellett pedig ha valakit egy téma kifejezetten érdekel, a korábbiaknál jóval több információt találhat róla. Az internet tehát a nagyon rövidtől a nagyon hosszú és alapos szövegekig nagyon széles skálán tett elérhetővé különböző tartalmakat, ami igazából szuper.

És hogy miért van mindig ez a károgás a rövidtávú figyelemről? Mert az ilyen kijelentések mindig nyitott fülekre találnak. Ez olyan, mint amikor azt mondják, hogy „régen minden jobb volt".

Azt mondja még, hogy a web által nő az amatőr tartalmak hányada, aminek következményeképpen az elérhető tartalmak átlagos színvonala csökken. De az, hogy több ember számára több információ lett elérhető, nagyon pozitív hatással van a társadalomra, igaz, ezt az értelmiségiek nem szívesen látják be.

Az „újludditák” is egyre hangosabbak. Szerinte ez nem újdonság, mert a ludditák mindig megjelennek, ha változás történik, mert egyszerűen csak konzerválni akarják azt, ami addig volt. Shirky azt mondja, hogy nehezen indokolható egy olyan kijelentés, miszerint az új információk gyorsasága és totalitása rossz hatással lenne a szellemi életre - egyszerűen le kellene venni a Tolsztoj-szemüveget.

A másik kórusba az információs túlterhelés hirdetői tartoznak: Clay Shirky szerint ilyesmi nem létezik, ez is csak egy állandó sirám. Szimplán szűrési hibáról beszélhetünk, ami azt jelenti, hogy az emberek nem tudják elfelejteni a régi struktúrákat: a könyvtárat, a katalógusokat, stb. Még nem tudják, hogy hogyan kezeljék a neten az információkat, és ezért érzik kényelmetlenül magukat. Ezzel szemben (szerinte) a fiatalok jó helyzetben vannak, mert nekik csak tanulniuk és alkalmazkodniuk kell, nem kell leszoktatniuk magukat korábbi beidegződésekről.

Az interjú két részes, folyt. köv.
 

... a képzőművészetért. A BBC tudósított egy olyan FBI ügynök búcsúpartijáról, aki évtizedek óta nagyon sikeresen működött a lopott műtárgyak piacán.

A pasas munkája nagyon fontos, már csak azért is, mert a műtárgy-maffia, vagy hogy is fordítsam a negyedik (!) legnagyobb üzlet nemzetközi szinten a drog, a fegyver és a pénzmosás után. Ennek oka, hogy a műtárgyak nagyon könnyen szállíthatók, simán beveszik a vámosok, hogy az adott képet vagy szobrocskát a feleségednek vetted a helyi bolhapiacon. Ahogy a cikkben írták: még egyetlen beagle sem szimatolt ki egy lopott mesterművet.

Az egyik legújabb terület egyébként az Afganisztánból és Irakból lopott tárgyak felderítése.

Az USA-ban 12 ügynök dolgozik, míg Franciaországban 30. A legtöbben pedig Olaszországban működnek, pontosan háromszázan.

És ha valaki kedvet kapott volna ehhez a munkához: a beépülő ügynöknek az acélidegeken túl teljesen átlagos külsővel kell rendelkeznie: semmi sebhely, semmi túlzás. Olyan átlagosnak kell lenni, hogy képtelenség legyen felidézni, hol jártál, mit mondtál, mit csináltál.

A nyugdíjba vonuló ex-ügynök valószínűleg tanácsadó lesz és ír egy könyvet.
 

Egyre többet lehet olvasni a ruhaiparban elindult zöldmozgalmakról, sok új kezdeményezés indul és sok olyan márka, illetve kollekció jelenik meg, melyek etikus és/vagy organikus módon gyártanak.

A legtöbb forrás tényleg igyekszik megfelelően edukálni a közönséget az egész hátteréről és fontosságáról, de azért kicsit zavaró számomra, hogy nincs egy olyan adatbázis, ahol mindez egy helyre össze lenne fogva.

Rendesen meg kell dolgoznia annak a potenciális vevőnek az információkért, aki át akarná gondolni, hogy akkor most hol fog vásárolni és hol nem. És ha nem, akkor miért. 

Kellene tehát egy olyan kezdeményezés, ami a különböző márkákról és a gyárakról gyűjt össze és rendszerez információkat. Ahol nyomon lehet követni, hogy például mi a helyzet a Tesco sajátmárkás ruháival, vagy hogy a Primark vagy a Nike még mindig sweatshopokban dolgoztat-e, vagy már javult a helyzet?

Vagy hogy Bangladeshben hol vannak ilyen gyárak, hány embert dolgoztatnak, milyen körülmények között – tehát helyi jelentéseket is tartalmaznia kellene egy ilyennek.

Tudom, hogy hatalmas kérés, de ha ez nem olyan ügy, amiért érdemes dollármilliókat elkölteni, akkor mi más lehet az? Aktivisták, tessék kampányolni!
 

Szégyenkezve vettem észre még régebben, hogy a kereskedelmi tévék megváltoztatták a tévénézési szokásaimat. Ugyanis ha végre elkapok egy jó filmet valamelyik közszolgálatin, amit véletlenül nem éjjel egykor, jobb esetben tizenegykor kezdenek el leadni, akkor egy idő után azt veszem észre, hogy várom már a szünetet és azon filózom, hogy bakker most hogy menjek ki a konyhába? Például.

Őrület. Régebben gond nélkül végigültem/tünk többórás filmeket, odafigyeltünk, koncentráltunk ahogy kellett, most meg nyomaszt, hogy nincs megállás. Ez azért elég durva szerintem.

Persze nemcsak a kereskedelmi tévék a hibásak, hanem például a DVD-nézés elterjedése (bármikor leállíthatod), meg internetfreakeknél a netezés maga (fragmentált figyelem). Mindenesetre elgondolkoztató ez a változás, és nem tudom, hogy van-e visszaút.
  

Több helyen is láttam elraktározva a linket arról, hogy "Minden második felnőttet hidegen hagy az internet". A hatásvadász cím miatt természetesen én is elolvastam, de szerintem a cikk egyáltalán nem olyan negatív, mint ahogy azt elsőre gondolnánk. Vagy lehet, hogy csak beletörődtem a helyzetbe?

De gondoljunk bele: mégis kit lep meg, hogy egy olyan lerobbant középkorú és időskorú generációval rendelkező országban, mint a miénk, az átlagnál sokkal kevesebben interneteznek a 18 év felettiek? És ezt most nem ostorozásként mondom, hanem egyszerű ténymegállapításként. És bár nem örülök neki, én teljesen megértem.

Az persze már kevesebb hangsúlyt kap a cikkben, hogy a fiatalok már jobb helyzetben vannak és nemzetközi összehasonlításban is egész jól állnak az internethasználat terén. Dehát a pozitívum az már nem érdekes.

Ami pedig azt a 27 százalék embert illeti, akiket elvileg nem érdekel az internet, pontosabban "nem érzi szükségét használatának": hát... ez most nem tudom, hogy baj, vagy nem baj, mindenesetre szerintem nem is az internet nem érdekli őket, hanem inkább egyszerűen semmi nincs, ami foglalkoztatná vagy lekötné őket.

Van ilyen, konkrétan ismerek ilyen embereket. Mit lehet velük csinálni? Ha (és amíg) nincs semmilyen érdeklődésük, addig a nettel is felesleges bepróbálkozni. Mondanám én.

Vagy az internet megteremti a szükségletet a hiányzó Valami iránt? (Hát... szkeptikus vagyok.)

Ho-ho-ho-hó! Örömmel jelentem, hogy beizzítottuk a Bloggerunió első civil bannereit.

Jelenleg a következő szervezetek hirdetései futnak majd a tagblogok oldalain (elkészülési sorrendben):

1. Mint a többi ember - közhasznú Alapítvány

Idézet a bemutatkozásukból: "Az alapítvány 2005 november 28.-án jött létre. Fogyatékos fiatalok felkarolását tűzte ki céljául. Az iskola padjaiból kikerülve a fogyatékos fiatalok magukra maradnak jobb esetben szüleikkel. Megszűnik az iskola befogadó közössége, elmaradnak a társak. A szülők magukra maradnak terveikkel, gondjaikkal. Alapítványunk ezeket a hiányosságokat igyekszik bepótolni."

A banner egy adománygyűjtő akcióhoz kapcsolódik, mert jelenleg nem tudják megoldani a felkarolt fiatalok iskolába járását - autóra lenne szükségük. Eddig 167 ezer forint gyűlt össze.

2. Magyar Zsidó Kulturális Egyesület - MaZsiKe

Az Egyesület most ünnepli fennállásának huszadik évfordulóját, ebből az alkalomból egy programsorozatot indítottak. A banner ehhez kapcsolódik. 

3. Beremend Környéki Református Egyházközség

Ehhez a szervezethez jelenleg egy meglehetősen puritán banner tartozik, idővel felfejlesztjük, de legkésőbb akkor, amikor már kommunikációs tanácsadást is nyújt majd a Bloggerunió. :)

4. Gyermekparadicsom Alapítvány - MindenGyerek konferencia

Az Alapítvány egyik fő programja a MindenGyerek konferencia, melyről szintén a saját szavaikkal szeretnék szólni:

"A szakma- és a szektorhatárokat átlépve lehetőséget adni minden gyerekkel foglalkozó szakember aktuális kihívásainak, munkájának, eredményeinek megismerésére és megvitatására.

MindenGyerek Konferencia akkreditált továbbképzési program a gyermekjóléti, szociális szakemberek és a pedagógusok részére is."

5. Zumm Aikido Egyesület

Ha érdekel a Tissier-stílus és a harcművészet filozófiája, érdemes lehet felkeresni őket.

Eddig 13 szervezet jelzett egyébként, hogy szeretne résztvenni, de kicsit lassabban haladnak a dolgok. Azért idővel egyre több és egyre izgalmasabb banner jelenik majd meg az oldalakon, főként a segítségüket felajánló bloggereknek köszönhetően. Az eddigiekben például részben én működtem közre a nulla flash tudásommal, amit aztán Hannibál rakott a körülményekhez képest maximálisan helyre. :) Ezúton is köszönjük.

Sok fontos segítséget kaptunk egyébként, például durván 15 perc leforgása alatt lett adserver hozzáférésünk az Adverticumtól, Konrád noszogatására.

Nekik is nagyon köszönjük!

Azok pedig, akik bloggerként csatlakozni szeretnének, olvassák el az útmutatót a Bloggerunió blogján. Akik civilek, azok pedig írjanak nekem (trillian@live.com), vagy a bloggerunio@gmail.com címre.

Beindultunk! Igeeeen!

Suematra csodálatos sztorija (bocsánat a kifejezésért) újra eszembe jutatta, hogy mennyire fontos lenne a még "kinyerhető" családtörténeteket feljegyezni valahogyan.

Egyszerűen a családi élet alapvető részének kellene lennie ezeknek az erősen identitásképző beszélgetéseknek és azok dokumentációjának is, hogy folyamatosan tovább lehessen ezeket a történeteket hagyományozni.

Nagyon sajnálom, hogy már alig vannak forrásaim a család múltjáról, mert többnyire csak gyerekkoromban hallottam a különböző háborús sztorikat, meg hogy milyen volt az élet cselédként. Nem is nagyon sajnálom, egyenesen fáj.

Asszem le fogom ültetni a szüleimet és ha kell, napokig fogom őket beszéltetni. Legalább az ő szempontjukból, az ő emlékeik alapján legyen elmesélve a családtörténet.

Persze lehet, hogy nem sok ilyen múltnélküli család van. Mindenesetre a gyerekkori környezetemben az emlékek közös felidézése és rögzítése, mit ne mondjak a családfa-építés egyáltalán nem volt szokás.

Jön hozzánk a Costa, meg a Starbucks és mindenki odavan. Bizonyos szempontból én is, mert ezek jó helyek, meg jó a kávéjuk is, DE. Azért lássuk be, hogy a Starbucksban, meg a Costában az a jó, hogy ha turista vagy külföldön és iszonyatosan fáradt, bemész egy helyre ahol rendes kávét lehet kapni, kerül amibe kerül, és az szuper. Eleve (jó esetben/általában) tele vagy hülyeségekre elköltendő pénzzel. Még jóhogy veszel egy ilyen-olyan három eurós kávét. Mert megérdemled.

Nincs is ezzel semmi baj. Ha külföldön vagyok, a kávéra én sem sajnálom a pénzt. Nade mi visz rá egy embert itthon, a dolgos hétköznapokban, hogy öt-nyolcszáz forintért kávét igyon? Mikor itt Budapesten az utóbbi években azért elég szépen feléledt a kávéházi kultúra és nagyon sok helyen lehet elképesztően jó kávékat inni. Ja hogy azokra nem adnak fél kiló tejszínhabot, meg mindenféle mesterséges ízesítőt? Ó, bocsánat. Ezt a desszertkávé műfajt mondjuk nem értem, szerintem csak popsztároknál van jogosultsága, hiszen ők ezeken élnek. De ez mellékszál, meg mondjuk azt, hogy én vagyok a túlságosan konzervatív.

Félreértés ne essék: én örülök, hogy itt lesznek ezek a láncok, ahogyan örültem a Louis Vuittonnak is. Amolyan jó közérzetfokozók, az utcakép megnyugtató díszítőelemei. Azt a tudatot erősítik, hogy Európához tartozunk, végre a nagyvállalatok szemében is. De ennyi.

Persze ha valaki annyit keres, hogy már nem tudja mire költse, akkor egészségére. Bár akkor sem igazán értem meg. :)
 

(Egyébként ezen a héten a szokásosnál is lightosabb témák lesznek, csak mondom.)

Elég amerikaiasnak, erőltetettnek tűnhet, de ha jól alkalmazzák, akkor üt: ez pedig a beszélgetőpartnerünk néven nevezése. Úgy jutott eszembe, hogy a portás a nevemet mondva köszönt el tőlem, ami teljesen meglepett: wow, létezem!

A metódust először egy praktizáló orvosnál láttam a gyakorlatban működni. A buliban, ahol megismerkedtünk, rögtön feltűnt, hogy egyrészt már a bemutatkozásnál nagyon odafigyelt, hogy legalább a keresztnév meglegyen, másrészt ezután már mindenkit a nevén szólított meg, sőt többször is beleszőtte az éppen érintett illető nevét a mondatba. Zseniális. Mindenkit rögtön kenyérre kent, azt mondanom sem kell.

És ezzel az odafigyeléssel nemcsak, hogy egy gesztust tett mindenki felé, hanem rögtön azt kezdted el megpróbálni felidézni/kitalálni, hogy őt hogy hívják. Azóta is emlékszem, pedig többet nem láttam.

Szóval egy-egy ilyen gesztus nemcsak, hogy irtó udvarias, de jelenlétet is teremt: biztos, hogy megjegyeznek, ha ezt sikerül normálisan kivitelezni.

Evidensnek tűnik, de a tapasztalat alapján egyáltalán nem az.

A Gfk és a Tárki úgy döntött, hogy a szokásos Esomar kategorizálást megpróbálja helyettesíteni egy új rendszerrel, mert itthon ez kevésbé alkalmazható.

Kitalálták hát a következőket:

 Forrás: Kreatív Online

Szerintem is szükség van egy jobban megfogható kategóriarendszerre, főleg azért, mert nyilvánvaló, hogy nem feltétlenül az számít, ki mennyit keres, meg mije van, hanem hogy amit keres, mire tartja jónak elkölteni.

Nekem így a pálya széléről csak két dolog nem annyira kóser: az egyik, hogy ha már mindenki számára használható, komolyan vehető rendszert dolgoztak ki, akkor miért olyan elnevezéseket használnak, mint a "felső klasszik", meg az underclass? Ezek olyan munkacímszerűen lazázósak és olyanok, mintha én találtam volna ki őket. És ez most nem pozitívum.

A másik pedig, hogy biztos bennem van a hiba, de én nem látom a középosztálybeli családokat, meg az átlagcsaládokat. Még a városi alsóközépre tippeltem volna elsőre, de ott meg az van hogy budapestiek, meg fiatalok. Ezt nem igazán értem. Valaki nyissa fel a szemem.

Nem véletlenül ritkultak meg a bejegyzéseim, de ígérem, ez nem lesz tartós. Mindenesetre egyrészt valóban elgondolkoztam az internetfüggőségen és újra bemutatkoztam a konyhának többek között, másrészt az internetdoktor azt mondta amikor ritka alkalmakkor találkoztunk, hogy pihenjek.

Merthogy nekem ő a legmegbízhatóbb forrásom, ha a betegségekről van szó. És a New York Times szerint ezzel nem vagyok egyedül. Persze mindenki, vagy legalábbis a felhasználók háromnegyed része szörföl a szimptómái alapján a lehetséges betegségek után kutatva, de én, hát én mindig.

Az orvosok szerint ez egész hasznos, mert viszonylag értelmesen el lehet beszélgetni a páciensekkel a betegségekről, meg főleg a komolyabb betegségekben szenvedők számára nagyon fontos lehet a különböző eü-honlapok közösségének ereje.

A Microsoft szerint viszont ez nem feltétlenül hasznos, mert sokan, vagy legalábbis a szájberchondriások (igen, így nevezték el pár éve) egy kis fejfájás alapján rögtön arra következtetnek, hogy agydaganatuk van. Merthogy a legtöbben csak az első pár találatot böngészik át, ami csalóka, mert a durvább betegségekről értelemszerűen több bejegyzés, honlap születik. És ezért blablabla, azon dolgoznak, hogy a keresőjük valamennyire beleszóljon a folyamatba, segítsenek a felhasználóknak és a jobb találatok felé terelgessék őket.

Én eddig egyszer diagnosztizáltam félre magam, amikor arra kezdtem gyanakodni, hogy cukorbeteg vagyok. Még tesztet is vettem! Aztán kiderült, hogy egy egyszerűbb, de azért nem teljesen komolytalan ügy volt a háttérben. A második tippem volt, és be is jött.

Ha már itt tartunk, hozzám hasonló hipochondriásoknak ajánlom a következő szolgáltatásokat (ha esetleg még nem találtatok volna rájuk):

Betegszoba - ezen a közösségi site-on a felhasználók jelölgetik be, hogy milyen betegségüknek milyen tünete volt, és hogyan gyógyultak meg. Még több olyan van, amiről kevés gyűjtés született, de például az influenzások sok információt megtudhatnak, alternatív megoldásokkal együtt.

Aztán ha sem magunkban, sem a többiekben nem bízunk, de még mindig nem szánjuk rá magunkat egy dokira, akkor jó lesz az Orvostudakozó. Ott feltehetjük a kérdéseinket, a dokik válaszolnak, a többiek meg olvassák. Régen a MediCentrum mondta meg nekem, hogy "most rögtön menjek kórházba", de mára egész jó megoldások születnek nekünk, hipochondriásoknak.

Korábbi felhívásommal, miszerint a Kétpupú teveséget megosztanám non-profit kezdeményezésekkel, végül nem maradtam egyedül. Más irányból, de alapvetően a Karmamédia bloggerei is elérkeztek arra a pontra, hogy reklámfelületeik felerészét civil szervezeteknek ajánlják fel.

Egymásra borultunk meghatottan, és az ő ötletüktől vezérelve elindítottuk a Bloggeruniót. Tudjátok, ez olyan, mint a médiaunió, csak bloggerek és nem bazi nagy médiacégek állnak össze és nem egyetlenegy, hanem sok-sok civil téma képviselete érdekében.

A rendszer jelenlegi formájában nagyon nyitott és megengedő, a lényeg csak annyi, hogy aki szeretne szerepelni a Bloggerunió valamely tagjának blogján, non-profit alapon működjön.

Ezáltal az én eredeti felvetésem, ami a szimpátián alapult, és nem feltétlenül csak civil szervezetekre korlátozódott, kicsit leszűkült, dehát mindent a jó ügyért. :)

Hogy bloggerként vagy civil szervezetként hogyan lehet csatlakozni? Jelezni kell a bloggerunio@gmail.com címen.

És ha már a Csizmáskandúr, a Kétpupú teve, a Sültgalamb, meg a Vakvezető kutya modellje lett a felállás, akkor hadd tárjam elétek fáradságos munkám eredményét, a kabalaállatkánkat:

Látható, hogy ez is nagyon megy minden más mellett, de azért egyelőre nem megoldott a grafikai része a dolognak: kellene néhány grafikus, vagy legalább bannerkészítésben otthonosan mozgó önkéntes, mert az már most látszik, hogy sok civil szervezet számára nehézséget okoz a dolog.

Meg nekünk sem ártana egy rendes banner. :)

Terjesszétek a hírét lécci, és ha bevállaljátok a logónkat, plecsninket és bannerünket, nagyon örülünk, ha kiteszitek az oldalaitokra.

...Bár most hogy jobban meggondolom, lehet, hogy a Napló az a felfele irány? Mindenesetre a Pál Palcsó Tamás barátja által okozott balesetről írt cikkre szerintem nemhogy Azurák Csaba, de még Verebes István is büszke lenne.

Nemcsak a demagóg felvetés, hogy ha valaki buliból hazafelé felcsavarodik egy fára, akkor fizesse ki a károkat ő maga, hanem a cikkben elhelyezett szavazásban a kérdésfeltevés is páratlan. Abszolút sikeresen teljesíti a "hogyan tegyünk fel olyan kérdést, amire az olvasók úgy válaszolnak, ahogyan mi szeretnénk" típusú Naplós, illetve Fókuszos tempót:

Ki fizesse a részeg sofőrök okozta a károkat?

• 379
  Az állam
• 7245
  A vétkes
• 1420
  Frei Tamás
• 2159
  Delhusa Gjon
• 124
  Nem tudom

Coool. És ezt ez a rengeteg ember megkajálta.

Nem vagyok szociológus és nem ilyen kérdésekkel kelek/fekszem, de azért mégis furcsának találom, hogy egy felnőtt, elvileg intelligens ember komolyan képes ilyen feltevést hangoztatni.

Mert gondoljunk csak egy kicsit bele: részegen/becsípve esek egy hatalmasat - akkor fizessem ki én a mentőket, meg a gipszet, meg a mindent? Minek buliztam annyit, mi? Ennyi erővel az összes alkoholista Kovács Pista élete végéig fizethetné a cehhet a különböző ön- és közrombolásai után. Vagy vegyünk egy alkoholmentes példát: ha valaki azért okoz balesetet, mert vezetés helyett SMS-t ír, akkor fizessen, ha meg gyakorlatlan vagy csak simán figyelmetlen, akkor meg ne?

És egyáltalán, akkor minek fizetjük a tb-t, meg azt a sok adót? Merthogy - hahó, cikkíró! - az tudomásom szerint úgy megy, hogy mindenki bedobja a közösbe, ami van, hogy ha bárkinek gondja akad, vagy a közösségnek szüksége lenne valamire, akkor legyen miből finanszírozni. Tudod: egyszer én fizetem a te tüdőgyulladásodat, máskor meg te az enyémet. Sőt, lehet hogy én egyszerű kis náthákkal elvagyok egész életemben, neked meg rondábbnál rondább nyavalyáid vannak és sorra járod az orvosokat és irtó drága kezeléseket veszel igénybe. És én egy szót sem szólok, pedig elképzelhető, hogy azért alakult ki a betegséged, mert szétittad a májad. Vagy a te mintádra álljak oda transzparenssel a kórházak elé, hogy az alkoholistákat meg az iszákosokat ne gyógyítsák ingyen? A hülyéget nem lehet megsarcolni, ez van! Mindenkinek joga van hozzá.

Tudom, hogy nem is kellene egy ekkora sületlenségen ennyit lovagolni, de mégis érdekelne, hogyan válaszolna a cikk írója, vagy mit szólna, ha belőle akarnák kipréselni egy hasonló projekt árát. A több mint hétezer "jól" szavazóról most nem is beszélve.

Az pedig, hogy egy ismert ember nyomorán taposva történik mindez, hát kritikán aluli, hogy ilyen enyhén fejezzem ki magam.

Annyira jó érzés, amikor zseniális emberekre bukkanunk, pláne ha nők! Számomra a legújabb felfedezés egy Sarah Haskins nevű Harvardon végzett csaj, aki egy TV-műsorban alapvetően reklámokat zsigerel ki hihetetlen humorral.

Van itt szó reklámokról, és egyáltalán mindenről, amit valamilyen formában a nőknek el akarnak adni.

A Feeding your Fucking Familyből például kiderül, hogy ha jól sikerül a vacsora, akkor minden oké, ha viszont elrontjuk, egyenesen egy Al Qaidás utánpótlást nevelünk ki. A vacsorával boldoggá kell tennünk a családot. De nem akármilyen boldoggá – buliboldoggá. Hogy mindenki táncra perdüljön. Satöbbi.

Vagy nézzük a joghurtreklámokat: a joghurt a nők hivatalos étele, ami bármilyen emberi, elsődleges tapasztalatot helyettesítően jó is lehet. Egyébként meg nem is igazi étel, sőt a joghurt minden, amire egy nőnek szüksége lehet. A köztes poénokat nem lövöm le, csak a reklámokkal együtt működik a cucc.


Kiemelt kedvencem a takarításos videó. Mindenképp ajánlom!
A kérdésem, hogy miért ennyire ritka az ilyesmi? Például tud valaki ilyen nőt magyarban? Tök kíváncsi lennék.
 

Tótavé és most az Index más munkatársai is azon filóznak, hogyan lehetne kinyomtatni az Indexet, illetve az internetet, hogy jó legyen egyrészt a WC-n olvasó férfiembereknek, másrészt pedig a fejletlen országok lakóinak. Elég érdekes felvetések, és még érezhető is, hogy ezeken a megoldásokon még gondolkoztak is, időt töltöttek a kérdéssel.

Szegény worluk izzadtra szerkesztette magát, hogy kihozzon egy pilot változatot, hogy megmutathassa a nagyérdeműnek, kábé mire gondol. Ő ugyanis úgy érzi – jogosan – hogy minden egyéb mellett azért születnek olyan írások az Indexen, amik jelentősebbek annál, hogy a nap folyamán teljesen elsodorja őket a hírfolyam, ezért főként a WC-re tett reggeli egészségtúra alkalmával tökjó lenne, ha a férfiember kezébe vehetné, ami fontos.

Viszont ahogy azt a kommentekben is sokan megfogalmazták már, ezzel csak a fákat pusztítanánk halomra, és hadd ne fogyjon több papír reggelente a szükségesnél. Jó RSS-feedekkel megoldható lenne a probléma, már feltalálták az iPhone-t is, mi kell még?

Az iPOP nevű Google-pályázat anyagában szintén nyomtatnának az újságírók, mintha nem is online médiumnál dolgoznának. Azt mondják, hogy ki kell nyomtatni, ami fontos és azt postán el kell küldeni a rászorulóknak. Elég bizarr ötletnek hangzik, de ha mellékelnek hozzá egy szociológiai indoklást, talán megértem, miért jó és hatékony ez a megoldás.

Mert például ha csak a tartalmi részre gondolok: koncepció, szakmai átgondoltság nélkül szerintem ez már megint csak fapocsékolás. Mert ha Kovács Pista eldöntheti, hogy szerinte mi kell a kis afrikai gyerekeknek… hát az inkább félelmetes, mint üdvözítő lehetőség. De elég csak magamra gondolni: én honnan tudnám, hogy nekij mi a jó, mire van szükségük, mit tudnak befogadni? Persze simán lehet, hogy mindez poén. Annak egész jó.

Már worluk felvetésekor eszembe jutott, hogy egy dologra esetleg használható lenne a kinyomtatott Index: jótékony célokra. Szerkesszék meg, nyomtassák ki és adják oda a hajléktalanoknak, hogy azt árulják az utcán. Lehet azonban, hogy ennek meglehetősen rossz hatása lenne a már jelenleg is a placcon levő kiadványokra, mint amilyen a Csillagszálló. Szerintetek?

Van olyan fontos a Csillagszálló és a Fedél Nélkül, hogy megóvjuk őket, vagy örülhetnénk, hogy a nyomtatott Index megjelenésével egy teherrel kevesebb van a civil szférán, na és a kiadványokat árusító hajléktalanokon? Mert hogy könnyebb lenne kinyomtatott Indexet, mint ezeket eladni, az tuti.

Bár a népesség egészéhez képest kevesen használnak Indiában hitelkártyákat, Bollywood úgy döntött, hogy időben figyelmezteti az embereket a felelős hitelkártya-használatra, meg a költekezésre, hitelfelvételre általában.

Az ebben a témában készülő film címe Havi részletek, és három ember életútján keresztül mutatják be, hogyan is kellene helyesen cselekedni és hogyan hozható rendbe az eladósodott élet.

Az egyik szereplő egy DJ, aki a sok-sok hitelkártyájával akarja lenyűgözni a csajokat, egy apa, aki hitelből küldi külföldre tanulni a fiát, a harmadik meg egy shoppingőrült. A sztori szerint eladósodnak, és egy vajszívű behajtó próbálja rávezetni őket a helyes megoldásokra.

A film a hónap végén jön ki, direkt az ünnepekre időzítették, amikor mindenki elkezd költekezni. A dolog szükségességét egyébként jelzi egy család öngyilkossága a felhalmozódott adósságaik miatt.

Elég gyakran filózom rajta, mert gyakran felmerül, hogy mi sírós nép vagyunk. Végülis mondják ezt külföldiek is rólunk, de őszintén szólva én egyértelműen saját magunkra gyanakszom. Annyit mondjuk önmagunknak, meg szegény külföldieknek is, hogy mi olyan kis szomidepi nép vagyunk, hogy nemcsak ők, hanem sajnos mi is elhisszük magunkról.

Kicsit talán hajlamosak vagyunk túlbonyolítani a dolgokat, de nekem ez igazából tetszik. Én határozottan szeretem, hogy a magyar mentalitás kicsit komplexebb, tépelődősebb. De semmiképp nem érzem úgy, hogy annyira hajdeszomorúak és pesszimisták lennénk.

És azt sem értem, hogy aki ezen kesereg, az miért nem veszi észre, hogy ő is sír és csak erősíti ezt a téves (és mesterséges) beidegződést. Ahelyett, hogy konstruktív módon állnának hozzá és erősítenék a pozitívumokat, inkább még rúgnak rajtunk.  

Érdemes lenne már másképp tekintenünk magunkra – vagyishát inkább másokra, mert ugye mindig a másik sír - , mint elveszett, depressziós senkikre.

A közösségi blogok egyre jobbak szerintem, most például találtam egy szuper szuperszakítós blogot, ahol a ronda bosszúk, dühös merényletek vannak összegyűjtve, amiket az elkeseredett, többnyire megcsalt szeretők követtek el gaz exeik ellen.

Van itt minden: csákányok, karcolás az autón, óriásplakát, szórófestés a falon.

Lehet ötleteket gyűjteni, vagy szörnyülködni. Szerintem egyébként inkább érezzünk együtt mindkét féllel. Sosem tudhatjuk, mi bújik elő belőlünk egy ronda szakítás miatt. Khm...